Ellenzék, 1938. március (59. évfolyam, 48-74. szám)

1938-03-20 / 65. szám

* / 9 3 8 március 20. imams BLLBN ZÉK VASÁRNAPI KRÓNIKA Péntek, március II Délután, mikor lejövök lakásomból, forró szél csap felém, sirokkó. A levegő terhes, mint nyáron, vihar előtt. Mielőtt bemennék a szerkesztőségbe, végigmegyek a Bástyán. Ebben az órában teljesen ki­halt a sétány. A kiállított régi ágyuk mel­lett megyek el, elolvasom a figyelmeztető tábla szövegét, mely közli a sétálókkal, hogy „az ágyuk fogdosása tilos!“ Egy ba= rátom jut eszembe, aki néhány nappal elébb csodálkozó arccal álldogált e tábla előtt, mint aki nem ért valamit. „Mi ba- jód?-“ — kérdeztem.- — „Nézd“ — mondta — „azt már hallottam, hogy a j polgári lakosságot féltik az ágyútól. De, j hogy az ágyukat féltik a polgári lakosság- j tói . . .“ A Bástya északi frontján me­gyek végig, az ágyukat nézem, e kimus­trált, roncsolt, rokkant fenevadakat, me­lyek a világháborúban szolgáltak még s most diszőrséget állanak a Hadtörténeti Muzeum és a Levéltár előtt, mint a vete­ránok. Az ágyukról a fegyverkezés jut eszembe s az, hogy nem lehet elég erőtel- jesen és gyorsan fegyverkeznünk, minden eszközzel, minden áron. A székely lovas­szobor mellett áthajolok a korláton, meg­nézem azt a mandulafát, mely az éjszaka kiviritott a. mélyben s a Bástya falához ta­padva, hajlékonyán és karcsún áll rózsa­szín díszruhájában. Mennyire sietett! — gondolom. Ez az első virágzó fa a kör­nyéken. A sietésről, nem tudom, miért, Ausztria jut eszembe. Bemegyek a szer­kesztőségbe. Megkísérlem elmondani a néhány órát, melyekre később igy emlékezik az ember: „Pénteken volt, március n-én.“ Először az osztrák lapokat nézem át, melyek első oldalon, nagy betűkkel hirdetik: „A nép­szavazás nem marad el“. Újságot irní az ember nem tanul meg soha, de újságot olvasni megtanultunk e húsz évben. „Szó­val elmarad“ — gondolom s bámulom a bécsi lapot. „Miért marad el? Schusch­nigg rosszul számolt“. E pillanatban, na­gyon élesen, határozottan, ezt érzem: „Va­lami kezdődik“. Ezt az érzést nem lehet magyarázni. Néhányszor éreztem már életemben, oly határozottan, mint vala­milyen hivatalos értesültséget, mintha megszólalt volna a telefon s valaki precíz és határozott szavakkal értesített volna egy eseményről. A telefon csakugyan megszólal, arról van szó, hogy este men­jünk színházba. Jó, ha idejében végzek, szívesen. Szóval nyolckor. Már csaknem leteszem a kagylót, mikor bizonytalan le­szek, egyszerre észreveszem, hogy nincs kedvem színházba menni, éppen ma este nincsen. Megkérem, 'hívjanak fel mégegy- szer, háromnegyednyolc felé. Kezemben a hallgatóval, az órát nézem, háromne­gyedhét, igazán ideje, hogy dolgozni kezdjek. Még három levelet is kell irni. Leülök az asztalhoz, átnézem a francia és német lapokat, Ribbentrop tovább ma­rad Londonban, mint tervezte, persze, tárgyalnak. Minden azon múlik most, meg tud-e egyezni Chamberlain Mussoli- nivel? (Közben mindegyre ez az érzés, mintha tollba mondaná valaki,. monoto­nul és következetesen: „Valami kezdő­dik.“) Milyen bölcs az ember, utólag! Minden azon múlott, hogy Laval megadta a jelt Mussolininek az abesszin hadjárat­ra s az angolok aztán nem követték Hoare-t. Akkor még szívesen megegye­zett volna Mussolini. A Hoare-terv jó volt . . . Most kezd kiderülni, hogy Eden politikája volt az elhibázott. Mit várha­tunk mi ezektől? Angoloktól? Franciák­tól? Amig az esti lapokat olvasom, kül­politika, belpolitika, pletykák, törvény­szék, arra gondolok, hogy eljön egy pil­lanat s ez a pillanat talán nincs is messze, mikor mind, akik ma idehaza, világné­zeti guerilla-harcokban, sistergő gyűlölet­tel pusztítják egymást, végre megértik, hogy nem pártokról és világnézetekről van szó, hanem Magyarországról. Egy na­pon megértik, gondolom. E pillanatban hallom, amint a folyosón valaki hangosan mondja: „A népszavazás elmarad“. A sza­vakat süket csend követi. Valahol, egy üres szobában, vijjog a telefon, valahol a bécsi lapokat, melyek reggel még nagy betűkkel hirdették, hogy a szavazás nem marad el, a telefonra nézek, mely az elébb még színházba hivott és kimegyek a szo­bából. Ami most kezdődik s tart éjjel kettőig, kissé mozgalmas, de élmény-tartalmában nagyon egyszerű. A tények mindig egy­szerűek. Nyolcra lemond Schuschnigg: szavait a szerkesztőségi rádión hallgatjuk. „Isten óvja Ausztriát!“ — mondja. Bólo­gatunk. Most ötpercenként érkeznek táv­iratok és telefonhívások. Berlin, Bécs, London, Páris, Róma jelentkeznek, több­ször egymás után, London hívást kér tíz­re, aztán éjfélre, Bécs félóránként kér hí­vást, jelentkezik Gráz és Innsbruck. Mindez most már egészen simán megy, a gépezet működni kezdett, a telefon csö­römpöl, a hírek lassan kiegészítik egymást, a német csapatok Seyss-Inquart hívására átlépik az osztrák határt, Párisban meg; alakul az uj kormány, állítólag Petain marsall felügyelete alatt. Fél kilenckor távirat, hogy Schuschnigg utolsó pillanat­ban még Chamberlaintől kért segítséget, de az angol premier már nem tudta tá­mogatnia Valaki telefonál Pozsonyból, "hogy az*egyik ottani száloda előcsarnoká­ban az elébb -látta Zernattot, aki délelőtt még osztrák miniszter volt. Kilenc felé hire jár, hogy Miklas még nem fogadta el mindig Togal marad! Fontos: jő! elviselhető! Gyorsan és biztosan hat- Az összes hűié­ses betegségeknél, rheiiíiiss és köszvé­42, 14 és 3 (abietiás csomagolásban. becsapnak egy ajtót. Ebben % pillanatban különös nyugalom fog el. Ezt érzem: „Elkezdődött.“ Mi kezdődött el? Az Anschluss . . . összehajtom az újságokat, Schuschnigg lemondását s rögtön utána a cáfolat, hogy belenyugodott a megváltoz- tathatatlanba, kinevezte Seyss'=Inquart-ot. Egyik közeli vendéglőben vacsorázunk, az utcák meglehetősen üresek, de nyugod­tak. Budapest nyugodt. Egy mozi előtt sok gépkocsi. Néhány korán megjelenő lap már közli a nagy hirt; de a közönség nem kapkodja a lapokat. E nyugalom lát­tára felajánlom, adjuk a reggeli lapban ezt a főcímet: „Kormányválság Ausztriá­ban“. Ajánlatomnak sikere van. Mintha valaki egy tűzhányó kitörését követő órákban igy nyilatkozott volna: „A'’Ve- zuv megint nyugtalan.“ Tizenegy felé minden szerkesztőségben teljes permanencia. A telefon most már Ötpercenként szól, a részletek egymásba igazodnak, a kép egyre tisztább, átlát­szóbb. London, Páris, Bécs és Berlin fél­óránként ontják híreiket. A táviratok nagyrés? ét el kell dobni, az iram kezd olyan ütemmel vágtatni, mint a verse­nyeken; ami félórával elébb még esemény volt, éjfélre már elavult. Éjjel kettőkor a kép tiszta, nagyvonalú. A Lánchídon át megyek haza. Arra gondolok, hogy. e pil­lanatban már elindultak zárt sorokban a német csapatok az osztrák hegyi utakon. Bécsre gondolok. Egy farsang jut eszem­be, egy bécsi farsang, aztán más, komo- rahb bécsi képek, a háború idejéből. Be­nes sem alszik jól ma éjszaka, gondolom. A Kid közepén felnézek az égre, mely halványan szikrázik, meghintve a márciu­si csillagokkal. A miniszterelnökség palo­tájának ablakai világosak. Kettőkor laká­som kapuja elé érek. Amig a kulccsal bajlódom, arra gondolok, hogy valami­kor, nagyon régen, már jártam itt, úgy nyolc-tiz óra előtt. Közben történt egy és más. Egy nap elmúlt. Milyen nap is volt? Péntek, március tizenegy. THURY LAJOS GORKIJ HALÁLA A fényképe ott állt valamikor az édes­apám Íróasztalán, azokban a régelmult esztendőkben minden részletével eltörüL hetetlenül bevette magát az emlékeze" tembe. Hátrafésült hajú, szélesvállu fér­fi, az arca furcsa, néhány erőteljes vo­nás, a bozontos szemöldök, a boltozatos homlok adja meg a jellegét, az egészben van valami durva és mégis mélységesen értelmes, ma már tudom, hogy a nagyon tehetséges autodidakta arca volt. Gorkij Maxim volt az első, akit ismerni és tisz­telni tanultam akkoriban . . . Az édesapám nagyon szerette, amint­hogy tele volt a világ müveit, jószándé" ku emberekkel, akik Maxim Gorkijért rajongtak és hadakoztak akkoriban. A könyvei ott voltak a rengeteg füzet, könyv és nyomtatvány között, amelyek édesapám szobáját megtöltötték, talán nyolcesztendős sem voltam még, amikor az elsőt előkotortam az irományok kö­zül és elolvastam. Valahogyan ellenőriz­hetetlenül úgy érzem, hogy lényegileg egész helyes volt a kép, amit akkor kap­tam róla. Szegény emberek, rongyos csavargók, agyonhajszolt munkások összeülnek az országút szélén, vagy mun­kaidő után, esténkínt a tü;/ mellett, vagy az éjjeli menedékhelyen és megbeszélik egymás között, milyen furcsa, milyen igazságtalan a világ, hogyan dúskálnak egyesek, nagy urak, hercegek minden.' ben és hogvain pusztulnak ők, szegény oroszok nyomtalanul, észrevétlenül. Ma­xiim Gorkij volt a szociális forradalom az irodalomban. A hajósinasból lett orosz iró fejezte ki az egész intellektuális világ elégedetlenségét, remegő nyugtalan­ságát. Most olvassuk nap nap után a mosz kvai jelentéseket a legújabb főtárgyalás rój. Az első ilyen pörök, az első érthe­tetlen szörnyűségek még lázba ejtettek, megdöbbentettek, most már alig van valami, amin megakadna a szemem. Az ember érzékei lassan eltompulnak, a rémségek tulhalmozása végül egyhangú lesz, szürke és unalmas. Most például Jagoda... Hogy-atn gyilkolt és gyilkolta- tott börtönökben, kórháziakban, ki tudja miiért, kit érdekel? És azután követke­zik az uj név: Maxim Gorkij. A hátrafé­sült hajú iróforradálmár, az Éjjeli me" nedékhely szerzője. Nem, nem a tüdőbaj vitte el, hanem Levin doktor, a Kreml kórházának főorvosa, illetőleg Jagoda. Negyven kámforinjekciót kapott napon­ta, nincs olyan erős szív a világon, amely ezt elviselje. Gorkij sziive sem vi­selte el, meghalt, mert halálra kezelték, akarták, hogy pusztuljon, tűnjön; el az útból. Az útból, amelyen akadály volt, zavaró momentum volt, nehézség volt. A Areuma a székhez szegezi — Tűrhetetlenül fáj a lábam ! — Hagyja ! Azonnal alkalmazunk egy Carmol*-os bedörzsölést és mindjárt lecsendesedik. *) Carmol a legjobb bedörzsölő szer hiilés, náthaláz, reumatikus fájdalmak és láz ellen. Egy üveg ára 22 lej. proletárforradalom, a kommunista for radalom utjából . .. Valamikor az elégedetlensége, a szén vedélyes haragja reménytelennek lát­szott. Azután váratlanul, hihetetlenül na gyot fordult a világ, a valóság túltett minden merész famtázián. Jött és győ­zött a forradalom, a rongyos, éhes em­berek, akik az Éjjeli menedékhelyen ta­nakodtak valamikor, akik folyók part" ján, pásztortiizek mellett üldögéltek Ma­xim Gorkij írásaiban és panaszolták ke­serves életüket. És húsz esztendő elmúl­tával ennek a forradalomnak teher, megbotránkozás, veszedelem lett Maxim Gorkij, aki a forradalmat megálmodta. A győzedelmes Jagoda naponta megyVen kámforinjekcióval pusztítja1 el az írót, akit tisztelt, körülrajongott, dicsőített valamikor a forradailommentes polgári világi Aki olyan mélyen bevette magát kemény, markáns, érdekes arcvonásai­val az emlékezetembe, mert ott állt az édesapám íróasztalán és figyelte komoly tekintetével, hogyan írja nyugtalan jobb kezével az áprőbetüs, sűrű sorokat egy­más után. Vájjon hol az Ariadne fonala, amely tájékozódni segít ennyi érthetetlen ször­nyűség labirintusában, hol a mérték, az emberi érzés, amellyel, még egyszer, utoljára megpróbálhatnánk megérteni Moszkvában kavargó eseményeket? Setiwaseberges* bélyegalbumok nagy választékban kaphatók az ELLENZÉK kö'ayvosztályában, P. Unirii. Kénen részletes árjegyzéket \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents