Ellenzék, 1937. október (58. évfolyam, 226-252. szám)
1937-10-10 / 234. szám
RÉG! JÓ IDŐKBŐL Kulebras lovag Irta : DÓZSA ENDRE Volo valami varázsa a regi varmegyei tisztségeknek. A vármegyei tisztviselők, akárkit tehene-borja volt, mihelyt a varmegye szr.ne előtt, vagy az alispán előtt letette az esküt, azonnal a vármegyei g.entrik soraba emelkedett. Uram-öcsém lett valamennyi osi^ kuniában' és nyitott ajtói ta ált a főúri Házaktól ikezdve a parasztnábob házán át a nép vendégágyai parádés szobájáig mindenütt és mindenüvé. Vailami olyasmii volt a hivatalnok osztályban, mint a huszár a katonák között. Amim hogy a huszárőrmester is többre 'ártja magát egy Ibakagenerálfenál, úgy a vármegyei aljegyző iLs csak éppen azért nem nézte le a „kaluc.snis" Vblabirót, mert hát nem nézhette le. Ha pedig már éppen főszolgabírói rangra emelkedett, kis 'királynak erezte magát. Hiszen ia táblabirónáik nem ült varmegyei huszár a kocsija bakján, nem is vadaszott, fő, sőt legfőbb uraikkal hivatalos hajtóvadászatokon. Nem volt meg az az óriási tekintélye a nép előtt. Főúri szalonoktól e, a nép csürdöngölőig nem táncoltathatta a legszebb menyecskéket, lányokat. Nem is kért, de nem is kapott könnyű aprob’o-na- gyobb kölcsönöket. A vármegyei tisztviselőnek, a munkája sem volt órákhoz szabva. Olykor jött csőstül, belenyúlva az éjszakába, olykor meg vizit ázhatott, udvarolhatott, anekdotázhatott, huzaithalta a cigánnyal kivilágos virradatig. A népdalok is, nem is ismerték a főszolgabírót üveghántó nélkül, sem az üveghiimtót főszolgabíró nélkül. Az alispánról még, a népdalok is csak va’a- rrnii melegen patriarchális tisztelettel emlékeztek meg, mint a népben gyökerezett közhatalom legelső képviselőjéről. Nem csoda tehát, hogy az ifjúság szine-java ezt a környezetet tartotta a társadalom elitjének és vágyai idevonzolták. Valami volt benne a közéletben való szereplésből, valami a társadalmi érvényesülésből és ezekkel és ezekben a magánélet kiszinesedéséből. Annyi fényes or- szágraszóló karriernek volt alapja a vármegyei tisztség, hogy minden aljegyzőcske, vagy szolgabiró'cska otţ hitte tarsolyában a marsall-botot. Az 1883. évi minősítési törvény behozatala után már komoly felkészültségi fiatalság került, a vármegyéikre. Ezekre már nem talált Dóik Ferenc mondása a házasulandó fiatal öccséh'ez: „gondold meg jól, öcsém, mert ott már dolgozni kell, a házasság nem vármegye!" Ezek már nem irtóztak a paragrafusok tömkelegétől. Megtanulták az erős képzettségű és nagy tapasztalatu alispánjainktól, hogy „tudnotok kell minden törvénynek, minden szabályrendeletnek minden paragrafusát. Egyrészt hogy bele ne ütközzetek, másrészt, hogy amit józan eszetek diktál, annak köntöst tudjatok adni a paragrafusokban." Hát tudtak is. Dacára azonban ezen a apos tudásnak, a legkomolyabban készült fiatal óriást is megvesztegette az a környezet, ami a vármegye levegőjét, olyan érdekessé tette, amely nem nélkülözte azt az ősi magyar humort, amitől távol állott a gnny is, a lekicsinylés is, de amely mégis savát és borsát képezte a vármegyei életnek. Kolozsvármegye egyik főszolgabirája, akt ismert, erős szálsőbali politikus volt, de fiatal korában hires kardforgató és még híresebb vadász, minden családi összeköttetés nélkül csupán erős 'törvényismeretéveíl és alapos munkájával verekedte ki magárnak a fö- szolgiabirói állást. Éppen, ment nehezen szerezhette meg, nagyon rátartott hivaitald állására. Nemzetiségi kérdésben, dacára román- jellegű nevének ultra magyar soviniszta volt. Ezt a magyar sovinizmust azonban úgy pasz- szoltatta világpolgári demokratikus felfogásával, hogy legjobb barátai éppen a román papságból és intelligenciából kerültek ki. A világpolgár,1 és demokratikus felfogást viszont úgy passzoltatta a vármegyei közszellemmel, hogy egyáltalán nem irtózott a kasiélyoktól és udvarházaktól sem. Szellemessége és pompás kártyásvo'ta, vadászszenvedélye, meg anekdotái és minden ilyen külső közigazgatási kvalifikációja nemcsak elfogadottá, hanem közkedveltté tették ezekben a körökben is. Egy pár főur előtt a főszolgabiró erős szél- balisága mégis csak szálka volt. Egy alkalommal egyik különben igen kedves főurnál volt hivatalos minőségben. Hajdúval a bakkon jól megválasztott csinos fogattal. A gróf a férfiszobában fogadta. Beszélgetés közben rátért, hogy főszolgabiró létére, hogy tud a szélsőbalhoz huzni, mikor Tisza István a. legerősebb támasza éppen a vármegyei rendszernek, meg kellene fontolni, hogy még abból baj .ehet. A főszolgabiró kissé bosszankodott ezen a felhíváson, meg is merevedett az am gol zsöllyé'ben.. „Egyetlen egy paragrafus sem tiltja, hogy a vármegye választott tisztviselője ne kövesse szabadon a meggyőződését" — felelte. Eközben, hogy a fagyos hangulatot enyhítse a főur, ,a szivaros ládábó kivett egy Tisza-szivart s azzal kínálta meg: „Főszolgabiró ur, ez a Tisza-szivar, minden alkalmazottam ezt tartja legjobbnak, hátha ennek a füstje visszakábitja a szélsőbali ká- bulfságból." A főszo'gabiró e,g,y mozdulattal elhárította a felkínált szivart, kivett a szivartárcájából egy furcsán összecsavart paragrafus ikiinézésü szivart, egy culebras-t, az akkori szi-varkülönlegességek egyik legdrá- gájbbikiát, „az a szivar, amit ön kinál jó lehet az ön alkalmazottainak, engem azonban ez a culebras és ez a paragrafus amit én szivni, illetve 'tudni szoktam, megóv minden etkábulástól és megvédi vármegyei tisztviselői állásomat." A házigazda elmosolyodott, rágyújtott a Tisza-szivarra', a két füst össze- kavarodott az összevágoitt két penge elmosódott, a füstkarikában. A fogait előállott. A komornyik jelentett. Jó magyar kézszonitás mindkét részről és a fogat elrobogott. A háziasszony nyitott be: „Ki volt az a kemény- járású ur, azzal a zsinóros hajdúval, úgy haladt át az előcsarnokon, mint Arany Pázmán Péteré, az a bus lovag, akiről Arany mondja, hogy aki útját álltja, kilenc hosszú termen által döfi-tuszigálja?!" Hát ez is csak úgy, mint Pázmán.-lov&g, aki útját állná kilenc hosszú termen által döfné-taszigálná. „Cu- lebras-lovag volt, az uj főszolgabiránk" — felelte nevetve a házigazda. — Ember, de derék ember — és aztán elmesélte, a Culebras- esetet. „Kár volt elengedni — szólt a ház úrnője, — már készen volt az uzsonna. Szeretem az ilyen tipikus főszolgabiró alakokat.“ A Culebras-lovag nemcsak szellemes, hanem nagyon találó elnevezés volt. Nekem hamar fülembe jutott. A legelső alkalommal az ő házánál pezsgős pohárral ráköszöntöt- tem, mint Cule bras lovagra. Nemhogy neheztelt volna, hanem határozottan tetszett neki a szellemesség. Rajta is maradt. Pár hét múlva már tudta az egész vármegye. Hát már ezt ás tudod alispán ur, — kérdezte. Ja! az alispánnak azt is tudnia kell», ami megtörténhetik, annál 'inkább azt, ami történik a vármegyéjében! A politikától azonban nem tudtam visz- szatartani. Beiratkozott a függetlenségi párt- körbe. Sokat járt fel Budapestre. Ismerte az egész párt vezérkarát, ott is szívesen látták. Jóízű mondásaival fel is tűnt a <ok bus magyar között. Kolozsvárra ás gyakran bejárt4, ahol Vucsetilcs positaigazjgató volt a kebelbarátja. Vucsetics révén meleg barátságba jutott Rauch báróval. Amikor a magyar politika kereke nagyot fordult és megalakult a koalíció, Budapestre szaladt és 'túláradó öröm- ! mel hozta a hírt Budapestről. Nem fért el a túláradó öröm már benne. Felhívta a teke! főszogabirót és telefonon örömujongás között, hirdette: Vucsetics zágrábi főispán, Rauch báró Horvátország bánja! „Hát a fe(J\ider, a legfi- noma66 árnya- Latod6an. Az egész világon elismert Richard Hua'nut Three Flowers púder számos diszkrét árnyalata között, biztosan megtalálja azt is, amely az ön arcbőrének — a különféle évszakokban, a nap éles fényénél, vagy mesterséges világításnál — a legjobban megfelel. Ez teljessé teszi a Richard Hudnut Three Flowers szépségápolást, amely eddig a legeredményesebbnek bizonyult. A Richard Hudnut Three Flowers púder tökéletesen tapad egy utolérhetelenül finom csaknem észrevehetetlen rétegben és Így a legnehezebben kezelhető arcbőrnek (akőr zsiros, akár száraz) is matt, bársonyos ragyogást kölcsönöz. ne bánja' — volt a válasz. Aztán egymás után hívta fel az örményest, sármásj. mócsii, kolozsvári, nádasmenti, stb. főszolgabirakat, mindenkinek újságolva: „Vucsetics zágrábi főispán, Rauch báró, Horvátország bánja." Mindenünnen jött a válasz: „Hát a fene Ibánja!" Papp Zoltán főszolgabiró ugyanis elől jánt a telefon ozással és mindenik kollegának bemondotta, hogy Culebras lovag örömhírére adják azt a választ: „Hát a fene bánja!" Mind jobban képpedt el a kollegák máméin ks ágán, hogy az örömhír nem hozta izgalomba őket s hogy mindenük olyan egyformán válaszolt. Soha ilyen jól dresszirozott mamelukokat. Nem is sejtette az örményhuncutságot. Nem igen lehetett beszélni Cu- lebras-lovaggat, tóakürtölte az egész vármegyét, hogy milyen' esőstől jön a boldogság az egész országra, külön magyar hadsereg önálló vámterület, nemzeti bank és egyéb itudti-frutti. Abban az időben nagyon tartotta magát az a hiir, hogy elviszik' valamelyik tót vármegyében főispánnak soviniszta magyar politikát csinálni. Csak azon mulí, hogy hamar megbuktak és újra jött az átkos közös ügyes „ikauaurmány", — ahogy azt Csanády Sanyi szélbali hazafi szónokolni szokta. Hát ilyen volt akkor Magyarországon a marsall-bot. Ha akkor csakugyan megteszik tót főispánnak, a ikártyázásí, vivási, .övési tudományával kitudja meddig, hamarabb, mint a különben alapos szaktudásával és Kossuth Ferenc személyes barátsagava]. A lótok válla, amint a miniszteri és államtitkári névsor igazolja, az eme.kedésre a. magyar politikai éleiben mindig erős szikla volt. Aki arra falkapaszkodhatott, húzták a iöbbak felfelé. De hát meg sem bogozódott a kötél és a felhuzhatásra máris e.szakadt. így maradt egy nagyon rokonszenves tipikus magyar alak, — Kulebras-lovag, — füstbemenl ambícióval beváltalanul maradt reménységgiel, de azzal a közszeretette’ és sírja felett is szeretettel teljes megem ékezés- sel, ami aprópénzként ennek is, annak is kijut a hűséges közszolgálat jutalmául, csillogó morzsájaként a vármegyei közéletnek, Schumann ,,szelleme“ megjelent egy spiritiszta szeánszon és angolul beszéSt A szelleme elárulta egy eddig ismeretlen zenemüvének rejtekhelyét LONDON, október hó. Érdekes spiritiszta szeánszról beszélnek a londoni társaságban. A szeánsznak volt egy magyar szereplője liis, mégpedig, Arányi Jolly hegedümüvésznő, továbbá jelen volt az angol rádiótársaság egyik igazgatója és hír szerint, Svédország londoni követe is. A szereplők nevét is közlik a londoni lapok, mégpedig azzal a megjegyzéssel, hogy az ő sze mélyük garantálja a történet valódiságát. Az előzményeikhez tartozik, hogy húsz év múlva, azaz 1957-ben lesz Schumann halálának századik évfordulója. A világhírű zeneszerző végrendeletíileg úgy intézkedett, hogy a századik évforduló alkalmából adják elő majd egy olyan müvét, amelyet nem ismer a nyilvánosság és amelyet még sehol nem játszottak. Schumann munkájának kottáit Berlinben, őrzilk. Legutóbb megállapították, hogy a Berlinben őrzött kották csak kivonatosan tartalmazzák a zenemüvet és Arányi Jelly kutatást indított, hogy megtalálják az eredeti müvet. A kutatás nem járt eredménynyel, mire Arányi kisasszony elhatározta, hogy spiritiszta szeánszon megidézi Schu mann szellemét és tőle kérdezi meg, hogy hol van zenemüvének teljes kézirata? A spiritiszta szeánszot meg is tartották, elsötétítették a szobát, amelynek közepére asztalt helyeztek és e körül foglaltak helyet a meghívottak. A szokásos ceremóniák után megidézték Sshumann szellemét. A zeneszerző állítólag szóban és Írásban tette meg hol található munkájának teljes kézirata és tévedések elkerülése végett ezt az asztalra elhelyezett papírra le is irta. A jelenlévők nagy meglepetésére a világhírű német zeneszerző, aki életében nem tudott angolul, a szeánszon kifogástalan angolsággal beszélt. A jelenvoltak közül valaki azt a kérdést intézte a szellemhez, hogyan lehetséges, hogy angolul beszél, amikor életében nem beszélte ezt a neylvet? A szellem néhány másodpercnyi gondolkodás után igy válaszolt: — Ne kételkedjék, én vagyok Schumann... A szeánsz lefolyása után néhány nappal megállapították, hogy a szellem tényleg igazat beszélt, mert a megjelölt helyen megtalálták Schumann kérdéses müvének kottáit.
