Ellenzék, 1938. február (59. évfolyam, 24-47. szám)
1938-02-06 / 29. szám
19 38 február 6. ELLENZÉK I ÖREG SZÍNÉSZ VISSZANÉZ. A mindennapi élet hatalmas szabadtéri színpadán lejátszott repeiSr beszél tees VáraJi Miklós Százszor játszotta Bécsben a ,,Falu rosszát1. CLUJ-KOLOZSVÁR, február 5. Évszázados emlékek borongós, kedves- hangulata kísért, amint belépünk a kis lakásba, ahol két tipegő öreg, egy mosolygó arcú aggastyán és egy szelidmodoru inat* róna morzsolja monoton egyhangúsággal a napokat: Váradi Miklós és Mária test* vére. Elég a nevét kimondani, hogy egyszerre felmerüljenek a mult ködös távlatából lázas, meleghangulatu színházi esték, premierek forró sikerei, a hajdani közönség izzó lelkesedése és tomboló, zugó tapsai 1 az egykori nagymultu Farkas-utcai szin= j házban, ahol valamikor Küry Klára, Pál- may Ilka, Blaha Lujza és a színművészet- nek többi, annyi sok más nagynevű harcosa ontotta pazar, játékos kedvvel a delhit, a vidámságot, a nótát és varázsolta csodálatosan színessé a régi Kolozsvár régi publikumának életét. Falakra és kövekre zuhanó kongó csákányütések nyomán sok minden elveszhetett az évtizedek sodró forgatagában . . . temetőbe kerülhettek a régi nagy nevek viselői, de emlékük az uj Kolozsvár falai között itt kisert ma | is. De nemcsak az emlékük kísért. Szinte j itt élnek ők élő valóságban ma is. Legalább is egy valaki itt él közülük, aki tanúja volt a legendás szép időknek, aki átélte a régi, lázas és mámoros premier-estéket, a nótás, bohém éjszakákat viragos kedvvel, daliás délcegségében, a művész rajongó lelkesedésével. Lehet-e őt ezzel a divatos kifejezéssel illetni: sztár volt? Nem. Túl divatos, túl üres, túl frázis és túl semmi ez a szó. Nem sztár volt. Művész volt. A szó legigazibb, legemberibb értelmében. Egyedül ő maradt itt a régiek közül. Itt tipeg 90 évével a régi házban. Daliás délcegsége megtört. Szemeinek fénye halványabb lett. Arca ma is mosolygó, de a régi, vidám és élénk mosoly bágyadtra halkult . . . s a hajdani nótás hang is fáradtan és fátyolozottan csendül, amint az első obiigát „Hogy van Miklós bácsi?...“ kérdésünkre csöndesen válaszolja: — Ember jobban már nem lehet . . . 70 év éía egy házban Regala-utca 8. Ez a ház, ahová bemegyünk. Valamikor Majális-utca volt. Az utcai frontja egy szép, uj és modern emeletes ház. Mögötte áll az a régi földszintes ház, amelyben Váradi Miklós lakik. — Hetven évvel ezelőtt költöztem ide — mondja az öreg színész — azóta lakom itt. (Tessék elképzelni: 70 év egy házban!) A mult század hatvanas és hetvenes éveiben Minovios Albert akkori polgár- mesteré volt a ház, ma az egyik Bucu- resti-i banké. Amint jobban megnézzük a régi ház öreg lakóját, első pillanatra az tűnik fel: csönd, béke, nyugalom honol e falak között, ahol két embernek minden igyekezete abban merül ki, hogy egymás életét, amennyire lehet, megkönnyítsék, széppé tegyék s valami olyan szint és melegséget vigyenek bele a gyorsan tova tűnő napokba, amit csak az igazán érző szivek tudnak kisugározni magukból. — Másfél év óta nem mozdultam ki a házból — mondja Váradi Miklós — csak az udvaron és a kertben ülök, ha szép az idő . . . s ha csúnya és hideg van és esik az eső, akkor ide szorulunk be a szobába . . . vagy Mária testvérem a felolvasónőm, mert bizony én alig látok már . . . ő olvassa fel nekem a lapok Hi reit és igy szerzek tudomást a világ dolgairól. Meglepő, hogy ebben a korban is milyen friss, milyen egészséges a 90 éves öreg művész szelleme. Az elmúlt nagyidő csak a szemeit homályositotta el, de a szive és az agya most is éppen olyan fogékony, mint régen, éppen úgy érdeklődik minden iránt, ami szép és ami egyiittt jár a haladással. Művészi pályájáról nem mond sokat. Bármit kérdezünk, a válasz ez: benne van az már az „Emlékeimből“ cimü munkámban, amelyet még ebben az évben szeretnék kiadni. A könyvnek a megjelenését bizony még szeretném megérni. Hiány szinigazgató alatt működött? Elgondolkozva feleli: Hát lássuk csak... i866=ban jöttem a régi kolozsvári színházhoz. Egy évvel azelőtt 1865-ben került ide Ecsedi Kovács Gyula is. Akkortájt Folénusz volt az igazgató. Azután igy jöttek sorban: Fehérvári Antal, Ditrói Mór, Bölönyi, Megyeri Dezső, azután 1905-ben dr. Janovics Jenő. A mi családunk komédiás család volt — mondja Váradi Miklós — és kiérzik ebből a szóból, ahogy mondja: komédiás, hogy büszke rá. Ott van a mi anyánk, mutat rá az ágya fölött függő képre, amely egy ragyogó szépségű fiatal nőt ábrázol. Ő is szinésznő volt. És itt van Mária testvérem. Valamikor Szvacsina Gézával, Kolozsvár régi polgármesterével szerepelt egy műkedvelő előadáson. És azután ő is szinésznő lett. Áfáikor százszor játszói Étik Becsben a „ Fal US rosszát LC Melyik volt a legkedvesebb szerepe? A válasz egyszerű és frappáns. Nem is lehetne mais: — Mind. Az összes, amit valaha játszottam, mind kedves volt. Mindegyik a szivemhez nőtt. Nincs Erdélynek egy városa sem, ahol ne vendégszerepeltem volna. A Falurossza „Göndör Sándoréra“ azonban különösen büszke. Ott függ a falon a kép is, amely ebben a szerepben ábrázolja a fiatal, a délceg Váradi Miklóst, aki annyi sok női szivet megdobogtatott, amikor kilépett a színpadra. Ezt a szerepet százszor játszottam egyfolytában Bécsben, amikor az 1880-as években a kolozsvári színház együttese ott vendégszerepeit az osztrák fővárosban. Amikor hazajöttünk, olyan büszkén sétáltunk Kolozsvár főterén, mintha az egész világot bejártuk volna. A bécsiek úgy lelkesedtek a magyar népszínműért, hogy nem akartak elengedni onnan. A bécsi forró sikerek emléke is itt van. A falon ott a díszoklevél, amit a Falurossza egykori Göndör Sándora kapott a színháztól és Bécs városától annak a felejthetetlen emlékű élménynek elismeréséül, amelyet a kolozsvári színész és többi művész társai a bécsi közönségnek nyújtottak. — Bizony, akkor még átugrottam a kerítést — mondja kedves mosollyal hu- nyorgatva az agg színész. — De most... Fáradtan legyint, mintha azt mondaná: milyen kár, hogy meg kell egyszer öregedni. De a másik pillanatban már iismét felcsillan a mosoly és a humor, amikor ezt mondja: — De necsak mind te kérdezzél öcsém, hadd kérdezzek én is valamit. Illetve kérjek. Tudod, van nekem egy disz- fokosom, amit egy régi kedves barátom, Tökül Feri ajándékozott nekem. Ez a Tóth Feri Déván él, régóta nem láttuk egymást és szeretnék üzenni neki valamit. Nem tudok irni, a kezem reszket, a tol- j lat sem tudom megfogni, hát úgy gondol- j nám, hogy amit elszeretnék mondani ne- i ki, elmondom most nektek, azután esi- i náljatok vele valamit, hogy eljusson hozzá. — Mondja csak Váradi bácsi . . . jegyezzük. Megindító üzenet egy régi baráthoz... És a múltba visszanéző öreg szinész valami csöndes nosztalgiával, kedves közvetlenséggel, teljesen készen megfogalmazva diktálja sorban a mondatokat, amelyek a régi baráthoz szólnak. — Erről a diszfokosomról akarok beszélni, amely itt áll a sarokban. 1880-ban a sikeres bécsi vendégjátékunk után, amikor hazajöttünk Kolozsvárra, sarkantyus csizmában, vadgalamb szinü nadrágban, kék hétezüst gombos mellénnyel, ugyanolyan szinü testhez álló dolmánnyal, lehajtó fehér ingallérral, csokorra kötött nyakkendővel, a fekete cifra szűrömet csak úgy félvállra vetve, darutollas kalappal és hegyesre pödört kis bajusszal sétáltam a kolozsvári Főtéren. A kezemben gyönyörűen kifaragott diszfokos volt, amellyel az én kedves ifjú Tóth Feri barátom tisztelt meg. A számban egy tajték makra pipa volt, báró Bánffy Gyurka emléktárgya, amelyben a finom muskotály magyar dohány illatozott. Ez a finom dohány a medgyesi gróf Lázár Jenő barátom kitűnő termését dicsérte. A kovakőből acéllal szikrát csiholtam a taplóba, rágyújtottam a pipára és úgy róttam körbe a főtéri járdákat és ha vélelenül az én kedves Bakó László finánc barátommal találkoztam, hát megtréfáltam és a tiltott illatos muskotály dohány füstjét az orra alá fújtam, mire Laci barátom elnevette Vannak még Kicsit most fáradtnak és kimerültnek látszik az öreg szinész. Nem is zavarjuk tovább. A régi emlékek bizonyára felkavarták benne kissé az egyhangú napokat, amelyeknek múlását reggeltől estig csöndesen figyeli a két testvér. Csak olyankor zökkennek ki pillanatokra a megszokott egyhangúságból, ha egy-egy látogató nyit be az ajtón. — Szoktak bizony jönni hozzánk — magát, de nem szólt, mert megpillantotta a kezemben levő gyönyörű diszfoko- somat, amitől úgy megszeppent, hogy nevetve, szónélkül tovább ment. Nagy szerepet játszott ez a diszfokos a választásoknál is, amikor felcsaptam kortesvezérnek Bartha Miklós druszámnál és a többieknél. A diszfokosnak csak egy esetben nem jutott szerep, amikor Hegedűs 1 Sándort ellenjelölt nélkül közfelkiáltással választottuk meg országgyűlési képviselőnek. Azóta idestova 60 esztendő pergett le a fejem fölött. A nagy idő mindent felőrölt. Díszruhát, egészséget, fiatalságot. Ne, de sebaj! . . . több is veszett „Mohácsnál“ — írja Arany János egyik versének utolsó soraiban, amit annakidején megzenésítve énekeltem a „Sztrájk“ cimü népszínműben. De az már csak a múlté. Abból az időből két emléktárgyam maradt meg: a fényképem és a fából kifaragott diszfokosom. Ezt a szelíd kis szerszámot, ha majd a jó Isten magához szó- lit, meghagyom végrendeletemben, hogy úgy, mint Szentgyörgyi István kollégám az öreg Márton csikós szürit magával vitte, én is úgy viszem magammal ezt a diszfokost oda, ahol — ember már jobban nem lehet . . . ahol a mult idők ifijai, öregjei, mindannyian együtt leszünk. Hát csak ezt akartam elmondani az élet szabadtéri előadásainak színpadán lejátszott kis szerepemről s ha eljuttatjátok valahogy ezt a kis mondanivalómat az én régi Tóth Feri barátomhoz, hát megköszönöm nektek. jó emberek — mondja most a szintén 80 éven felüli Váradi Mária. Vannak még jóismerőseink, akik nem feledkeztek el rólunk. Régi igazgatónk, Janovics Jenő is gondol ránk es a színház is, meg a többi jóemberek... nem szenvedünk szükséget s az Isten áldja is meg őket. Csak az utóbbi időben sokat köhög Miklós. Tegnap éjjel is olyan erős rohamja volt, hogy majd megfulladt. Ezért félünk egy kicsit. 7 solyogva az öreg szinész — mindent eszem én, csak húst nem. Még a csirkét és tyúkokat sem bírom. De csak azért, mert vénebbek azok, mint én és igy nem tudom megrágni.-c* A falon a régi emlékeket őrző képek között megakad a szemünk két portrén. Az egyik egy asszonyt ábrázol, a másik egy fiatal huszárkapitányt. „Az ott a Gyula fiam. A világháborúban esett el. A másik meg a feleségem, Etelka“ — mutatja a képeket fáradt kézmozdulattal az öreg Váradi Miklós. És olvassuk a képek alatt a felírást: Gyula meghalt’ 1914 november 18-án. Etelka meghalt 1919 november iS-án... ötévi időközzel egyazon napon. A fia mindjárt a háború kitörése után s a felesége, akire a régi kolozsváriak mint a János vitéz Iluskájának gonosz mostoha alakítására jól emlékeznek még, az I9i9=es őszirózsás forradalom után, ugyanazon a borongós, ködös őszi novemberi napon. Csak ők ketten maradtak itten. Az öreg szinész meg Mária testvére, akik a múltat idézgetve és a régi emlékeket melengetve szivükben, úgy élnek egymás mellett, ahogy — ember jobban már nem lehet . . . Gredinár Aurél. A írandók mindenhái számoniartanak! PÄRIS, február hó. Kellemetlen meglepetésben volt része La Rochelle kikötőjében Germon Jean nevű amerikai veterán katonának, aki egy bajtársi utazás keretében átlátogatott Európába. Alighogy parira lépett, letartóztatták. Rábizonyították, hiába szolgál Amerikában 22 éve mint mozdonyvezető, Franciaországban nyilván- j tartották személyét, miint katonasza- I kevényt, mert 2A évvel ezelőtt „meglépett“ a katonai szolgálat elől, holott La Leu franciaországi városban született és 1916-ban be kellett volna vonulnia. Az amerikái hatóságok termész'tesen rögtön közbeléptek Germon érdekében. akit el is engedtek, mert hiszen az illető már régen amerikai állampolgár. De mégis csodálatosnak minősítik azt a rendet, ami a francia katonai nyilvántartó hivatalokban van s amely rend a világháború folyamán dúló általános zűrzavarban nem semmisült meg ott. kilométert kei. *rtazma a kegyeéleis férjnek NEYORK, február hó. Loren Owen 33 éves newyorki lakost felesége feljelentette, mert őt és gyermekeit gyakran iitötte-verte és szidalmazta. 0‘Dwyer biró, miután a tanuk elö- adásaiiból meggyőződött a férj kegyetlen természetéről, 'arra ítélte Owent. hogy addig utazzék, amiig 2000 kilométerre nem távolodóit el családjától és útjáról 300 kilométerenként a biró által 1 előre miegcimzetit és felülbélyegzett le- j velezőlapokioin köteles a szigorú bírónak j jelentést tenni. PAPÍRSZALVÉTÁKAT ! minden színben és minőségben az Ellen/ v. könyvosztályában, Cluj, Plata Unirii kn;>. haltó. Egy próbavásárlás meggyyőzt Ont áraik utolérhetetlen olcsó voltáról.
