Ellenzék, 1938. március (59. évfolyam, 48-74. szám)

1938-03-13 / 59. szám

VASÁRNAPI KRÓNIKA

IRJAMARAI SÁNDOR

mozi

Esős este egy harmadrangú körúti moziban. A közönség lelkes. Külföldi moz- góképet játszanak, nagyon mulatságos a kép, a végén mindenkit agyba-fóbe vernek, gépkocsikkal üldözik a gonosztevőt, hidakon át, százkilométerrel az éjszakában. A hős horogütést kap és összeesik. Végül mindenki horogütést kap. A kö= zönség bőg a lelkesedéstől. Észreveszem, hogy én is lelkesedem, boldogan izgulok s elégedetten távozom a harmadhetes moziból. Lelkesedésem nem szűnik később, az utcán sem. Végre, mozi! — gondolom. Ilyen volt, ez volt a dolog.

De mit csináltak belőle? — gondolom később s ballagok a nagyvárosi utcán, mely egészen olyan most, mint a mozgóképen, tele sejtelmes fényekkel és sötét alakokkal. — Az első mozgóképet Kassán láttam, az Erzsébet-téren, egy sátorban. Meglepő volt és unalmas. Aztán követke- zett Pszilander és Max Linder. Aztán következett a rézkor, mikor már a rendező is szóhoz jutott, irók szimatolni kezdték a lehetőségeket. Asta Nielsen szemeit forgatta és vonaglott, a svédek csináltak néhány csendes kis remekművet s Amerikában megjelent a vásznon Tom Mix és mindenkit hasbalőtt, aki ártott a közrendnek. Mindez tökéletesen rendben volt igy: az ember ült a moziban, lehetőleg Bertával, aki Eleltai Jenő halhatatlan verse szerint, nagy liba, mert sokat jár a moziba, fagyasztott csokoládét evett, boldog volt, mikor Tom Mix belelovagolt a seriffbe s az előadás végén, mielőtt a lámpák kigyulladtak volna, csengettek. Nem mondom, hogy ifjúságom legnagyobb szellemi és művészi élménye volt ez a moziválfaj; de emlékezem, hogy eszményien agyon lehetett ütni az időt a régi moziban, különösen/ mikor Tom Mix és a nagy detektív mellett játszani kezdték a csendes, majd később a hangos hiradókat s az ember látta a japán császárt, amint lovagol s az amerikai motorkerékpár-versenyzőket, amint a floridai pályán kitörik a nyakukat. Mindez nem volt művészet, de legalább valami köze volt az élethez. Nyers volt és giccses volt, túlzott volt és valószínűtlen s éppen ezért kiemelt este egy órára a hétköznapok rendjéből, átemelt a valóság méreteiből a kaland világába. Ekkor még nem volt semmi baj a filmmel. Harry Piei, mint kém és detektív, ifjúságom kedvencei közé tartozott s Henny Porten és Mia May tiszteletére egyesületeket alakítottak jóhirü középeurópai városokban is.

A baj ott kezdődőt, mikor a mozgókép szakállt növesztett és versenyre kelt a színpaddal és az irodalommal. Egy napon észrevettem, hogy unatkozom a moziban s egy másik napon, tiz évvel később, észrevettem, hogy nyugtalanul és elégedetlenül ülök a moziban. A filmmel történt valami: megtanult beszélni és első zavarában dadogott. Később már folyamatosan beszélt, tökéletes hangsúllyal; de mindaz, amit mondott, átkozottul irodalmi volt- Tudom, hogy a film bálványai ellen felszólalni életveszélyes. Nagyon komoly helyről figyelmeztettek már, hogy jó lesz vigyázni, mozgóképellenes magatartásomnak előbb-utóbb következményei lesznek, egy napon elrabolnak csuklyás segédrendezők, zsákba varrnak, Amerikába szállítanak, felnégyelnek és kiszögeinek Elolly- wood legnagyobb stúdióinak négy kapujára. A tömegnek joga van a szórakozáshoz, mondották, a mozgókép kulturtelje- sitmény, kiemeli a kisembert a nappal ! unalmából s néhány órára csodálatos vi- j Ságot mutat neki, világot, melyben győz , az erény és elbukik a gonosz, világot, *

melyben a szegény emberből is lehet milliomos s Greta Garbónak egyetlen vagya e világban, hogy megvigasztaljon szerelmével szegény, állástalan magánhivatalnokokat. Uj mitos.z kezdődött a háború után, a film mítosza. ITollywood afféle Olympus lett, ahol fátylakba öltözött istennők és pulloveres félistenek mászkáltak, térdig a dollárban és a világhírnév*' ben s egy tengerentúli, sőt néha már földöntúli hírszolgálat gondoskodott arról, hogy a legszegényebb kuli is értesüljön Kinában, mit eszik vacsorára Clark Gable és mennyi, adót fizet Norma Tahnadge? E tünetek láttára sokan, akik addig a film barátai voltunk, megijedtünk. Aki ez években a mozi ellen szólalt fel, végül is hazug és nyafka irodalmár színében tűnhetett, afféle gőgös szépléleknek látszott, aki a magas irodalom nevében ál- szenvedéllyel tiltakozik a film-irodalom hamisításai ellen. Megéltünk filmeket, melyek egészen drámaiak es párbeszédesek voltak, az irodalmat kisajátította a film, reávetette magát a remekművekre, Shakespeare éppen úgy filmre került, mint Flaubert, vagy Mikszáth. Mindez aggasztó volt. Nem az irodalom szempontjából: Most, hogy végre egyszer megint láttam egy mozgóképet, mely elragadott cselekményével, a horogütéssel és a százki!omé= teres sebeséggel száguldó gépkocsikkal, végre értem és ki merem mondani: a film rossz útra tévedt, mert leszállt Tom Mix fehér lováról s felszállt a Pegazusra.

Nem az a baj, hogy a film nem elég „irodalmi“: az a baj, hogy kezd túlságosan irodalmi lenni. Már csak Zuckor Adolf hisz az irodalomban; Thomas Mann például távolról sem hisz ilyen makacsul a tömegek irodalmi igényeiben. Nem az a baj,, hogy közönséges, népi szórakozás a film; az a baj, hogy kezd veszélyes igényes lenni, már egészen halkan beszél, a költők nyelvén s olyan finom átmenetekkel dolgozik, mint Proust.

Nem az a baj, hogy a film nagy általánosságban „művészieden“ — ez a vád különben is méltatlan a filmhez, méltatlan és igazságtalan, mert egy amerikai átlagfilm is művészibb és emberibb, mint az úgynevezett divatos, korszerű irodalom giccse —, az a baj, hogy nagyon is magasra néz, ágaskodik, nem eléggé emberi, tehát nem eléggé kalandos, közönséges és mozis többé. A film moralizál és filozofál, a film elemezi a társadalmat és freudi finomsággal boncolja a szerelem titkait, a film oknyomozó történelemmel foglalkozik és művelődéstörténeti szakkönyvbe való aprólékos , finomsággal tárja fel elmúlt korok életét, a.film egészen csendes már, csendes és társadalmi. Ez nem jó igy, gondolom elismeréssel és elégedetlenül. Valamit kaptunk, amit eddig a könyvtől és a színpadtól vártunk s valamit elvesztettünk, ami a mozi előjoga volt: azt a szép és felelőtlen, olcsó és hangos, vadnyugatom és kalandregényes mozit, azt a gyönyörű hajszát és felszabadító erejű képtelenséget, a detektivvel, a cow- boy=al s a szerelmesekkel, akik szívre helyezett kézzel és a holdat bámulva vallottak szerelmet. Ma úgy vallanak szerelmet a film hősei, mint Flaubert. Szomorú.

A film felnőtt, a mozi nagykorú, tele van felelősségérzettel és művészi becsvággyal. A mozi nevelni akar és olyan sejtelmes már, mint egy Swinburne-vers. Milyen kár! — gondoltam. A mozi sokáig azt adta, ami titkos és nyers vágy mindnyájunkban: a kalandot. Ez a kaland már egészen szobatiszta a korszerű moziban: fegyelmezett, irodalmi és művészi. De csak az ostoba ember tudja lebecsülni és nélkülözni a ponyvát: én szeretem az irodalmat, az igazit és szeretem a detektivregényt, az igazit, de nem szeretem azt, ami közbül van, azt az ál-irodalmat, mely fölényesen tagadja kapcso- I latait a ponyvával s tehetetlenül bizony- j gatja vérségi rokonságát a magas irodalommal. Mindenki maradjon a helyén; de a mozi mozdult egyet, feljebb lépett. Nekem például már magas. Ezért járok inkább a harmadhetes moziba, ahol megtalálom még néha igazi stílusát s ahol horogütéssel terítik le a hőst. Szeretem a költészetet és szeretem a horogütést; de mindegyiket a maga helyén. Ezt gondoltam, a moziból jövet, a filmszerűen gics- cses éjszakában.

NAPTÁR

Irta: HARSÁNYI ZSOLT

Regente az irók azt írták az elbeszélés címe alá, ha nagyobb hitelre akartak számot tartani: igaz történet élő személyekkel. Mert amit most el jogok mondani, igaz történet és szereplői nemcsak igen előkelő, hanem ez idő szerint élő személyek is és mindjárt hozzá is teszem: legyenek még mennél tovább élő szemé

Pfiior hazaiban ií

Ez az ur huzatban áll.

Ha nem alkalmaz Carmol*-os be- dörzsölést, hogy egy esetleges náthalázat megakadályozzon, a hül és és az idegbaj elhatalmasodik szervezetén !

lyek, a jó Isten tegye mennél hosszabbá hasznos és fontos életüket.

A dolog ott kezdődik, hogy a- idei tél, mint ,,idény“', jóval zajosabb és élén kebb akár a tavalyinál, akár a tavaly- előttinél. A meghívások számtalan faja egymást éri. Olyan embernek, aki társadalmi életet él, csak úgy nyüzsög a nap tárja a bejegyzésektől. Ebéd-meghivás, fekete-meghívás, tea-meghivás, cocktaik meghivás, vacsora-meghívás és utána még ez a mondat: ,,Ha nem lesz tulkésö. szóljon ide telefonon, üzenet fogja várni, hogy hová mentünk, egy félórára még odanézhelner

Mindez még sokszorozoltan fennáll a diplomaták világában. Ott együtt teázni, vagy együtt vacsorázni nem sutytalan társadalmi találkozás, hanem annál jóval több. A meghívásról lemondani is nagyobbat jelent, mint a magunk fajtát jánál. lemondás nélkül elmaradni pedig egyszerűen lehetetlen Ez nem is fordul elő. Ezért a diplomaták igen gondosan kezelik az előjegyzési naptárt. 4 titkár háromszor is megnézi a napot, a helyet, a; órát. az öltözködési, mielőtt a naptárba, be jegyezné

A külföldi követ, akiről történetem szól. különben is egyike <7 legpontosabb és amellett a legjobb modora embereknek A minap az egész délutánt munkájával töltötte el. Utána lázas sietséggel

szmokingot öltött, mert előjegyzési nap tárában, aznap estére bejegyzés foglaltatott: ,,7—9 cocktail, amerikai követségé' Utána még el akart 1nézni egy ismerős páholyba az Operaházba. Úgy osztotta be, hogy pontosan negyed kilenckor ott lesz az Egyesült-Államok követségén titkárával együtt, ott maradnak pontosan húsz percet, aztán mennek az Operaházba.

Nyolc óra után öt perccel bekopogtatott a követhez a fiatal gróf, a követségi titkár. A követ ugyanabban a pillanatban fejezte be fekete nyakkendője meg kötését.

— Mind a ketten pontosak vagyunk, — mondta a követ, — nagyon helyes, mehetünk is.

Együtt indultak lefelé a lépcsőn. A portás lent kitárta előttük a kaput. És ime, ki állott a kapu rámájában, mint egy diszfestmény: a külügyminiszter, összes rendjeleivel, frakkban, igen elegánsan. Úgy az érkező miniszter, mint az induló külföldi urak meglepetten néztek egymásra

— Kegyelmes ur elmegy hazulról? — csodálkozott a miriiszter.

— Igen, valami cocktailre kell mennem.

— Ez meglep. Én úgy tudtam, hogy ma itt vacsorázom.

— Ma? Nem, erről nem volt szó. Nagy méltóságod nyilván elvétette a hónapot. Mert én ugyan bátorkodtam meghívni estebédre huszonötödikén este nyolc tizenötre, de nem ennek a hónapnak, hanem a jövő hónapnak huszonötödikére.

— Úgy? Hát ez kissé kellemetlen. Úgy látszik, a titkárom figyelmetlenül nézte meg a meghívót.

— Szívből sajnálom. És különösen sajnálom, hogy nem örülhetek a véletlen alkalomnak, ha megtisztelt, mert el kell mennem. Nyolc tizenötre ott kell lennem valahol.

Még egy-két udvarias mondatot váltottak. aztán a miniszter, mit tehetett egyebet, frakkosan és számtalan előkelő- rendjelével együtt, beült a kocsijába.

— Haza! — mondta a sofőrnek, nem éppen vidám hangulatban.

Ugyanakkor a külföldi követ és titkára is beültek a maguk kocsijába.

— Az amerikai követségre, — mondták a sofőrnek.

A kocsi elindult, ők pedig beszélgettek.

— Arinak a szegény titkárnak sem szeretnék most a helyében lenni, — mondta az ifjú gróf, — csúnyán ki fog kapni a. gazdájától.

— Joggal kap ki. Államférfiaknál ez kétszeresen fontos kérdés.

— De nálunk hálaistennek, ilyen baj nincs. Én soha még ilyen hibát nem követtem el. kegyelmes uram. És nem. is fogok. Hanem azt a szegényt fiút *nj~ nálom.

Igy beszélgetve értek el az amerikai követségre. Kiszálltak és visszaszóltak a sofőrnek, hogy nyolc harmincötkor legyen készen. Aztán bementek a követség épületébe. De mind a ketten csodálkozva nézlek körül. .4 bejárat előtt az ilyenkor természetes autópark helyett egyetlen kocsit sem láttak. A követség kapuja sötét. Sehol senki. Csak a csengetésre kerül elő a portás.

— 4 cocktailra jöttünk, — szólt a követ gyanakodva.

4 portás mélyen meghajolt,

— Későn tetszett, jönni, kegyelmes uram. 4 cocktail tegnap már lezajlott. Elég soká tartott, de már régóta vége. Már tegnap este kilenckor vége volt.

Én a történetet eddig hallottam. Hogy a kapuban álldogáló követ ezek után mit mondott a követségi titkárnak, azt már nem mondták el nekem. De ha tudnám is. ellhallgatnám. És az vesse rá az első követ, aki még soha sem irt be semmit rosszul a naptárába.