Ellenzék, 1936. október (57. évfolyam, 227-253. szám)
1936-10-04 / 230. szám
1936 október 4. ELLENZÉK TITÜLESCU Irta: KÖVESS ISTVÁN. Az újságíró érthető kíváncsiságával vártam a pillanatot, mikor szemtől- szembe állhatok Títulescuval. Késést jelentett a vonat, nem tudtam, hogy diplomaták utazásában ennek is jelentősége van. Szerettem volna a perron villanyórájának mutatóiba kapaszkodni, hogy a miniszteri szalonkocsit néhány pillnattal közelebb hozzam magamhoz. Napok óta készültem a találkozóra. Jól meggondoltam minden szavamat, valóságos tanulmányt végeztem, hogy kérdéseimet megállapítsam. Titulescu csehszlovák területről érkezett Romániába. Úgy gondoltam, leghelyesebb, ha kérdésemet útjába kapcsolom s megkérdem: — mit végzett a cseh fővárosban? A kérdésre, képzelt választ adtam, igy folytattam a beszélgetést, mely végül is élesszavu pereskedéssé fokozódott. Ti- tulescu és én, — mindketten elkeseredetten védtük álláspontjainkat. Talán igy mégsem jó... Másutt kell felnyitni a titkot, melyet a külügyminiszter hoz magával. A kisantant gazdasági-konferenciának alapkőtétele volt szőnyegen azokban a napokban. Gazdasági kérdések? Van, ami ennél is jobban érdekli a mi világunkat. A kisebbségek ügye nagyobb érdeklődést váltana ki bizonyára. Vájjon kész lesz-e erre nézve nyilatkozni Titu- lescu? A kérdés nyugtalanított. Nem ismertem szokásait, szeszélyét, ami nélkül nem született diplomata és politikus. Csak gunyképeket láttam róla százával a lapokban. Csúnya, mandzsuarcot rajV zollak a karikaturisták s ez nem sok jóval biztatott. Kérdezősködtem, fáradtam, mig végül Jorga professzor feljegyzéseire akadtam: ,,Take Jonescu régi barátja — állapította meg Jorga Titulescuról. — Jó- nevü ügyvéd volt Bucuresti-ben, majd egyetemi tanszéket kapott, minek révén szenátor lett azokkal szemben, akik előtte harminc évvel dolgoztak. Aztán pénzügyi tárcát kapott, hol lehetetlen pénzügyi rendszert alkotott, ő az oka mai pusztulásunknak. Végül követség vezetését vette át pihenés céljából. Titu- lescu azonban nem elégedett meg eny- nyivel, több akart lenni, mint a pártok s mégis együtt szeretett volna maradni azokkal. Beleszólt a kormányváltozásokba s oly ujságirókra talált, akik nagyrabecsülték humorát és barátságát.“ 1 Humor és barátság... Ezek lennének tehát azok az emberi tulajdonságok, melyek az ügyvéd és diplomata tehetségével párosulnak. Most már Jorga epés megállapítása dacára biztos voltam abban, hogy sikerrel fog járni találkozásunk. Csak arra volt szükség, hogy kérdésem megfogalmazzam a kisebbségekre vonatkozóan s ezt szabatosan, érthetően, félreértéstől menten körvonalazzam. Román nyelven is leirtam a legfőbb „első-kérdést“ magamnak: — A kisantant gazdasági egységének kimélyitése körül végzett munka közben gondoltak-e arra, hogy a kisantant államainak kisebbségi politikájában tapasztalható ellentéteket kiküszöböljék? Lehetségesnek tartjai-e ennek a kérdésnek az utódállamok kisebbségeinek bevonásával való megoldását és hogyan? A Románia és Csehszlovákia területén élő kisebbségek sorsában tapasztalható ellentétekkel kívántam alátámasztani kérdésemet. Tudtam, hogy Titulescu kérdésre-kérdéssel felelhet — s fel kellett készülnöm erre. Masaryk G. Tamás csehszlovák köztársasági elnök tekintélyét s a szláv álláspontot akartam felhozni és az elnök könyvéből idézeteket jegyeztem ki magamnak: „A nemzeti kisebbségek kérdése nemcsak Csehország, de az összes államok számára döntő fontosságú, minthogy csaknem az összes államok nemzetileg kevertek. És amennyiben az uj Európa nem a szigorúan megvalósított nemzetiségi-elvre épülne fel, akkor a nemzeti kisebbségeknek bizonyos garanciákat kell nyerniök. A csehek mindenkor az egyenjogúsításra és sohasem a hegemóniára való igényüket hangoztatták „Az úgynevezett kisember és ugyanígy a kisnépek is mindenki mással egyenlő jogú egyedek.“ Masaryk könyvét betürtem s magamhoz vettem. így indultam el a a várvavárt hid verésre. Méltóságteljesen robogott be a gyorsvonat a vidéki állomásra. Nyomban a szalonkocsi ajtajánál teremtem. Két jól öltözött úriember szállt ki belőle. Eszembe jutott a sok gúnyrajz s meg(- állapitottam, hogy egyik sem lehet Titulescu külügyminiszter. Bemutatkoztam az öregebbiknek. Megtudtam, hogy Savéi Radulescu külügyi alminiszter. — Títulescuval akar beszélni?... lehetetlen... Nagyon kifárasztották a prágai tárgyalások és pihen. Talán magam is választ adhatnék kérdésére... Tudom, mire kiváncsi. A gazdasági-konferencia eredményét szeretné ismerni, szívesen adok felvilágiositást erre nézve. — Mást, egészen mást kérdeznék. — Mit? — Ezt csak Titulescunak mondom meg. Beszélgetésünkre a szomszédságunkban tartózkodó Filotti sajtófőnök — jelenlegi ankarai követ — is felfigyelt. — Tessék csak Savéi Radulescu alminiszter úrral letárgyalni az ügyet — biztatott — meg lesz elégedve! — Nem lehet... Cigarettával kínáltak, tüzet adtak, kedveskedtek, mindent megtettek volna kedvemért, ha eredeti tervemtől eltekintek. — Nem lehet... Kitartásom legyőzte őket. Savéi Radulescu eltűnt a szalonkocsiban s néhány pillanat múlva örömmel közölte, hogy Titulescu meg fogja hallgatni kérdésemet. Tudtam, hogy minden perc drága, nem vártam többé s magam indultam^ el Titulescu keresésére a kocsi belsejebe. A folyosón magas, igen komoly, gyü- röttarcu férfi állt velem szemben. Ránéztem, eszembe jutottak a gunyképek s idegesen kérdeztem: — Hol van Titulescu külügyminiszter? — Én vagyok — felelte. Meghökkentem, mert nyoma sem volt arcán azoknak a manzsu-szemeknek. Intett kezével s a kocsi elé vezetett. A környezetében levő urak — öregek és fiatalok — le nem vették rólam szemüket. Úgy éreztem, hogy körültapogatnak, mintha keresnének valamit zsebeimben. Szemtől-szembe álltunk a vágányok között, igy várt kérdésemre. .. ,e.e;ho9y "'e9® ţefcâl épP >" O.UrOnze0 AV.k°( aţ Rer* A b.CNJAI ön arcbőre--;z-é5..oWao P^; Elővettem jegyzeteimet s kérdésem olvasásába kezdtem, mire a gyorsvonat nagyot füttyentett. — Poftiti in vagoane! Beszállnil... — kiáltották a kalauzok. Titulescu mosolygott, fellépett a szalém kiáltott az induló vonatról: — Sajnálom!... Szívesen válaszoltam volna kérdéseire!... Úgy éreztem, hogy a vonatot szándékosan indította él környezete s kővé meredve, magamra hagyva tartottam lónk őrsi lépcsőjére, felhúzta vállát s fe- ; Masaryk G. Tamás könyvét kezemben... „Szegény gyerekek!“ Telefoninterjú Charcot hajó] inak egyetlen életbenmaradt emberéve; a Pourquoi-Pas? és Charcot utolió óráiról PÁRIS, (szeptember hó.) — Halló! Halló! Izland beszél?... A reykjaviki francia konzul?... Idehivhatná Monsieur Gonidecet? Komoly, tiszta hang válaszolt: — Haiti ó Paris Én magam, Gonidec vagyok a készüléknél... Amikor ezeket a sorokat lázas sietséggel papírra vetem, úgy érzem, mintha én is fent lennék a távol északon, Izilondban és mintha én is átéltem volna a Pourquoi-Pas? hajótörésének szörnyű óráit. Úgy érzem, mintha szemtanúja lettem volna Charcot paté- tikus halálának és a szemem előtt játszódott volna le társainak a halála. A Pourquoi-Pas? egyetlen életiben maradt tagjának a hangja remegett, a szavak szinte kergették egymást az ajkán, majd időnként az elérzékenyülés fojtogatta, mialatt elmesélte nekem Charcot hajójának utolsó óráitAUGUSZTUS VÉGÉN Irta: SALLAK ANDOR Augusztus vége! A májusi szép zöld búzatáblák és a virágtól' illatos szénarétek nagyhangú íeleselgetői, a pkypalattyozó fiirjek olyan gömbölyűre híztak már, mint a laci- peosenyés kofa-nénikék. Szinte csepeg a háj belőlük. Repülni alig tudnak, lelövés után nagyot pottyannak. A pagonyok fiatal! fácánkakasai, az örökké mesélő, suttogó nádasok leglármásabb lakói, a különféle vadkacsák gácsérjai' most kezdik próbálgatni magukra azt a ruhát, amely festői mezbe öltözteti majd egykor őket. A rókamama bordái kezdenek egy kicsit rendbe jönni, már nem állnak ki olyan égbekiáltóan, a horpaszuk is mintha nem volna olyan lapos. A drága- látos, mindig; éhes gyermekek szélnek vannak eresztve, ki erre, ki arra. Sok vesződésbe került a gyöngéd mamának amíg rendre beleoltotta mindegyikbe a ravaszságot, sunyiságot, egérvadászatot. El kell ismerjük és be kell lássuk, hogy a gyermeknevelés alapos pedagógiai tudással oítaitik a zsenge csemetékbe, közöttük nincsen elnevelt, vagy rosz- szul nevelt, vagy félbe maradt egzisztencia. Augusztus vége! Száraz az erdő, a lehulló esőcseppeket mohón nyeli el a tikkadt föld. Az amyadisznó durrogva jön-megy kicsi malacaival; az árnyas erdei utakon egy-egy mélyebb kerékvágásban meggyülernlik az esőié, hatalmas ormányával felszántja a nedves nyomot, keresi a vizet s fényesre fekszik ki minden nedves kis pocsolyát. Augusztus vége, — még egyes magasabb helyeken tart a bakk üzekedése, a suta még hallatja siró, panaszos hangját, amitől a bakk szerelmi gerjedalme ,a tetőfokra hág; rohan a csábító hang fele, hogy ő legyen az első. De a csal.síp, az az átkozott kis szerszám éppen olyan fájó, siró hangot tud produkálni. A szép, kecses, hatos bakk még ott remeg vágytól reszkető idegekkel, máina levelekkel diszkett agancsával, hogy aztán egy sivitó golyó örökre lezárja a mámoros augusztusi napokat... Száraz az erdő, a gombát szedő nénikék hiába őgyelegnek napkeltekor-napnyugtakor, csak a száraz gályák ropognak kőtől, tövistől feltört lábaik alatt'. Szerte az erdőben egy-egy rőzsecsomó össze van már kötve, hogy majd ha szürkületük, ‘legalább ezzel térjenek haza. A nagyon kiapadt, de kristálytiszta, jéghideg hegyi patak lágyan csapkodja habjait a kimeredő kődarabokhoz, melyeknek tövében prédájára leselkedik a pisztráng. A vadász épp>en ott halad el. utána, egy tagba szakadt bácsi kaponyéi vastagságú karóra akasztva az összekötözött, kizsigerelt, bakkot. Homlokáról gyöngycseppek potyognak, ileteszi terhét s a kristálytiszta, hideg vízből nagyokat hörpöl. Mig a vadász ott áll:, embere feltüri inge ujját és a kő alól egyszer csak kiemel qgy vicánkoló, szép, pirospety- tyes halat; magunkfajta ember itt az erdőben éhen nem halhajt, ómig pisztráng, gomba, málna, vackor megterem. Az augusztusi hüs est leszállt — kellemes, ózondus a levegő — olyan csendes minden köröskörül... — Egy elkésett álmos dongó zúgva repül el fülem mellett és nagy kop- panással neki vágódik egy öreg bükk kérges törzsének. A vacsoracsiilog már fenn van az égen — az erdő szélén cikázva csapdos- nak a- denevérek lilás párás szürkületben az éji lepkék és bogarak után. Lenn a völgyben most tereli össze a pásztor juhoit az ,asztmába" nagy 'komondorok segítségével. A foki felől felprslákol innen is, onnan is az ablakokon átszürődő pótról eum lámpa fénye — a falu népe fedél alatt von már... Csak a vadász bolyong még messze valahol — csaisipjávaf játszadozva... — Szeptember 15-én délután egy órakor, gyönyörű időben, sötétkék égbolt alatt vonta fei horgonyát a Pourquoi-Pas? a reykjaviki öbölben — hangzott a telefonban háromezer kilométerről Gonidec hangja. — Mindnyájan boldogok voltunk, hogy végre hazatérhetünk Franciaországba... — Délután négy óra felé az idő hirtelen megváltozott. Egyszerre heves szélroham rázta meg, hajónk árbocait és a barométer zuhanni kezdett. Orkán volt kitörőben-.. Le Couniat kapitány elhatározta, hogy irányt változtat és haladéktalanul visszatér a reykjaviki öbölbe. Sajnos, erre sem volt már időnk többé, mert a vihar féktelen erővel lecsapott, ránk. Akkor azonban még senki sem gondolta volna hajónk fedélzetért hogy a Pourquoi-Pas? veszedelembe kerülhet, hiszen derék hajónk ezerszer is kiállta.' a harcot az Arktisz és az antorktisz jegével is. — Éjfélkor a vihar már fékeveszea». tombolt'. A Pourquoi-Pas? zz kilométerre keletre volt a reykjaviki öböl bejáratát jelző világitó toronytól. Természetesen még csak gondolni sem lehetett az alvásra és minden ember a fedélzeten volt. Hajnali két óra tájban majdnem összeütköztünk egy izlandi halászhajóval, amely maga is a 'legnagyobb veszedelemben forgott. A dráma kezdet — A tragédia négy óra tájban kezdődött meg — folytatta remegő hangon a teiefon izlandi végén Gondinec. — Féiötkor a szélvihar oly erőssé vált, hogy etóárbócunk nem tudott ellentállni az orkán erejének. Gyufaszálként roppant össze a hatalmas árbóc és ennek az lett a. következménye, hogy nem tudtuk többé rádiónkat sem használni, pedig éppen akkor határoztuk el magunkat arra, hogy S. O. S. jeleket adunk le és segítséget Vérünk végveszélybe került hajónk számára! — öo órakor kivilágosodoct. A Pourquoi-Pas? már csak üggyel-bajjaá tudta fenntartani magát a hullámok felett. A tajtékzó hullámhegyek minduntalan végigsöpörtek a fedélzeten és a legénység csak a legnagyobb nehézséggel tudta elkerülni az eisodortatás veszélyét. — Az igazi veszély azonban csak mo. közeledett, — mesélte tovább a rádiótelefonon Gonidec. — Egyre közelebb kerültünk a sziklás parthoz és rettegve gondoltunk ar ra, hogy a hullámok valamelyik kiálló szírihez vágnak. Lehetetlenség lett volna el lent- állni a tenger irtózatos erejének és tudtuk, hogy óráink meg vannak számlálva. — Tiz perccel később egy óriási hullám végigsep>ert a haijón és a Pourpuoi-Pas? veszedelmesen megdőlt. Hogy még teljesebbé legyen 0 baj, a kazán is kiégett. Hajónkat most már kormányozni sem tudtuk többé... — Mindenre készen álltunk ezután. Magunkra csatoltuk a mentőöveket és a parancsnoki hidrái jövő utasításokat vártuk. A hajó most már a hullámok játékszerévé vált. Veszedelmesen közeledtünk a szirtekhez és
