Ellenzék, 1938. február (59. évfolyam, 24-47. szám)
1938-02-06 / 29. szám
irodalmában Riport a marosvásárheiyi gyógypedagógiai otthonról TR.-MURES-MAROSVÁSÁRHELY, február hó. Halottak voltak. Élő halottak. Vagy fordítsuk meg a szót, úgy ideillőbb: halott élők. Emberek, asszonyok és gyermekek, akikben mély, halálos álmot alszik a lélek s akikben kihunyt az értelem lángja. Arcukon torz fintor ül, az ajkukon pedig örökös, semmitmondóan üres, bárgyú mosoly. A tekintetük is semmitmondó, olyan, mint az örök csönd végtelenségéből felénk még egyszer visszapillantó halottak nyitott szemének üres nézése, öntudatlan ébrenlétben járnak a nap alatt, csak jelenben élnek s a mult bennük csak annak hagyta meg homályos emlékét, írni öröm vagy fájdalomérzést adott nekik. A lélek, az értelem mély halálos álmában csak ösztön van ébren, mindennapi életük egyedüli regulátora. És az öszön- éle+t s minden iszonytató deformáltságuk ellenére mégis emberek ők, kiket a természet cinikusan kegyetlen játékos kedvében szólitott életbe. .Tilos a bemenet“ 3 3 Gyógypedagógiai otthonokban rendszerint nem látják szívesen az újságírót. A borzalmak házainak nevezhetnénk ezeket az intézeteket, ahol torzszülöttek, szörnyemberek: a gyengeelmejüek élik napjaikat s ahol a járatlan, a helyzettel nem ismerős látogató könnyen felre érti a rendellenességeket, megbotránkozik a látottakon: a szennyen, piszkon, bűzön, mi csaknem minden esetben kiküszöbölhe- tetlen velejárója e magukkal tehetetlen emberi lények otthonainak. Marosvásárhelyen egy idő óta időszerűvé vált ez a riport. Azóta, hogy egyik napról a másikra a népjóléti alap központi igazgatóságának rendeletére kitelepítették a Calarasilor-utcai gyógypedagógiai intézet helyiségeiből a tanonciskolát. Az élőhalottak otthona Becsöngetünk. A csengőszóra baloldalt a kapu melletti ablakon át fehérköpenyes férfi hajol felénk, mint később megtudjuk: dr. Graff Ferenc, az intézet igazgatója. S mert újságírónak tilos a bemenet, valaki után érdeklődünk. így sikerül csak bejutni az élőhalottak szomorú birodalmába. Az utcáról félhomályos terembe lépünk. (Valamikor üzlethelyiség lehetett.) Az ajtónyilásra a teremben a fal mellett sorakozó asztalok mögül különös letargiái tekintetek szegeződnek felénk kíváncsian. Csak egyetlen pillanatra. Aztán elfordulnak az arcok s a padokon ülők bárgyú nézéssel tekintenek maguk elé, vagy felfelé fordított szemgolyókkal merednek a szoba mennyezetére. A sarokban karjaira hajtott fejjel kisfiú alszik. Szinte megdöbbentő. Alig lehet több 8—9 évesnél. Gyermek. Vele egykorú társai kint az utcán, az udvarokon, meleg, kellemes otthonokban, fehérbuto- ros gyermekszobákban játszanak, vagy az iskolában kékvonalas füzeteik fölé hajolva tanulják a betűvetés művészetét. Ez itt... A második terem Ez még sötétebb. Különös, monoton zúgás tölti meg a termet. Az ajtó mellett balról öt gyermek, kisfiúk és leánykák vegyesen, tenyerüket kifordítva melegszenek a kályha körül és az ajtó résein át- szürődő rőt fény ijesztően torz gyermekarcokat világit meg. Graff dr. kalauzol s amig lépésről-lé- pésre haladunk el az apró asztalok előtt, melyek mellett két oldalt hat-hat gyerek ül — mindegyik saját magával van elfoglalva, vagy lyukat néz a félhomályba — elmondja, hogy 8o lakója van az intézetnek és hogy az érvényben levő intézkedések folytán mindannyiukat csak miniszteri engedéllyel lehetett fölvenni. Aki a fényt keresi Az egyik asztal előtt megállunk. A kö- rülülők 8—12 éves gyermekek, a kór azonban úgy rányomta bélyegét egész PAPÍRSZALVÉTÁKAT minden színben és minőségben az Ellenzék könyvosztályában, Cluj, Piaţa Unirii kapható, Egy próbavásárlás meggyyőzi Önt áraik utóiérhetetleu olcsó voltáról. szervezetükre, hogy némelyiket alig hinné az ember 4—j évesnek. Most, hogy közvetlen közelükbe értünk, felkeltettük figyelmüket. Egyikük feláll, ajka torz mosolyra görbül és ujjaival mutat felénk. A következő pillanatban to gyermekarc emelkedik fel, a mutató ujjak mind felénk szegeződnek és mind a tizen nevetésben törnek ki. Tulajdonképen nem is nevetés ez. Valami őrjítő, idegtépő rikácsolás. — Döbbenetes kép. Közöttük csak egy ül csöndesen, arcát az ablak felé fordítja, fejét eszelősen forgatja jobbra-balra. — Vak — mondja Graf dr. — és talán van valami kis gyönge fényérzete, azért forgatja úgy a fejet. Keresi, kutatja a fényt... — így született — teszi később hozzá. Ahogy elléptünk az asztaltól, a tébolyitó rikácsolás megszűnt. Ismét csak az az egyhangú zúgás tölti be a termet, amely belépésünkkor fogadott. „Csak az anyai ösztön“ A harmadik szobában csend van. Két nagyobbacska leány az asztal tetején ül. Varrnak. Mindkettő ránkemeli tekintetét. Értelmes, kifejező arcok. Mosolyognak és a mosolyuk olyan tiszta és természetes, amilyet nem lehet látni itt többet. — Hiszen ezek nem lehetnek betegek! — Nem — feleli Graff dr. — Süketnémák. ők varrnak, takarítanak, vagy segédkeznek a takarításban. Többen vannak az intézetben ... Az ott azonban beteg — mondja a sarokba mutatva. 40—50 évesnek látszó őszhaju asszony ül a sarokban, ölében 6—8 éves kis fiút ringat. Egészen ráhajol és karjával átöleli. A gyermek ránknevet. Ugyanaz az idegtépő nevetés, amellyel néhány lépéssel arrébb már találkoztunk. — Az ő gyermeke? — Nem — hangzik a válasz. Aztán, hogy elhaladunk mellettük, Graff dr. még ennyit mond: — Csak az anyai ösztön ... Talált János és a többiek Az udvarra lépünk. Zsebredugott kézzel, apró futólépésekkel barnaszinii darócruhában — az intézet lakóinak egyenruhája, mit a használhatóbbak maguk szőnek — alacsony férfi közelit felénk, aztán megáll előttünk. Néma. Béna nyelve szavakat hadar, melyeket azonban nem értünk és kezével nagy igyekezettel mutogat az udvar hátsó részében levő farakások felé. — Talált János — mutatja be vezetőnk. — Valószínű — mondja — azt akarja tudtunkra adni, hogy társai, akik fafiirészelést szoktak végezni, nem dolgoznak. Aztán megtudom, hogy Jánosra a határban találtak rá és igy kapta a „Talált“ nevet. Az intézetben több ilyen talált elmebeteg van. Személyazonosságukat nem lehet megállapítani, nevüket sem tudják. Ök maguk nem tudnak felvilágositást adni családjukról, előbbi életükről. Rendesen arról a helyről nevezik el őket, ahol rájuk találtak. A cipészmühely Az épület végében alacsony házikó. Belépünk. Cipészmühely. Talált János a nyomunkban van. Bent a műhelyben a kisasztal mellett 18—19 éves legény dolgozik, megtudom, hogy Oituz Jánosnak hívják. Évekkel ezelőtt az Ojtuzi-szorosban találtak rá. Ő a mester. Mellette kisfiú cipőtalpalással foglalatoskodik. A gyermek süket. Az ajtó és a kályha közt a földön 40— 50 éves ember kuporog. Reszket,, pech, ugyancsak meleg van a szobában, fala' Janos hangokat, hadar és kézjclekkcl adj^ tudtunkra, hogy Oituz jános a kályha mellett ülő cipőjét javítja. Közben delet harangoznak. A cipőmühely után a konyhát látogatjuk meg. Az asztalon két halom kockára vágott kenyér és makaróni. A földön ha talmas fazékban köményleves hül. Vezetőnk elmondja, hogy a népjóléti alap az ápoltak ellátását napi 15 lejjel fizeti. A személyzet jórészt az intézet lakói közül kerül ki. Vannak közöttük egészen jól használható férfiak és nők. Mig vezetőnk beszél, megnézzük a hálószobákat is. Nagy, világos termek, de van közöttük néhány sötét és nedvesfalu szoba is. Ez különösnek tűnik. Itt nincsenek egészségügyi intézkedések? Aggodalmunkat el is mondjuk Graff doktornak, aki azzal válaszol, hogy az egészségügyi követelményeknek itt csak annyiban tehetnek eleget, hogy az ápoltak tisztántartására, a szobák tisztogatására, fűtésre és fürdésre stb. fordítanak gondot. Az épület régi és némely szoba nedves. Ennek a célnak azonban, amit most szolgál, teljesen megfelel, mert ide csak azok a betegek kerülnek, akiket a külső világnak már úgy sem lehet megmenteni. Vigyázunk rájuk és ápoljuk őket — mondja — a lakás kérdése ebben az értelemben itt már csak másodrendű dolog. Ismét az udvaron vagyunk. A szobákból kihallatszik az a jellegzetes zúgás, ami már belépésünkkor magára vonta figyelmünket. A kapu bolthajtásos folyosója alatt Talált Jánossal találkozom. Illemtudóan megemeli kalapját, aztán gyorsan hadar valamit, amiből nekem csak hangérzetem van. Mig a kapuig érek, egyre „beszél“. Ezt azonban már Graff dr. sem értette. (zsibói.) Erdélyiek szállodája Pesten a űz» h a főváros szivében, Rákócz -ut 58. szám. — 150 kényelmes, miiére szoba. Patinásbirii kitűnő konyha, magyar és francia ételkülön- legességek. Az étteremben minden este a legkiválóbb cigá i /zenekar, a télikertben aélután és este tánc. Le mérsékelt szob : és penzióárak azoknak, akik lapunkra hivatkoznak. LEVÉLPAPÍROK egyszerűtől a ieg» választékosabb kivitelig legolcsóbban az Ellenzék köny vosztályában Ciuj, Piaţa Unirii. SZööO Zölláü; SUG Ä FOLD A vén Horgas Pista olyant ásított, hogy az állkapcsa naigyot roppant tőle. Reávágott öklével az asztalra, majd türelmetlen mozdulattal ugrott fel ültéből és eülenmondást nem tűrő hangem mondotta leányának: — Kimegyek 'a mezőre. Unom ezt a téli tétlenséget. — Mit láthat künt, édes apám! Hó van ott is, nem láthatja attól a földet. — Jól esik a járás, — felelte és meg“ elégedéssel vizsgálta csizmáját, mit jó- zsirosra kent leánya a reggel. — Menjen kend, menjen! — szólt a leány és külső dolgai után nézve, hirte- nel sirült ki az ajtón. Meg se állott a kert végéiig, a szomszéd telken ott szokott fát vágni Veréb Jankó s át is szólt neki mindjárt: — Édes apám a mezőre indul, menj ki előtte úgy, hogy ott találkozzatok! — Jól gondoltad Bori, eszem a szivedet. Úgy megyek, akár a madár! Mire Horgas kettőt fordult és szede- lőzködött odabent, már leánya is visz- sziatért és különféle tanácsaival boldogan csicseregte körül az öreget: — Jaj, meg ne hűljön, édes apám! Jót gombolja be az ujjast, hideg van oda- künn. — Ne félj semmit! — Délebédre aztán siessen haza, ma füstölt orját fullasztottám a paszulyba. — Hü, de jó leszl Akkor már csakérkezzek Ugyan sietek, hogy hamarább vissza. Bori időt szeretett volna nyerni még a Jankó számára, de minden szavát csak a sietésre vette az öreg. El is indult, úgy ment ez a közel hetvenéves szép szál ember, hogy gyönyörűség volt nézni. Bori sokáig figyelt az apja után és szivdoibogva gondolt reá, hogy vájjon mit terem ma szerelmes szivének a hóval fedett, fagyos halár. Házukba térve, templomi énekbe fogott a szerelmes leány, nóta csiklandozta a* szivét, de az alkalom miatt valami istenes cselekedetnek is szükségét látta, ezért kezdett egyházi éneket. Közben életére gondolt, mit olyan szívesen kapcsolna össze ezzel a szegény Veréb Jankóval, de hallani sem akar róla a vén Horgas, pedig neki is kellene már a segítség. Jankó özvegy édes anyjával küzdötte a szegé>ny ember életét, Bori meg özvegy édes apjával örvendezett a külső jólétnek. Reászakadt a ház asz- szonygondja teljesen, végezte is azt dicséretes szorgalommal, de közben erősen reászomjazott a szerelemre. Mikor ez járt az eszébe, szinte megváltoztatta a nótát, de szorongatott helyzetében jobbnak látta továbbra is istenes éneket dúdolni, hátha csoda történik ma a mezőn és a hótakaró alatt csirába szökken a Jankójával való közös boldogság titkolt reménysége. Horgas István bá ezalatt kemény lépésekkel haladott a mező felé s a falu végén túl könnyedén törte a nyomdékot. Élvezte a hó recsegését, teljes tüdővel szívta a levegőt és hatalmas párafelhö- ket fújt tova jegesedő bajusza alatt, üres volt a halár, kopasz fák görbültek jobbra-balra aiz unalom miatt, a fűzfák vesz- szői ijedt ember haja módján meredtek ég felé, megváltoztatott és összehúzott a tél hidege mindent, még a bokrok is alacsonyabbak leltek. Szinte kételkedve fogadta a földjük szélére ültetett akác integetését, mintha nem az lenne a nyári árnyékot biztositó drága menedék. Mikor odaért, akkor győződött meg róla, hogy nem nyeste körül senki az akácot*, azonmód van okit minden, ahogy takaráskor hagyta, csak mindenre takarót vetett és ránehezedett a tél. Mintha az otthon melege érintette volna, mikor a földjéhez ért. Leemelte kucs máját a jövendő kenyerét titkos mélyen készítő buzavetés szélén és áhitatos sóhajtás fakadt fel kebléből az isteni gondoskodás csodás oltára előtt. Ugv látta, hogy asztallá szentelődik a határ és emberek végtelen sora elé hull alá a mára- való kenyérdarab. Meglepte az öreget a felülrőlvaló gondoskodás csendben hangzó szava. Az izzadtságtól gőzölgött a vén ember szürke feje, mintha pogány ősök füstölgő oltára lett volna. Csend és mozdulatlanság töltötte be a
