Ellenzék, 1937. július (58. évfolyam, 147-173. szám)
1937-07-11 / 156. szám
X 193 7 jullus 11. ellenzék VASÁRNAPI KRÓNIKA (R|A MÂRAI SÁNDOR ki úr Papitiben (Jlu finom j rr az arcbő, mint a cseresznyevirág! Mily érték a tiszta arcbőr hamvas szépsége I Viszont mily múlandó, ha nem ápoljuk helyesen... Minden szépségápolás alapja a jó szappan : az Elida Lilas Grand Luxe. Enyhe habja a pórusokból eltávolít minden tisztátlanságot.ami az arcbőrt veszélyezteti. A bőrt ápolja, finomnak és üdének megtartja. ELIDA Az ur nyolc év előtt ment Jd Papitúbe s ■ az utolsó hónapokban rajtakaptam magam, hogy vitatkozom vele és gondolok reá. Papid a Francia Óceánia egyik legszebb szigetének, Tahitinak fővárosa s oly messze van mindentől, ami civilizáció, üzlet és hadianyag, hogy jobb térképeken is csalk immel- ámmal jegyzik, mintegy illendőségből. De az irodalom délköreihez közel van. Gaugain, a festő, clhordozta >a világiba hirét; s néhány évtizede fogalom, mindenfelé, ahol sértett emberek élnek, erdőkben, hivatalokban és irodalmi kávéházakban; emberek, akik nem bírják elviselni a valóságot, s nemes és suta, de nem éppen hősies vágyakozással gondolnak a távoli Szigetre, ahol csend van es fény. a tenger 'tiszta és átlátszó, gyöngyzöld vizében különös, szines halak úsznak s a benszülöttek — ha a vágyakozóknalk, akiik soha nem jártak ott, de olvastak Gaugain Noa-Noa-ját., hinni lehet, — naphosszat édes, önfeledt ődöngéssel ténferegnek a ko- rállszigetekkel övezett Tahiti partjain. Ilyen a 'sziget, melynek- Papiti a fővarosa, ahova nyolc év előtt ment el az un, alkut megsértettek Európában; csendesen és jólne- velten ment el, nem nyilatkozott 'távozása okairól a lapokban, nem fogadkozott, hogy ,,majd ő megmutatja“, ha egyszer visszajön, mint sértett emberek általában szokták. A költők, művészek és vágyakozók Papitijálba ment el; s ez az utazás annakidején megdöbbentett, mert Papiti egy nemzedék sérültjei számára nem annyira útidéi volít, mint inkább csak költői eszmény. Tudták, hogy van s talán csakugyan el is lehet utazni oda, — de csak annyira hittak gyógyerejében, mint a Hold tájainak valóságában. „Majd Papitúben!“ — mondták mérgesen, amikor már nehéz volt elviselni az egészet: az ostoba békét, a divatos államférfiak napnál világosabb «tehetetlenségiét vagy hazudozását, Douglas Fairbanks akrobata Ízléssel megalkotott filmjeit, Dekobra regényeit, az uj házakat, ahol minden csőből meleg viz folyt s minden gombra járt, de senki nem érezte magát igazán otthon falai között, G. B. Shaw vicceit s azt az általános, egyenlő és már nem ás titkos ordenáréságofy amely nemzetközileg fellázadt a Szedem és az ízlés ellen s jogait követelte, mégpedig elég hangosan. Ilyen finom lelkek voltunk, a nemzedék, mely Papitival fenyegetőzött. De titokban, elvei fenntartásával, mindenki filmet szeretett volna irni Hollywoodban, heti ötszázért. Az ur nem beszélt minderről, csak ült közöttünk, a hires müvészkávéházban s egy napon hangtalanul elment Papitibe. Úgy ment elţ, miint Badasagyarmalra. Nem csodálkoznék, ha trópusi kalap helyett mindössze egy kézitáskát, fogkefét, angol szájvizet s egy kötet Rilke-versel vitt volna magával. Valószinüleg nem is lehet máskép Papitibe utazni. Marseilleben ült fel egy teher- h a jóra s hónapokig csavargóit az óceánon, átkelt a Panama-csatornán, megkerülte a Co- lumbus-szigeteket, egy hajnaliban kikötött Tahiti előtt;, s várta a csodát. Később irt egy lapot, is Papátiből. „Erről ® szép helyről, szives üdvözlettel“, .irta. Nekem ez tetszett. Tóizlésü ember a Marsról is csak közhelyet ir barátainak, mert az életben nem a távolság rejt el. hanem az a másiik Óceáni, amely idehaza is elválasztja az embereket egymástól; s ezt illik tudni mindenütt, Papitiben. is. Tudtuk, hogy az élet olcsó Papiti- ben, napi ö; papirfranlkból kényelmesen lehet sétálni, álmodozni, halászni, kókuszdiót enni és gyümölcsöt a kenyérfáról, a benszülöttek szépek és ‘barátságosak, az éghajlat egyenletes és kellemes, a táj dús és önfeledten gazdag, a kétezerméteres hegyeikről kristályos, jéghideg források rohannak le a völgybe s a lakosság csaknem maradéktalanul boldog volt, miig a spanyol Quiros egy napon megtalálta a szigetet s megajándékozta lakóit a pálinkával és a nyavalyával. Mindez nagyon régen történt már. Hivatalosan Papiti francia gyarmat. De számunkra á Valószinüleg az ur számára is, aki egy nemzedék közös vágyálmát, jelszószerü ábrándját a teherhajó segélyével realizálta, több volt, mint gyarmat: Papiti volt a nagy költő, ahová az európai kiábrándultság hajótöröttjei elvágytak, oly bensőséggel és hittel, ahogy Colombus vágyott valamikor az ismeretlen földrész, után, Néha gondoltam rá, az európai életveszélyben; mit csinálhat az ur Papitúben?... Nemrég olvastam, hogy meghall a sziget királynője, Marautaaroa, az okos és szép, akit a franciák a becsületrend nagykeresztjével s évi nyolcvanezer frank civillistával tüntettek ki; s gondoltam reá, hogy kondoleálok barátomnak. De Papitiilbe nem lehet sürgönyt küldeni, még most, a rádió idejében sem. A postahajó balhetenként érkezik oda s a hírek, melyek eljutnak barátomhoz, kissé már 'történelmi híreik, semmi közük az időszerű valósághoz, érvényüket vesztett rémhírek és poros világszenzációk, — mire az újság, melynek címlapján Sztálin ur barátságosan poharazgat Tuchacsevszkij marsallal, Papi- tibe ér, Tuchacsevszkijt már agyonlőtték, mire a fénykép, mely Leon Blum miniszter- elnököt mutatja, amint ünnepélyesen megígéri a válaszlóknak, hogy a francia frank árfolyamát semmiképpen nem csökkenti, kiköt Tahitiben, Blum már nem miniszterelnök és a francia frank nem teljes értékű többé s mire G. B. Shaw legutolsó pajzán bemondása, mondjuk a szálkádról és a gázálarcról, eljut barátomhoz Papitibe, viccnek ás olyan öreg és szakállas már, mini szerzője. Nem, Papiti nagy előnye, hogy a történelmi veszélymezőnyön kivül létezik, kissé a Holdban, vagy a Csendes óceán oly zugában, ahol az idő és a távolság hullámverésén megitörik az európai zsivaj, — ami nekünk fáj és irtózatos, az nem fáj már Papitiben, ami nekünk ötcentiméteres ujságcim és akut végveszély, az ásitásra ingerlő, ócska és érdektelen pletyika odaát s ami nekünk vágy és reménység, az Papitiben unalmas napihir. egy világból, amelynek körvonalai, a 'szellemiek és a földrajziak, elmosódnak az óceán ködében. Amitől mi izgatottak vagyunk, amiért mi háborúkat indítunk, ami átszövi nappalainkat és álmainkat, az Papiti- ben már nem elég érdekes ahhoz, hogy egy unatkozó ur, akit megsértett az európai civilizáció s aki elment PGlke-verseket olvasni a nemes vadak közé, felfigyeljen reá. így gondoltam az urrai, aki elment Papitibe. S az utolsó hónapokban, az utolsó hetekben egyre gyakrabban gondoltam reá. Észrevettem. hogy 'szemrehányással és szégyenkezve gondolok Papitire és az urra; kissé röstelíem magam s ugyanakkor szeretném valahogy értésére adni azt a meggyőződést, vagy érzést, hogy az olthoni sors elől nem lehet 's valamilyen bonyolult, magasabb illemtan értelmében nem is illik elszökni semmiféle Papitibe. Most mifelénk is kezd átkozottul exotkus lenni az élet, uram, — szerettem volna irni Papitibe. Sokkal exotikusabb, vadregényesebb, mint a tájaik, ahol majom kúszik a kenyérfákon s különös testű és szi- nü szörnyhalak úsznak a vizekben. A kenyérfa nálunk soklkal izgalmasabb és problematikusabb jelenség, mint Tahitiben; s a tengerről és arról, ami a viz szine alatt úszik Gibraltár és Szuez között, ne is beszéljünk. Elképzelem, milyen szánakozó mosollyal hajtja össze és dobja félre a hathetes európai újságot az ur Papkiben, — az újságot, amely minden nap ökölnyi betűkkel jelenti, hogy ma felborult az, amiben tegnap megállapodtak, de talán még menthető estére az, ami reggel már elveszettnek látszott. Az európai újságot, amely óvatosan és régi zsinatok szóvitáira emlékeztető aggályos ságg a 1 mérlegeli a kinyilatkoztatott szavakat, megkülönböztet, „súlyos, de nem tragikus“ és „nagyon komoly, de még nem végzetes“ helyzeteket s húrt ad arról a különös hullámról, amely sokkal rejtélyesebb, mint a Csendes óceán hullámverése, — népek szándékának és akaratának tragikus dagályáról és apályáról, nemzetek sorsának hideg és meleg áramáról, amelyben egy földrész úszik, templomostul, múzeumostul, négyszázmillió emlber sorsával. Ez aztán az exotikus világ, uram! — üzenhetném Papitibe. S volt egy idő, mikor sokan úgy éreztük, hogy csakugyan jó lenne elvándorolni előle; de ez az idő elmúlt s a vágy felolvadt a komor öntudatban, hogy itt a helyünk, felelősek vagyunk a korszakért és tetteinkért; felolvadt a parancsban, mely úgy hangzik, mindenki maradjon helyén, teljesítse kötelességét és ne szökjön el semmiféle Papitibe. Mert Papiti, sziget, kitérés és elodázás van sokféle s nem kell feltétlenül teherhajóra ülni s hónapokon át csatangolni az Óceánon, hogy elszökjünk kötelességünk elől. Hahóm, szegény Karin Michaelis berendezett már egy dán szigetet, — afféle Noé bankáját, vagy Ararát hegyét, ahogy tetszik! — ahol gyűjtögeti az esetleges özönvíz elől menekülő sértődötteket és finy- nyásakat. de én már nem hiszek semmiféle szigetben és Papitiben. Az ur, aki elment s a többi urak, akik itt maradtak s izolálják magukat az idő kötelességei elől, észreveszik majd, hogy a közös végzet elől nem lehet I menekülni; s ha van menekvés, csőik egyetlen lehelsége: utolsó pillanatig verekedni azért, hogy a végzett, mely nem vajákos természetű erő, hanem a magunk akaratának sugárzása, ne következzen be. Én azt hiszem, még van remény; s ezért nem m-egyiiní'. semmiféle Papitibe, urast:! Ezt üzenném, ha gyorsabban járna a posta TiKid fi ’’ De oly las an jár. hogy térek, intre od?c leckémmel a hajó, már fölösleges is kibelüzni soraimat. FÉNYKÉPALBUMOK nagyon szén kl T’ fásban, hatalmas válasziákban nuiv 1’i Ţ tői kezdve kaphatók az ELLENZÉK I* ;vy. osztályában, Cluj, Piaţa Unirii, LÁSZLÓ BÉLA: HAJNALI RITMUS Az ablakon most rossz, alattomos hajnal dereng. Száll most e csend : villamos cseng, az utca zúg, sziréna búg, hiv a gyár: „Ébredj már, hisz odakint kezdik a kint. A szürke házban száz lakásban álom után álmos bután, lomhán éled : indul az élet: — kipp-kopp-kipp-kopp — A szürke ház lakója kapukat nyit most s a szürke köveken friss hajnali ritmust kopog ütemre két rohanó lába. Majd bábeli zajjal rögtön nyomába ablakom alatt megerednek a léptek, s mig rút, rideg ütemet berregnek a gépek a szürke köveken e hajnali ritmust tapossák tovább az árnyékba s a fénybe iskolák felé féktelen robogva irodák felé unottan kopogva, gyárak felé komoran dobogva, templomok felé féibénán topogva kocsmák felöl vígan tántorogva: — kipp-kopp — tudás elé, —- kipp-kepp — kenyér felé, — kipp-kopp — Isten elé, — kipp-kopp, — mámor felé, — kipp-kepp — élet elé. — kipp-kopp — halál felé.
