Ellenzék, 1936. december (57. évfolyam, 279-302. szám)

1936-12-04 / 281. szám

1936 december 4. cLLc/VZdív Marokkói katonák motoros osztaga fedezéket épít a spanyol felkelők ágyúinak. Európa legnagyobb csillagvizsgálóját most nyitották meg Olaszországban. KERTÉSZ MIHÁLY 1 — A tények egészen mást bizonyítanak. — Rosszul Ítélkezik. Én, amikor megtudtam, bogy a papa mit követett el maga ellen, kétségbeesve kerestem a találkozást magával. .. De akkor már el­késtem . .. Maga nyomtalanul eltűnt s ezzel lehetet­lenné tette, hogy érzelmeim változatlanságáról minden apai szigor ellenére is megnyugtassam ... Pedig maga volt az, aki előbb jelentette ki, hogy lemond rólam és még csak találkozni sem akar többé velem! — Azt hiszem, éppen elég okom volt erre. — A papa, meg én — az kettő! Én nem bántot­tam magát. És hogy a papát hová ragadta heve, az az ő külön bűne, amelyért én nem vagyok felelőssé tehető ... Csak a bibliai törvények szerint biinhődhe- tik a gyermek az apák vétkeiért. . . — De azért, ugy-e, már másnap vonatra ült az­zal az elhatározással, hogy soha többé nem találko­zik velem. — Csak négyheti próbaidőről volt szó, amibe egy­részt a papa megnyugtatása miatt egyeztem bele, más­részt ezt az időt is bizonyítéknak szántam amellett, hogy a hosszas távoliét alatt sem változtak meg ér­zelmeim ... — És — nevetett fel most a lány gúnyosan — alig telt el négy nap a négy hétre tervezett próbaidő­ből, máris teljesen elhidegüíve fordult el tőlem. . . Sőt a szállodai személyzettel akart eltávolítani a közelé­ből! ... Ez az a mélységes és soha nem változó sze­relem! ... — Igenis, ez! — mondotta Sándor kitüzesedett arccal. — Mert ha nem szeretném olyan mélységesen, annyira rajongón, akkor egyáltalán nem érdekelt volna, hogy maga, akit szegény lánynak tudtam, ho­gyan, mi módon került ebbe az előkelő, drága hotelbe. De éppen, mert úgy szeretem, markolt a szivembe a fájdalom, amikor megpillantottam magát, még pedig úgy kiöltözkedve, mint ahogyan csak a nagyvilági nők ruházkodhatnak ... A szörnyű csalódás felett ér­zett fájdalom adta ajkamra azokat a keserű szavakat. A csalódás, hogy — legalább is a látszat szerint — az, akit oly szentnek, tisztának és fenségesnek hittem s akihez a szennynek még csak a gondolata sem férkőz­hetett és aki — amióta megismertem —- mindennapi imádságom volt: — az a lány.. . rossz lett! .. . Sári félbeszakítás nélkül hallgatta a fiú heves sza­vait, aztán gyilkos hidegséggel jegyezte meg: — Lehet-e hinni Sándor, annak a szerelemnek a tartósságában, mélységében, komolyságában, amely már az első látszatra is meginog, kishitüvé válik és gyanakvóvá lesz?... Nem, Sándor. Ez nem az igazi szerelem ... Az igazi- szerelem még a kétségtelen bizo­nyítékokkal szemben sem torpan meg... Maga pedig már az első csalóka látszatra elvesztette hitét ben­nem... Nem tudhatok tehát hinni a maga szerelmé­ben, Sándor .. . Én olyan szerelmet várok, amely az ég és föld összeszakadása esetén is szerelem marad!... Ezt nem találtam magánál! Felállt és indulni akart. Sándor azonban vissza­tartotta. — Sárika, — könyörgött — higyjen nekem! Soha nem fogja senki úgy szeretni magát, mint én! — Szavak! Nagy szavak! — vetette oda a lány. — Én azonban bizonyítékokat akarok .. . Nos, me­gyek, mert már feltűnő lesz a hosszas elmaradásom. És még egy búcsúpillantásra sem érdemesítve a kétségbeesett fiút, határozott léptekkel tartott az ajtó felé . .. Sándor lehorgasztott fejjel, magába roskadva kul­logott utána ... TIZENÖTÖDIK FEJEZET A szülők még mindig tanácstalanul és anélkül, hogy bármilyen elhatározásra tudtak volna jutni, ül­ték körül a bárasztalt. Csupán halvány reménység élt bennük, hogy amit ők nem tudtak elintézni, majd italán elintézi az a mámorrtó angol-valcer, amely el­vitte a fiatalokat. Igen, a tánc, amely annyi fiatal szi­vet forrasztól már egybe és simított el viharos hullá­mokat, kergetett el vészterhes felhőket.. . Talán -— reménykedtek mind a hárman — most is teljesíti hi­vatását. Mert minden okuk megvolt a bizakodásra. Hiszen már több, mint egy félórája, hogy eltávoztak a fiatalok. Ez a hosszas elmaradás pedig csak jót je­lenthet. Már-már bizonyosra vették, hogy minden rend­bejött közöttük, amikor megpillantották őket — visz- szatérőben — a bár ajtajában. De csak egy rövid tekintetet kellett vetniük Sári büszke, hideg arcára és Sándor busán lehorgasztott fejére — s máris tisztában voltak a helyzettel. — Na, sóhajtotta reményvesztetten Földesné ezeken sem segített az angol-valcer ... — Úgy látszik ... — csóválta a fejét a két apa is. Sári most odaért asztalukhoz s nyugalmat eről­tetve magára, szólt szüleinek: {t oty tatjuk, j Spanyol kormánycsapatok állása Madridban. Olasz ruhává', élelmiszerrel ellátva a kis ahesszin gye­rek már kifogástalanul kiáltja: „Eviva il Duce!“

Next

/
Thumbnails
Contents