Ellenzék, 1937. december (58. évfolyam, 277-302. szám)

1937-12-25 / 298. szám

/if

fiatal erdélyi koltok

ilUTO A DttitS

EMBER ÉS A TÁJ *

Isten facsart vad marka erejéből, s/írtét', folyót s rá pihenő babot A térképek? A térkép ember miive, kit kegyes Isten játszani hagyott Mit ö a kötött zordtmul szépséges: vízesések és völgyek, hegyteWi- Ki hitte azt, hogy mind e végtelenség körzővel, «mnul le — s felmerhető?

Isten játszott, csak bizonyár., játszott S egy világ támadt játéka nyomán.

|)e vakmerő, ki méri a világot, a/, vakmerő és gyarló és profán.

A szél zugása merre, meddig terjed?

V n*p sugara korlátú t e? Zári?

A fergeteg, ha Ázsiából indul e'kerill-e valamilyen határt?

A csillaghullás útjait ki méri?

A íe’h<> m-'yen kékségen tör át?

Ús nem várja-e túl a horizonton vakultan a villámok ostorál?

, . . Az égí ii minden távlatokba hóm In, merész fölény és nagyvonalúság.

Milyen szép is, de egyszerű is lenne: lemásolni az Isién sinusát.

Követni őt a nagyvonalúságban, követni őt és szerteliinteni a földön azt, mi maradandó bennünk, mi maradandóbb. Örök. Isteni . . . !

... Mit méricskélünk? Isten néz az égből, lenéz reánk és szelíden nevet :

„Lám, homokba ír s játszadozik ott lent sok rakoncátlan, dureás kisgyerek .

MINT PÁRISBAN AZ IDEGEN

Mint pásztor ködlő, kék hegyen.

Mint Párisban az idegen.

Mint rosszak közt a szüzleány.

Mint púrjói leső pávián;

oly egyedül vagyok, oly elhagyott vagyok.

A bánni tornya fogva tart.

Dúlta verseimnek sodra hajt.

Oh, vers vortagló pária.

Óh. korszerűtlen ária;

* szivem oly tiszta lett)

mint haldokló balett.

Mint vakvágányon gyorsvonat.

Mint el nem csengő gondolat.

Mint tóba hulló kankalin.

Mint Ady vad szivén a kin;

oly egyedül vagyok, oly elhagyott vagyok.

Barát a szava csak sebet éirt.

Szerelmem mind csak ehet élt.

Lassan fésülni ke:d az ősz.

Valaki mindég megelőz;

én fáradt épig ón, ki önmagának gyón.

Mint anyaméhben embrió.

Mint annyi ember! Millió!

Mint harmatcsepp a füveken.

Mint Krisztus a feszületen;

'oly egyedül vagyok,

'oly egyedül Teszek.

ŐSZI ERDŐBEN JÁRUNK

Ilyenkor hallikan iiiiilúk éliná: hailáí vám. ii'.iü most készülőben, opáílosodó évelőben.

MM is alkar!urak Mit elérni?

Jöiítümik, mamit pogány áldozatira: rajzóit Mázafcalt, vágyakat hozüunfi s áiVnofkaH, vágyaikat.

Most íet erősük a haraszilra? "

Vásári fényű és szegényes műn den. mámoruinlk itta a csendben, a dermedezö, néma rendben. Szákad kedvünk, a vad, iegényes.

I s ch..ik sóhajJtmik: „Jaj. b:i loimo!

Erős legyen és szép legyen, akii1 li ív tömik. oVy-aui 'Legyen a gyermekünk, miurat mi. Ha lenne!'’

De lentrai sem mint sem merünk már.

\. .'»óhajtásban elvetéljük a csókokat.. A perceit éljük mindig s a percbein mosi bullái vár,.*

Aliit ir> akain'Jun/k 'iihB elérni?

Opálosodó éj-előben halál vaun i'llt) mosit ikészülőben is i’yérakor halkan li'M'lk élni.

ÁRNYÉK A PARKBAN.

ünneplő telelő jött. Így a rend.

S ö (hu«7, mint az árva varjú ott a kopasz fa csontos ágán. Nő a csend, sodorja szálát titkos, égi rokka.

Élt hmsz és néhány esztendőt, bizony — s ez a nagy idő kicsit megkinozta.

Arca üreges, halottas iszony.

S ruhája? .4 ruhája, mint a rosta.

„Ne szégyelltek, én se szégyelem — dalolja és a dola móka s átok — d:t, hogy néha napokig éhezem és van úgy, hogy húsz lépésig kp látok.

S ha egy kapunál unsz eestem én. mert elszédült szemem egy cifra nőnek selyembe bujtatott lábán, vagy lomha vén kezén, ahogy virágot nyujt n nőnek,

egy kicsit már meghaltam, úgy lehet.

De a harangozással várjatok még.

Aki siromra virágot tehet,

adja az árát s felkelek talán még".

Bizarr, boloitdos koldus, furcsa ember. Dala belecsobban a csendbe. 0 vár. Válaszra tán?... .4; árva varjú nem mer vele maradni, felszáll & rákióllt: „Kár!"

KISS JflÖ

MÚLÓ NYÁR EGE

Ritkulnak « levelek, már látszik jót rí: ég, te állasz, én beverek s nézzük, hogyan szendereg a zöld között a kék, könnyű szemünk ott futkos ~ a múló nyár egén, te azt mondod: be magos! én azt mondom: be mély!

Most ráimpilfantsz hirtelen — én pedig tereád — mért csodálkozol ezen? igazunk van, kedvesem, igazunk egyaránt.

Csak feküdj hányát a rossz pokrócra, ahogy én, meglásd: ami úgy magos, innen nézve mély.

Az a kicsi malom

Fűzvesszőből és kóréból kicsi vízmalom-kereket k eszi tettünk s rohantunk máris a patákra ki, lobogott a nyári út megettünk —

Te hoztad a villaágu fákat

— szegény Feri,

úgy emlékszem reád — s hol a víz legzubogóhban áradt, ottan lefűztük a két pecke-fát.

Letűztük

s a következő percben s

már perdült rajtuk a könnyű kerék, felbuktak, majd újria elmerültek lapátjai: az együgyű kórék.

Merte sután a gyöngyvizeket

— mi a martTót elmélázva néztük — a kórén felgyűlt, majd megremegett

s megcsillanva visszahullt a csöppjük — —

Ő, gyermekkor!

Ó, régi malom!

amelynek örök molnára lettem!

S ó, régi destvér

messzi martokon! . ,

te elérhetetlen!

.Mikor eszembe jutsz, mindig, mindig :i/. a kicsi malom Sutiul el bennem, megcsillantja csobogó bánatom csöpp jelt — é.s visszaejti csendben —

lAsZLÓ BtlA

CSÖNDES VÁRAKOZÁSBAN

US.V-0, szerény voltum, élet?

Amióta rámvlrradtül sohasem kelleti, amit adtát: mindig adósom maradtál * Ugy e, szerény voltam, élet?

Ug.v-e, szelíd voltam hozzád? NyUttcn, fáradtan, ieverlen lábaid alatt hevertem, tülekedni suhse mertem.

Ugy-e, szelíd voltam hozzád?

Úgy e, jó rabszolgád voltam? Minden napban, minden éjben: árnyékban úgy. mint a fényben, a hűség nehéz bilincsében.

Ugy-e, jó rabszolgád voltam?

De, ugy-e kárpótolsz egyszer: uj tavasz jön csupa zijlitbc s végtelen álmokkal tölt lie tiz ásónyi puha földbe . . .

Ugy e. kárpólo’sz majd egyszer.

KÖVÄ15 JöZStf

Verssorok reszkető kézzel

i.

Levelet akartam írni neked, Kedves...

De csak a nevedet Írtam 1c, mikor a toll kiesett kezemből, tinlafollot ejtett takarómon s nekem eszembe jutott egy porló mesterem, aki a sötét napok menetében a csufolkodó tollszár utón meredt és szólt:

„Most már biztosan tudom, hogy meghalok“ II.

Most mór biztosan tudóm...

A sötétedő napok menetében az élet füzét, mint elalunó tüzet hordozom

A: Én szárnyára kap

s a Göhcölszekér verdesi holnap mellemet, mint hét ragyogó karácsonyfadísz.

111.

Vagy hét szomorú karácsonyfadísz?

Esténkint meglesem:

.4 Csillahegy pá májára hajlik a feje (Most téli szállást keres és mint hét fáklyás ég-járó szekér az északi póluson játszik, kering)

Ha ezt a játékot a Mindenség befogadja, hét tüzű szivemet viszem a Substancia elé és leborulok

Játszani akarok holnap is Uram...

IV. <

Egyedül is...

Most nagyon társtalan vagyok.

Múló fejemet hiába simogatod...

Mire megérted, mi történik a Sziveddel,

Csontvázamról lefejti

penészes, vézna bőrömet az enyészet. ,

V.

Az Isten áldjon meg, miért szerettél.

És Tegyél boldog. Nagyon.

Mikor elalszik sirámon az anyám gyertyája is Kallódó ujjad fiatok fürtjei közt pihen majd s szivedből kiapad a szemem fénye.

a

í !

VI.

Didergő számba, mint meleg sugarat fogadom nevedet, Jézus!

Belső részeim és rossz tagjaim tűzben égnek. Szomjas vagyok...

De igy, az ég felé feszítve minden fájdalmamat kiirtom, ■ ha a Te szavaddal mondhatom: „Szomjuhozom...”1,

SZAB» ISIVÁIM

ÉJFÉLIHOLDHOZ

M<’;itelrn fehér lábad, a jakod, karóit váltad

most hold anyánk, varancsszln veres Tüzkobold óvja.

Álmosan, ahogy a hegyre feljön: féni/es lomha horda.

Ö ho:tn Utas mély kertel: felöl n nyári pwa-jsat,

a barna reggelt és szűrt világit eílét, s sziromtulari kihunyt virág haragos őszi helyhével o szivünket beborít ja.

Álmosan, f,hogy a herjyrr feljön: fényes lomha horda.

L’cIvartalan nagy tányérja langy áramokkal kerül körül, a szelíd szilfák közt sorsunkat ősi véggel betűzi ki:

„...valaha volt, valaha lesz.. "

Fejünkre zordon sisakot tesz, Élet-mester kemény, de puha szekerén leckéi után tüzes égi állomások bódult

mákonyát ínyünkre lopja.

Álmosan, ahogy a hegyre feljön: fényes lomha horda.

Igéző gyermeki szemmel még sose néztek igy vele szembe; ha elragadnak vas-sötét halálos veszedelembe, forró halmon és hideg hóbuclcán sugár-tőreit egyre csokrod ontsa...

Álmosan, ahogy a hegyre feljön: fényes lomha horda.

VARRÓ DEZSŐ

TRIST AI

Haicüabb vagyok a halottnál, élő halcii, é!ö haáU és mint a gyász poklom mélyére fekete torkú varja száll.

Fekete torkú varjú szól, de kell a varjak bojtos gyásza, csepp, ha koppan, földre hu’l nem lesz lelkemnek támadása.

és október s a jegenye

úgy hördiil mint a tetszhalottak.

ballag a temetés

sok halott kísér egy halottat.

Két kezem határos lett az éggel, a torkomba torpan a vér szava ... az estétől csak eszméleL’e.nség kell. csókra biv a hálál angyala.

A templomok mind leomlanak, mázsása^ lettelv a fedelek és az Isten két szemére vak! most temetek, egy asszony temetek!

én temetek s én vagyok hato t, ravatálozzatok, ravatalozzatok.

Idegen a válla, idegen a karja, nagy szótalau Isten ágyában mereviil félúton a kereszt, most áll egyedül —

és angyal!kórusok, ha szent dalba fognak néki szól a harang, mikor harangoznak, olyan szörnyű az élőt temetni és az égre nagy keresztet vetni

s tudni, hogy él, még rózsaszín és rózsaszín aem kék a körme szörnyű késsel most öl a kin. a kínomon nem segít ő se.

Vakítsátok meg a szemem! kékesen s* két szeme huny ki halál, ha torzítja a szám örök leány hangja csitul ki

haifoilf, s én is hatott vagyok, fektessétek le ide melléra, hizen nem halt meg, csak nekem! fehér virág nyílik a mellén,