Ellenzék, 1937. április (58. évfolyam, 75-99. szám)
1937-04-18 / 90. szám
1937 április 18. BLWNZâK VASÁRNAPI KRÓNIKA ___________________írja: MÁRAI SÁNDOR___________________ Anglia történelme Néhány hete már, hogy világszerte kézről- kézre jár egy könyv, amelyiben nem „törté- nik“ semmi különös, amely még csak nem is regényes életrajz, hanem egyszerűen és szakszerűen annyi, mint a címe: „Anglia történelme“. A divatos francia regényíró irta e könyvet: Andre Maurois. Ez a vaskos kötet, hét-száz sűrűn nyomtatott, francia oldalon, hűségesen adja elő, mi történt a szigeten, ahol, ,a történelemelőtti időkben — mint ezt az Avebury város szomszédjában talált leletek bizonyltjaik — -ismeretlen nép lakott s ahol aztán, kétezer évvel Krisztus előtt, élt már egy fajta, amely „meglehetősen népes volt s a jelek szerint képes és alkalmas arra, hogy felsőbb tekintély irányítása mellett közös cselekedetekre vállalkozzon“. így kezdődött. E nép nyomait követő négyezer esztendő története világosodik meg a könyvben, amelyet a francia regényíró, Maurois irt, mely kézről-kézre jár mos.t a világban s melynek címe és cselekménye pontosan eny- nyi: „Anglia történelme“. Merész vállalkozás, regényíró részéről, aki eddig; jórészt csak finom és szórakoztató, képzelt történeteket vetett papirra s néhány kellemes és alapos tanulmányt, amilyenek a Shelleyrő'l, Byronról, Disraeüről és VII. Ed- w-ardró]- Írott esszéi; merész vállalkozás olyan elődök után, mint Hume és Laing, Macaulay és Green, Montgomery, Cassel és Sanderson, hogy abból a szövevényből, ami az angol történetírás, csak a legfontosabb munkákat említsük. Hétszáz oldalon, minden regényes hajlam nélkül, áhi-tatos komolysággal adja elő Maurois annak a népnek történetét, amely ma is, még mindig uralkodik a világ egyharmada fölött. Egy idegen s hozzá egy szép,lelkű idegen, kinek nem hivatása az oknyomozó történelem, rétegről- rétegre feltárja e könyvben az angol történelmet, oly egyszerűen és „módszer nélkül, mintha gyermekmesét adna elő: nem akar kuiltur-morphológiát irni, nem von le bizonytalan következtetéseket, csak mesél, hétszáz oldalon, tárgyilagosan és szűkszavúan. Mi történt Angliában, négyezer éven át? — ennyi a könyv tartalma. Maurois, szerényen, még csak meg sem meri kérdezni, miért -történt hát ez és az, s miért következett minden úgy, ahogy végül is történt? Az oknyomozást reábizza merészebb szellemekre. „Anglia történelme az emberi fajta egyik legsikeresebb vállalkozásának figyelemreméltó története“ — mondja könyve összefoglaló fejezetében. — „Néhány szász és dán törzs, melyek eltévedtek Európa peremén egy szigetre -s összevegyültek kelta és római utódokkal s akiket normand kalandorok szerveztek meg, néhány évszázad alatt birtokba vették a föld egyharmadát. Érdekes megkeresni e sikernek titkát, mely éppen olyan megdöbbentő, mint amilyen valamikor Róma sikere lehetett.“ Ez minden, -amire Maurois könyvében vállalkozott. Kérem, ne ijedjenek meg, nem akarók itt jelesre felelni Anglia történelméből s nem szándékom felmondani e rablásból és áhítatból, önfegyelemből és gyilkosságból, agyafúrtságból, vérszomjból, szerencsés véletlenekből és tervszerű számításokból szőtt legendát, amelynek végső tartalma az angol világbirodalom története. Két szempont ad ürügyet reá, hogy beszéljünk e könyvről. Az egyik, Hogy megkeressük e könyv kivételes sikerének okát. A nagy siker, a hangos siker mindig gyanús kissé. Ez a könyv robbanás- szerű siker, francia nyelven olvassák mindenütt a világon, néhány hete csak, hogy megjelent s már százezres példányszámban fogyott el; de ami a példányszámnál fontosabb, az a lelkes irodalom, amely minden nyelven fogadta. „Végre!“ — mondják irodalmárok és politikusok, névtelen olvasók és itörténetirók. Ez a visszhang nyilván nemcsak az intellektuális teljesítményt ünnepli. Ez a siker tünet; érdemes odafigyelni reá. A másik szempont, melyet a könyv szerzője tűzött maga elé: megkeresni a „titkot“, az angol siker „titkát“. Mindkettő kegyetlenül időszerű. Valószínű, hogy Maurois könyve nemcsak azért világsiker, mert kitűnő könyv, mert „minden benne van“, amit Angliáról tudni kell és lehet1, hanem inkább csak azért, mert ez a könyv megfelel egy vágy-álom várakozásának: arról beszól, amiről a világ ma hallani akar. íme, egy nép, amely sokkal ösztönösebb, semhogy mindig az értelem parancsainak engedelmeskedne s végül mégis az értelem törvényei szerint épiti fel nemzeti életét, szervezi meg a világ egyharmadának uralmát. íme, egy nép, amelynél vérszomjasabb, kegyetlenebb történelemmel talán egyik európai nemzet sem dicsekedhet s amely végül eljut az önfegyelemnek arra a magas szintjére, ami az angol civilizáció. íme, egy nép, amely oly mélyen, szemérmesen hazafias, hogy minden nevetséges hagyományt életben tart, mesterségesen táplál -s- a kései utódok köznapi élete is telitve van időtlen idétlenségekkel, melyek célszerűek lehettek Thomas Beokett, vagy Alfred király, vagy a Tudorok korában, de ma valamennyi inkább csak jelmez és kellék — s mégis, ez a nép ragaszkodik nemzeti hagyományainak minden hulladékához s e szemérmes hazafiasság hagyományait őrizve, uralkodni tud a világ egyharmada fölött, anélkül, hogy az angol mithoszt akarná kiterjeszteni a világra. Mindenkinek meghagyja Istenét, politikai és társadalmi meggyőződését, s tökéletesen ért ahhoz, hogy a profitot ötven százalékra megossza hiveivel. A keltáktól s a rómaiaktól a normandokon át a feudálizmusig, a Tudorokon á; a monarchiáig, a Stuartokon át a parlamentig, a, monarchitól az oligarcháig s az arisztokráciától a demokráciáig vezet e nép történelmének útmutatása s a világ hallani akarja e példázatot, mint valami megnyugtatóit és nagyszerűt, mint az emberi fajta egyik leghő'sibb erőfeszítésének vigasztaló -történetét. Ezért siker Maurois „Angol történelme“ — nemcsak, mert alapos, fölépítése és szempontjai oly egyszerűek és áttekinthetőek, mint egy normandiai katedráiig szerkezete. Siker, mert — nyugodjunk bele — a világ nagyobb fele ilyen meséket szeret hallani, mint amilyen csodálatos „story“ Anglia története. Siker, mert a világ nagyobb, fele ma „anglomán“. A világ nagyobb fele hisz albban, hogy az angol siker nincs ok nélkül, nincs példa nélkül s talán lehet tanulni e sikerből valamit. Ez az egyik szempont, amely ürügyet ad reá, hogy e könyvről beszéljünk — ez a visszhang, ez a tapintható rokonszenv, mely c könyvet világszerte fogadta. A másik, a szerző kiváncsi szempontja: megkeresni az angol „titkot“. E kérdésre Maurois természetesen éppen oly kevéssé tud felelni, mint a szépirók, filozófusok és történetírók hosz- szu sora, akik előtte már s utána még foglalkoztak s foglalkoznak majd e rejtéllyel. Lehet, hogy nincs is angol „titok“; Ang'.ia története az emberiség története s e folyamatban — mint lesz néhány vad törzs és kegyetlen király összmüködéséből az angol a világ egyik vezető nemzete? — az embeNéma heúedü Irta: KÁRPÁTI AURÉL Valamikor az apám szobájának falán függött az a kép, dédnaggbátgám kőre rajzolt arcképe. Onnan mosolggott le rám egg biedermeier-ráma ngitott koporsójából. Alatta német betűkkel, saját kézírásával, a neve: Joseph Gung‘1. A múlt század derekán Európaszerte ismert karmester és komponista, később, Mendelssohn után, császári főzeneigazgató, akit Weimarban temettek el. Egy- szer, a szabadságharc előtt, a pesti Nemzeti Színházban is hangversengezett, h,Liszt úrral, neves hazánkfiával együtt“, — ahogg a Honderű irta. Az apóim akkor, tízesztendős korában kapta tőle ezt az arcképet. Hosszú, hóinyatott élete so- során sok mindent elveszített, de az elsárgult, finom kis litográfiát haláléiig megőrizte. Ggerekfejjel ábrándozva, hángszor elnéztem „Pepi bácsi“ csigás müvészhaját, domború homlokát, csupasz arcát a sötét Kossuth-szakáll koszorú jábar\, melancholikus tekintetű szemét, titokzatosan összeszoritott száját, álla alá szorított karcsú hegedűjét és pecsét- ggürüs mutatóujját, amelg a hanyagul leeresztett vonóhoz simul. S mikor esténként apám elővette a vörösbarna-fáju hegedűt, nekem ugg tetszett: ö muzsikód a régi Lanner-keringőkben s az ő futamai nevetgélnek a tréfás gavotte-okban, a poros alföldi város sivár csendjében, ö, az idegenismerős, elfelejtett rokon, egg hadani, szebb és boldogabb világ elnémult hegedűse. És most itt, a zsámbéki törökkút terén is — ahol száz esztendő előtt még állott a dédapám háza — az ö néma hegedűje muzsikál át gondolataimon. Akárha álomban hallott, édes-szomorú nocturne-t játszana. S eggszerre riadtan eszmélek rá: miigen félelmes titok, micsoda ijesztő rejtély takargatója az. a közhely, amely az idő múlásáról szól. Szóíz év előtt ennek a kútnak vizéből ivott a tizenöt éves muzsikus-jelölt segédtanító, ezt a tájat nézte, ezeken az utcákon koppant lépése, erre a kőkávára támaszkodva zsongtak fel benne a Zsámbéki induló első ütemei. Mi változott azóta? Mi történt, hogy ő már nincs itt, hogy hiába várom vékony alakjának feltűnését a sarkon? És tovább zeng bennem a néma hegedik az apám is, a tőlem idegen kisfiú, ebben a porban szaladgáld, ezen a téren játszott, itt érte az esti harangszó,, ennek a falusi templomnak kórusán énekelt csengő szopránjával a vasárnapi misén. Mi választ el hát engem most mégis tőle? Hogyan, miért estünk egymástól ilyen távoli s egyre távolodó, soha be nem hozható messzeségbe? Tudom: az Idő. Fölmegyek a dombra, az öreg templomhoz, amelynek lehordott köveiből épült a fél falu. A két torony közt, a kihullott ablakrózsán óitkéklik az ég. Kányáik repülnek rajta keresztül, nesztelen libegőssel. S mig ballagok lefelé, a kanyargó utón, a tarka pincék közt, látom az en suhanc apámat, ahogy egy régmúlt, nyári alkonyaton jön valamelyik pincéből. Mosolyogva, boldogan, kicsit virágos kedvvel, mellében melegedő ifjú szerelem sajgásával és dúdolja a hires Ró- zsamarsot, amelyet a nagybátyjától tanult. Itt jár mellettem, fiatalon, mintha már a fiam lenne s nekem is fülembe muzsikálja néma hegedűjével az ismerős dallamot. Ezt én is tudom. Apai örökség ez. Az én örökségem, — ahogy első könyvem homlokára írtam, egyszer, idestova harminc esztendeje. riesülés e folyamatában nincsen semmi titokzatos. De minden angol történelem ugyanarra tanit; Macaulay története éppen úgy, mint Hume és Maurois története. Anglia- meghódította a világot és megalapította a birodalmat, azonos eszközökkel és szemlélettel, szemponttal és gyakorlattal, mint ősei, a rómaiak. Meghódította először is, fegyverrel. Aztán meghódította s ez volt a nehezebb, emberiességgel és türelemmel. Róma győzött és Anglia is győzött: mert nem egy fajta s egy nemzet uralmát akarták kiterjeszteni a földrészek fölött, hanem egy kultúra és egy civilizáció uralmát. Róma megépítette az utakat, melyek az elfog alt tartományokból a büszke központhoz, az örök városhoz vezettek s ez utakon elküldte a hóditott területre a fórum tervrajzát, a gőzfürdőket s az istenek szobrait, a római jogot és a római művészetet. Az a nép, mely egy öncélú nacionalizmus mithoszát akarja rákényszeríteni a világra, idegen fajokra és kultúrákra, mindig elbukott a történe em- ben. Az a nép, amely a maga nemzeti törekvéseinek és céljainak érdekében hódítva elég bölcs és toleráns ahhoz, hogy nem egy faji, vagy nemzeti szupremáciát, hanem egy kultúrát akarjon átadni a .meghódított világnak, — Róma és Anglia népe — tudott győzni és tartósan hódítani. Igaz, hóditó nemzet nem pihenhet. A hóditás dinamikája olyan, hogy a megállás visszaesés; Róma elbukott a pillanatban, mikor megépítette Európában az utolsó, távoli hadisáncökat s beérte a békés önzés kamataival. Lehet, hogy ez a sor vár most Angliára. S abban a pillanatban, mikor a két villongó nagyhatalom. Anglia és Olaszország, farkasszemel néznek, mert a hóditó Róma megint egyszer megvi logtatja lándzsáit idegen tájak felett, lehetetlen nem felidézni az imperiális római gondolatot, amely a muzulmánokat békítő és csalogató Mussolini szavaiban olyan erővel ke! életre. Hódítani fegyverrel s megtartani igazsággal és kultúrával: ez az egyetlen, az igazi birodalmi gondolat. Erre tanit Anglia történelme. „Angliáé jura in omni casu libertatis dánt favorem“, az angol jog minden esetben az igazságnak kedvez; ezzel a fundamentális tétellel őrzött meg évszázadokon át Anglia egy világbirodalmat. Tehát nem az önkénynek, nem a mithosznak s főként nen- a „szent érdek“-nek tételével. Az angol jog az igazságnak kedvez. Ez a tétel. Erre a tételre épült fel a birodalom, melynek történetét, e mithikus történetek iránt hajlamos korban, most megint egyszer megírta valaki; hogy eszméljünk, ha még nem késő s okomd- junk. Az ELLENZÉK a haladást szolgálja. \ kisebbségi és emberi jogok előharcosa.
