Ellenzék, 1936. október (57. évfolyam, 227-253. szám)

1936-10-04 / 230. szám

1936 október *. wetOBmam

Az iró bement a szerkesztőhöz. Nem volt egymással semmi hivatalos dolguk, de ha bejött a szerkesztőségbe, mindig felkereste. Az iró álmos szemű, kicsiny, félszegi és naiv ember volt, a szerkesztő magas, szikár, rendesen, polgári módon elegáns ember.

De nagyon szerették egymást. Az életforma alatt mindkettőben ott volt valami, ami a másikban jobban kifejlődöt- len élt. Az iró szeretett volna olyan lenni, mint ez a szerkesztő, aki az ő véleménye szerint sok pénzt keresett, nagy életet élt, rengeteg embert ismert és különös nagy vacsorákat adott. Az iró nagyon szerette volna, ha mindazokat az alakokat úgy ismerhette volna, ahogy a szerkesztő: mit tudna ő abból csinálni. A szerkesztő viszont ifjúkorából egy kis lámpást őrizgetett. Kis zseblámpát, amelyben kiégett az áram s nem talál uj elemet bele. Csudálta ennek az alvó embernek kifogyhatatlan kandaláberjét, amjíly különös színnel ragyog és egy neki elérhetetlen álomvilágot fénylik be.

Megkínálta cigarettával a barátját és soká nézték egymást.

A cigaretta is egészen máskép állott a két ember kezében. Az iróé lehajlott és szinte kiesett ujjai közül, a szerkesztő hegyesen és idegesen szórta a füstszálat.

— Na hogy vagy?

— Még lehetne segíteni. Vagy helyesebben már nem is lehet segíteni.

— Na látod, ez a baj egy írónál: az iró a legegyszerűbb dolognak is két megoldását tudja egyszerre. Most melyik az igaz? Lehet segíteni? vagy nem lehet segíteni.

— Én azt mondtam, ha jól emlék-i szem: „még lehetne segíteni“. Ezt arra mondtam, hogy el tudom képzelni, hogíy megfelelő segítség esetén... De rögtön beláttam, hogy ilyen lehetőség nincs, azért fordítottam azonnal meg a dolgot, hogy: „nem lehet segíteni“.

— Hiszen éppen ez a baj. Mért látod be?... Mért engeded meg a sorsnak, hogy nyugodtan alhasson felőled, rád nem kell gondolnia, hiszen te már magad is lemondtál magadról... Ha politikus volnál, soha ilyen belátás eszedbe sem jutna: a politikus a világ legkodá- toltabb embere. Csak az lehet politikus, aki nem lát maga előtt semmi mást, csak az elérendő célt. Ez a cél sem valami távolfekvő, hanem oly közeli, hogy az ujjával megfoghatja, ő aztán semmivel a világon nem törődik, sem érvekkel, sem elméletekkel, sem igazsággal, sem becsülettel, sem férfiúi, vagy valami magasabbrendü hiúsággal, sem azzal, hogy a tegnapi ellenségeivel kell hirtelen barátságot kötni, sem semmi kigondolható akadállyal, csak azzal az eggyel, hogy a célját elérje...

— A politikus — mondta lehanglol- tan az iró — mégis csak a haza, vagy a nemzet javát kell hogy maga előtt tartsa.

A szerkesztő cinikusan nevetett.

— Ahogy azt egy iró elképzeli... Egy iró egyáltalán fel sem tudja fogni, mi a politikus. Tehát hagyjuk a politikát, ez neked magas... Vagyis, hogy lehetne hát segíteni rajtad?

Az iró hallgatott. Erre az egy kérdésre semmi válasza nem volt. Azért jött be a laphoz, hogy felvegye a ma megjelent novellájáért a negyven pengőt. A novella a kínai pagodaszolgáról szólott, aki csodálatos módon megtudta, hogy az a bizonyos mandarin hogy nyerte meg a legszebb papnő kegyét. A szolga azonban hiába tudta meg ezt a titkot, semmi hasznát nem vette, mert illetlen-^ nek tartotta, hogy az isteni kegy nyilvá- nulását zsarolásra használja fel... Az iró sohasem volt Kínában, sőt nem volt egészen tisztában, mi különbség van a pagodák és a japán gésák közt. Mivel azonban éjjel két órakor a legnagyobb gondban volt, hogy a szeptemberi tandijat hogy fizesse ki a fiáért, hamar papirt kért a főpincértől és finoman hegyezett ceruzájával s szép álmatag, inkább festői, mint olvasható betűivel egészen vaktában, mintegy isteni kegyelemből megírta a novellát, mely azt kellett, hogy igazolja, hogy a becsületes embernek hiába adja kezébe a legnagyobb gazdagodás kulcsát is a szentély: ő azzal élni nem tud. A nemes becsületérzés útját állja a vagyorszerzésnek... Ez ő maga volt, akiben csak éppen annyi realitás lakott, hogy ha egy írása megjelent, habozás nélkül még azon a napon sietett felvenni annak a honoráriumát.

— A drámáddal hogy vagy? — kérdezte a szerkesztő.

— Sehogy.

— Mért? Nagyon szép. Költői és szokatlan. A legnagyobb sikert várhatod tőle.

— A, nem.

— Mi az, hogy nem? A téma örök- életü. A cserép mindenkorra érvényes tényező. Az ostracizmus: hogy cserép- szavazattal, tehát az általános titkos választójog alapján minden nemzet képes legnagyobb fiait száműzetésbe kergetni. AJiogy elmondtad, kitűnő volt a drámai összeütközés, remek alakok a

hős, az ellenhős, a tömeg. Pompás felvonulások, pompás tömegjdenetek. Meg vagyok győződve, hogy európai, sőt világsikert arathatsz vele. Minden rendező örülni fog, hogy kitombolhatja magát. Filmre elsőrangú. Fel lehet építeni újra Athént s a legnagyobb sztárok versenyezni fognak érte... Hát mért hagyod abba, ha egy ilyen egyszerű, izgalmas és modern témát találsz, ahol a jó végül is győz...

A SELYEMKENDÖ

Irta: SZABÓ MARGIT.

Alkonyodon, mikor befordult a kapun. Nem volt részeg, csak jobb kedve volt, mint máskor. Kezében hozta a nagy ostort és falcs, borízű hangjával valami divatos tangóval csu- folódott. Kezdte és végezte. Nagyon tetszett neki. Most tanulta a vásárba, mikor a szerencsés marha eladás után befordultak áldomásra a ,,Vig huszár“ kocsmába.

Kint kutya meleg volt s bent a nyolc lejes ‘bor szopogatása mellett egész délután ezt nyi- vákolta két csokoládé színű, izzadt képű cigány.

Fülébe rekedt nagyon. Nem adta volna boros jó kedvében egy hold földért, ha jó hanggal áldotta volna meg az Isten.

Megállt az istálló előtt. Végigsimitotta előre szög ellő homlokát és dudorászva iparkodott visszaemlékezni a nóta helyes dallamára. Nem ment sehogysem.

Fecskepár röpködött előtte. Csiripelő szájában szakmászálat fityegtetett. Az istálló eresze allatt rászállt a fészkére, letette a szalmaszálat s odacsippentette a sarat kis háza szélére, aztán csicseregve szerelmeskedett összeAnti nézte. Eszébe jutott a maga ’sötét élete. Felidézte magában, nótás, cigányos legénységét... És most hogy eltűnt minden hetykeség.

Gyűlölettel villant szeme a ház fölé s ajkára fagyott a tangónóta.

Megbújt minden vidámsága az asszony va- gyontszerző, szürke lelke mellett. Gazdag leány, kellett. Mit ért vele?... Vénülő arcát torzzá fanyaritotta a fösvénység. Nagyot sóhajtott s lanyha mozdulattal hátralökte a kalapját

A nyárikonyha kürtőjén kékesen kanyarodott ég felé a füst. A meglebbenő esti szellő orrához törölte a sült szalonna szagát.

Nagyot ayek. Felakasztotta ostorát az isj tálló ajtóra, aztán bedöngetett a házba. Meg- , nézte a kályha előtt forgolódó asszonyát s egy

I

s hang nélkül letelepedett a piros abrosszal megtérített asztal mellé. Nekieresztette a bicskát a még langyos, friss kenyérnek és lehu- j zott egy jó darabot. Leküldött előbb egy nagy falatot a torkán, aztán az asszony felé fordult.

— Az utolsó őrlésbül sütted?

Az asszony bólintott és tágra meredt szemmel várta az Ítéletet.

— Nyuvaszt — jelentette ki Anti határozottan. — Sok árpát vegyítettél belé.

Rózsi nem felelt. Vastag kötényével megfogta a kormos kászró fülét s az embere elé tette. Leült vele szembe és széles arcán jó mosolygás telepedett meg, ahogy nézte egészséges falasait. Titkot leső, ragyogó szemekkel várt. aztán rátért a dologra.

— Eladtad a Szennyeskét, Anti?

— Eben — bólintott az ember. — Osztón a bornyut es, azt es — s lékükké az utolsó nagy falat szalonnát a torkán.

Rózsi felugrott s előzékenyen elébe tette a vizescsuprot.

Jól hajtott belőle s nagy barna öklével megtörölte duzzadt ajakát.

— Mennyit adtak értik hej?

Anti szivarat csinált. Hallgatott. Kinyitotta a spar ajtóját, két ujjabegyével kicsippentett egy eleven szenet és bdleplppantott a szivaréval. El fújta az első füstkarikát, aztán közönyösnek tetsző hangon kibökte:

— Négyezernyolcszáz lejt — és hogy bebizonyítsa, kihúzta belső zsebéből a bizonytalan szinü tarka zacskót. Széthúzta a korcát s tempósan lekotorászott a fenekére. Letette a pénzt s gyűlölettől nézte az asszony örömtől villogó arcát.

— Háromezer... négyezer.. s ötszáz .

hatszáz.. . hétszáz . .. — számolt, aztán durva tenyerébe felejtette a nyolcadik, fehér százast. Vizsgálta az asszony pénzsóvár arcát. Gondolkozott. ..

Elvegye, vagy ne. A tavaszi dohánykontó kiegyenlítésére kellene. . . Csakhogy a Szeny- nyes a Rózsié volt, ő hozta volt férjhez.

— Ej, mindegy — gondolta. — Végtére “iszen a pap es aszonta: mi az egyiké, a legyen a másiké es.

Hirtelen összemarkoltia a százas felett fe- ketekörmü öt. ujjabegyét. Határozott.

— A többit tedd el — a pénz felé intett.

— E‘ kell neköm. ez az egy.

Rózsi bántóan, gúnyosan feilkacagott.

— Kell-e?. . . ‘iszen ez a pénz .az enyém. Tedd ide ne! — nyújtotta a kezét.

Anti megnézte elrepedezett tenyerét, aztán sötéten zsebébe csúsztatta a százast. Nem, azért se adja oda. Eddig nem kivánta az övét. Illő már, hogy haszna legyen a szerelemnélküli gazdag házasságból. Ellökte az asz- szony kezét.

— Nem adom oda! . . . Érted-e, hogy nem?! .. . Ec keflil neköm!

Rózsi szeme kerekre nyílt.

— Minek neköd te?

Mikor megmondta a gazda, hogy dohány- kontóra kell a pénz, hát felállt és teljes magasságában kiegyenesedett.

— Azt mán nem! ... Érted-e, hogy nem?

— s tüzet vetett, barna arca. — Megkezdeni neköd a marha árát dohánykontóra? ... — mérgelődött s egy cseppet sem törődött azzal, hogy nyagypénteki szomorúság szállott a gazdára.

— Fizesd ki, amit apád adott abbul — kacagott gúnyosan. — Ez az enyém! Érted-e, hogy az enyém?!

Anti állást változtatott. Megpróbálta ölelni az asszonyt, de az kisiklott ölelni akaró karjai alól.

— Jól van Rózsi! Mérgesen es kértem, hát most szépön es kérem . . . Add neköm ... Bé- üs-nacffem, hogy a tódé. de megadom. Szőrit

Bartos a dohány áráért s szégyelem.

Rózsi megingatta a fejét.

— Szégyejjed! ... Tubákra kérsz a marha árából? ... Nem kezdjük meg! — kiáltotta.

— Ide vele, ide ne! — s összemarkolta az ezreseket.

— Semmiért sem kezdeném meg, értsd meg! . ..

A gazda fejében mozgolódni kezdett a nyolc lejes bor. Megforrósodott agya körül

a vér.

— Nem adod ide? . . . Kőcsön kérem. Látta, hogy az asszony megrázta hervadt

fejét. Hallotta, hogy sipította vékony hangja: Nem. nem! Ez a marha ára!

— Hát így es jól van — mondotta zordul.

— Ne kezd meg! — összekáprázott előtte a világ. Két nagy, súlyos öklét összemarkolva, fekete fergetegként szállott rá a gondolat: Lesújtani, zsebretenni zsugori markából a marha árát és nekivágni az éjszakának.

— Nem! — s megrázta a fejét.

Gyilkos legyen? ... — lázadt fel becsületes

paraszt vére a gondolat ellen. — Nem érdemes.

■ A százas fehéren, csábítóan megvillant még egyszer izzadt tenyerében, aztán odavágta az asztalra. Nagyot perdült, felugrott magasan s az asszony, mint a héja, rácsapott. A szeme diadalmasan villogott.

Anti sötéten, zordul nézte, a-mig összebogozta tarka zsebkendőjébe. Nagy melege lett. Megfogta az ünneplő kabát alsó szárnyát és nagyot rántott rajta.

A fekete gombok vígan peregtek szerte- szé: a földön.

— Akárcsak .a százas — gondolta ■— aztán utána dobta a kabátot is s kifelé indult.

Porfelleg szállt fel a sütő topaszos földjéről, ahogy elterült- rajta az ünneplő kabát. Tarka, csíkos bélése zsebéből rikítóan világított elé egy urifosma csomag.

Rózsi kétszer is megnézte.

— Furcsa. Parasztembernek mit csomagolhatnak ilyen finoman?... Az égszínkék g&Irta: MÓRICZ ZSIGMOND