Ellenzék, 1936. december (57. évfolyam, 279-302. szám)

1936-12-25 / 299. szám

AGYLAKOK

Fémet és fém-salakot vesz

és

elad

S.LudovicStössel

fém-nagykereskedő

Ciuj

Calea Regele Fsrdînand 21. — Celefanszám 6-95.

Novella

A Rodostó utcában a z3. számtól a 7?-ig még nincsenek, megépítve » házak. Emiatt az utca is oly sáros, hogy h.i a lányok este jönnek haza a munkából, körül son nézhetnek, a cipőjükre kell vigyázni. Igaz., nem is érdemes körülnézni; mi van a Lágymányoson 'átnivartó, a kukorica- és krumplitermő ,.Eladó telek“ parcelláin.

Hát Rózsuk a nem is igen nézelődött, inkább azon gondolkozott, hogy ha valamiképpen, valami isteni csoda segítségével, mert az Isten jó és az árváknak segítségére jön, ki tudná fizetni a lak ásbérh át na lékot, sikkor ő ugyan nem gyalogolna többet a Rodostó utcába.

Végre hazaért a 77-be. A cipőjét elég jól megkímélte, ami kis sár volt rajta, azt a márvány lépcső oldalához kente és ellőkelően a főlépcsőn ment fe; az ötödik emeletre, közvetlenül a (lift mellett.

A mama nyitott ajtót, a meleg konyhagőz ikitódult N köszönésére nem válaszolt, hanem hátat forditott s beljebb húzódott a konyhára és folytatta Icuval a veszekedést. A tizenkét cve.s lány morgósan húzódott s Rózsika otthagyta őket. bement ,a szobába.

Hát, ahogy bemegy, majd hanyatt vágódik. Egy idegen, hatalmas férfi ül az ő kis fehér ágyán. A szoba sötét volt, csak az udvari lámpa viliági tot t.

Ijedten megbámulta a férfit, aki koszos volt és sovány és csup» sár. S nem is köszön neki, csak az is nézi, hogy hát ő ki?

— Manu, mama, — fordult vissza a konyhába —, hát e meg kicsoda?

A mama egy pillanatig hallgatóit, akkor kiabálni kezdett:

— Semmi közöd hozzá. Kiadtam az ágyat hikónak. Egy pengő ötvenet fizet naponta. Te pedig mégy a sezlonna, oda van vetve az ágyad.

A lány egy pere:g csak állott, s hallgatott. Habozott, hogy most melyik a kellemetlenebb, a mamával a konyhában maradni, vagy :i lakóval lenni egy szobában.

Végre is arra döntött^ hogy a mamára haragszik, a ilakót egyelőre csak utálja. Tehát visszament a füitetílen szobába s azt mondta:

— Jóestét.

— Jóestét, — morogta a férfi. Nem is nézett rá, csak bámult maga elé.

Rózsika odament a sezlónhoz s megnézte. Csakugyan az ő ágyneműje vök rajta. No, itt szépen vagyunk. Sose szeretett díványon Hálni: az olyan másodrendű dolog.

Hozzáfogott lerakni a felső ruhát, a holmiját, ahogy szokta. A Lakó diszkrét akart lenni s kiment. Nagyon okoson, eriggy a fenébe.

De ő rettenetes dühös volt. Most mit csináljon. A kisgyerek, babuka, már aludt az anyja ágyában. Az egész szoba olyan volt, min-c egy lóger, csupa vetett ágy s hideg volt. A kályha még le se vök hozva a padlásról, pedig november van. Most mit csináljon? Kérjen vacsorát, hogy felírják a noteszbe, hogy 60 fililér... Elhatározta, hogy hosszúból nem vacsorázik. Mérgesen levetkezett, hátat fordított a szobának, lefeküdt s beszorította a szemét, hogy azonnal elalszik.

Igen, de ezt könnyű mondani. Éhes voit. Éhes és strós. Nem elég, hogy jól megdolgoztatták, moso aihat éhen.

Még hallotta, hogy a papa is megérkezett s odakint a konyhában nagy beszélgetés van, aztán csakugyan elszunnyadt. Fáradt teste erűit, hogy egy kicsit íkinyujtózkodhatik. Jaj de sok vizet kellett neki ma hordani: egy uj lakás takarításánál volt befogva. Csak annyi esze lett volna, hogy vett volna magának valami ennivalót.

Nem is tudta, mit aludt, alig aludt valamit, felébredt, mert igen izgatta, hogy miit mesélnek odakint olyan sokat. Meg borzasztó dühös volt erre a csavargóra, oki az ágyát elfoglalta s meg akarta tudni, ki ez?

Kidugta a lábát a dunna alól, felkelt, hamar felöltözött s kiment.

A mama ránézett s azonnal kezdte llepak- kolni a holmit az 6 székéről, ment neki van egy széke a konyhában, otc szokott ülni, ott legkevésbé van útban akárkinek. A fakó ott iiílit szemben egy más;k széken. Köszönt a papának, aki nevetve nézett rá. Már megvacsorázott s a fogát: piszkálta.

Nem kell vacsora ?

— Nem.

A mama nagyot nézett, mérges lett s a)ra ’ Tat forditott.

Az idegen férfi, az uj Lakó, ott ült a konyIrta: Móricz Zsigmond

ha másik oldalán, jó messze tőle. Olyan völCi mint egy nagy kuvasz, aki a kiskörmévol el lúd bánni egy ilyen kis macskával, mint ő. De nem ijedt meg tőle, hanem a legnagyobb

vakmerőséggel belekötött:

— Kiesőd» maga?

A papa és a manu egész ijedten néztek rá, mit akar s hogy mer ebbe a hórihorgas idegenbe beleavatkozni.

A féri í azonban felemelte a fejét a váratlan üde hangra. Odanézett a kislányra.

— Én kisasszony, a Bemberger gyárban dolgozom.

De a lány niár látta, hogy nem dolgozik ez sehol. Fáradt és részeg s csak úgy dűl belőle a borszag.

— Hol dolgozik maga, kérem? — vagdal- kozoot vissza.

— É11 a Bemberger gyárban és holnap kapok húsz pengőt.

— Hét közepén?

A férfi megrezzent. A kislány jól látta, hogy zavarba jön, a papa meglepetve figyelt.

— Igen, kisasszony. Ez egy elmaradt pénz, holnap kapom meg.

— Akkor miből ivott?

A papa felnevetem. Látszott, hogy a papa is igen gyanúsnak találja a mama lakóját, öriiit, hogy Csibe megtáncoltatja.

— Ó, azt a barátaim fizették.

— Ilyen lwrátai vannak magának, hogy fizrtnak?... Nem kollegák azok?... Nem zsebei maga?

Az ember felpillantott. Ránézett a leányra, aknek úgy csilingelt a hangja, mintha ezüstkanílfal az üveg poháron csengetnek. Nagyon erőseket mondott, de valahogy az úgy jött ki belőle, hogy csak nevetni lehetett rajta.

— Nem.

A mama visszafordult s rászólt a leányra:

— Csibe, Csibe, nem szégyened magad?

A lány felpattant:

— De nem ám. Tudom én, kivel beszélek.

Az idegen meglepő csöndesen mondta:

— ö kisasszony... ilyen szép kisasszony... és ilyen csúnyákat mond.

— Ne bókoljón, attól elkésett.

A borostás férfi soká nézett a lányra. Kicsit idegesen szólt:

— Nézze, kisasszony, én iskolázott ember vagyok ‘ám. Lehet, hogy több iskolám van, mint magának. Én érettségizett vagyok.

— .Maga érettségizett? Ki volt az az Attila?

Hát a papa elkezd harsányan nevetni. Híj, ez a Csibe, ez egy mérges kis vipera, no ez Jcibabrál evvel. Úgy kacagott, csak úgy gargarizált a hangja.

De .a férfi legyintett; mérges lett és türeí- 1 metlen.

— Ne is emlékeztessen rá. Az egy régi ember volt.

— A maga őse?

A papa megint csak rákezdi a kacagást, a kis Icu a sarokban vele, de a mama újra visszafordul, hogy leintse a lányt.

— Hallgass. Miért nem vacsorázol?

— Mert nem akarom, hogy fogjon a ceruza, — nyelvek Csibe, akit felbátor.tott, hogy az óriás idegen nem mer visszaszólani.

A papa ezen is nevet, a mama meg azt sem j tudja, mit csináljon. Azt mondja az idegen: 1

— Kisasszony, maga egy nagyon szép nő, 1 vigyázzon, merít én meg egy brutális férfi | vagyok.

— No lássa, most ebbe igazat mondott. Hogy merte elfoglalni az ágyamat?a. Vallja csak be, hogy nem dolgozik.

Hát a sápadt óriás csak elpirul. Olyan vörös lett, mint a rák.

— Csibe, hallgass már! — riasztott rá a mama.

— Dehogy ha Ugatok, mikor az én ágyamba fekteti mama. Arra csak kiváncsi vagyok, hogy ki fekszik az én ágyamba?

— Talán a kisasszony ágyába fekszem? .

— Bizony. SzégyeLheti magát. Még a cipőm is más, mint a magáé... No, menjen, osztán feküdjön le. Aludja ki magát az én jó ágyamba.

— Hagyjon engem békén... Nem megyek még, ráérek.

— Aki reggel hatra munkába megy, annak aludni kell! De maga nem megy munkába. Maga holnap reggel kilencig fog aludni, mert magának mncs munkája, azt én mondom magának.

A férfi soká hallgatott, a papa soká nevetett. Akkor a férfi azt mondja sötét komoran :

— Nézze kisasszony, — én egy sorsüldözött vagyok.

— Szokott kártyázni?

Az ember türelmetlenül topogott, a keze ökölbeszorult s elcsavarta a szót:

— Én csak munka után járok. Én már az egész országot bejártam.

— Gyalog?

— Nem.., vonaton.

—. Olyan sok pénze van? Hát a nagykabátja hol maradt? És hol lett ilyen sáros a cipője? Talán most jön Szegedéből az eksz- preksszel?

— Én a Bemberger-gyárbál jövök, ott dolgoztam.

— Szóval! dolgozott... Két tével megerősítjük... Éppen igy néznek ki a dolgozók! Mutassa csaik a kezét!... Na lássa, még csak egy ujjlenyomat sincs a kezén a munkától. Hát akkor mibül fizeti ki a mamának az ágyait?

A mama már a haját tépte, most rákiáltott Csibére:

— Ne hozd már zavarba. Látod, hogy rosszul érzi magát.

— Igen, mert tele von borral. Melyik csárdában ivott?

— Én az erdélyi borozóban.

— Hol van az? Az valami betyárcsárda? Ott vannak a kollégák?

De a mama már nem birt magával:

— Hogy mersz igy megsérteni valalkk?

— Dehogy sértem! Hozzá van ő ahhoz szokva! Nézze, mama, lesir róla a csavar- góság.

— Rettenetes vagy.

— Minek adta oda neki mama az én ágyamat?

Az ember fellángolt. Hatalmas testét kihúzta. Nagyol nyék, akkor újra összehúzta magát. Akkor megszólalt a hangja, tompán, mint az esti harangszó az őszi ködben:

— Ne tessék bántani a kisasszonyt...

Előkapart egy rossz cigarettát, soká nézte,

aztán újra visszatérté a zsebébe. Mindenki megijedve nézett rá, az ember félelmes volt. Már a papa sem nevetette, hanem azt mérte, hogy ki az erősebb kettejük között, ha tettre kerül a sor.

Az idegen vadul lángoló szemeivel körülnézett és hirtelen feldühödött hangon kiáltotta:

— A kisasszonynak. mindenben igaza van... Én egy harminckétéves ember vagyok

és semmire se vittem az életben... Csak hadd szidjon engem a kisasszony...

— Nem soká szidom, ment maga holnap úgyis meglóg, mert magának nines több pénze, csak ez az egy pengő, ami; odaadott, a mamának

Az ember lehajtotta a fejét s hallgatott. A lány is érezte, hogy nem szabad soká feszíteni a hunt. Végzett:

— No ne vitassuk tovább. Aludja ki magát az én szép, fehér ágyamba.

— Milyen szép a kisasszony, nem is tudna engem megsérteni. Pedig nincs az Istennek az az ostora, amit én meg ne érdemelnék... Honnan ismeri a kisasszony az én életemet és az én jellememet?... Nemcsak ezt érdemelném én, hanem azt, hogy tüzes vas- villával szurkáljanak keresztül.

— Ne búsuljon, az is meglesz, de az nem az én dolgom, hanem az ördögöké.

— Az semmi — s valami üvöltés tört ki az emberből. — A pokol, meg az ördög, az semmi... De az igen: hogy egy ilyen szép kislány igy belém világit a reflektorra!.

A lány meglepetve hallgatott. Darabig nézte a siró embert, akkor:

— Nekem ne adja az ártatlant. Harminckét éves ember. Szégyelje magát. Isz.uk és dorbézol. Nincs magának anyja? Nincs magának leike?

Az ember felállott. Szédelegve körülnézett. Szó nélkül bement a szobába. Kihozta a kalapját és kis kopott táskáját.

— Asszonyság, — mondta elfulladt hangon, a táskával a kezében. — Magának nagyon szép és nagyon okos kislánya van.

— Nekem nem lányom... Lakó, mint maga.

— Lakó?... Maga is szegény, mint én vagyok?... No, kisasszony, maga megmosta 2. fejem... Fiát ez nem is vót szép, tuggyák, hogy egy lányt kiszorítanak az ágyából és maguk kiadják... — s vérbenforgó szemekkel körülnézett.

Csibe megretteni, hogy most ez a vadállat a mama ellen fordul:

— Magának ahhoz semmi köze.

Az óriás lomhán körülnézett, egyenként megnézte valamennyiüket s azt mondta:

— Jóéccakár.

Evvel kinyitotta a konyhaajtót, kiment s behúzta maga után. Eltűnt.

Mindnyájan a legnagyobb meghökkenéssel maradtak ott. Az egész oly váratlan volt, mintha leszakadt volna véletlenül a plafonnak egy sarka s a por a szemükbe ment volna.

Legeébb a kis Icu tért magához:

— Elzavarta a lakót.

De a felnőttek hallgattak. Aztán a papa felállóit és indulatosan kiáltott:

— örüljetek neki. Ez egy vad gyilkos gazember. Egy megrögzött csavargó. Ilyenek kellenek neked is. Ilyeneket szedel az ágyadba.

Hallgattak. Csibe nem szólt. Ijedten, komolyan gondolkodva nézett maga elé:

— Ez egy sorsüldözött, — mondta s remegett az egész teste.

Csavargó, — kiáltott a papa s szintén fel volt izgulva, mintha baleset érte volna.

— Igen, egy sorsüldözött csavargó, — mondta Csibe és sírvafakadc.

Aztán visszaült a hélyére.

— Tjessék adni vacsorát... Hadd fogjon a ceruza... Meg éhes is vagyok...

—■Biil'iiiwniimBaPMMBgM«EgHmai3a,

Az ELLENZÉK a haladást szóig üj.i. 1 kisebbségi és emberi jogok előbareosa.

Zavislag & Vámos

TERMÉNY, MAG ÉS GYAPJÚ IRODÁJA,

ORADEA, strada Rimând au 4. — interurban telelőn: Iroda: 3«#. — Lakás: 414 ÉS 92.

Raktár: 26Í- — Sürgönyeim: ZAVISLAG.