Ellenzék, 1936. szeptember (57. évfolyam, 201-226. szám)
1936-09-06 / 206. szám
iH HARSÁNYI ZSOLT: A velemenő Megint kedvem támadt botanizálni a szavak mezején. Most arról a szóról kezdtem gondolkozni, hogy Conti-utca, mert arra jártam és pillantásom ráesett az utcatáblára. A latinul nem tudóknak mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy „cum“, az latinul a „val, vei“ rag, ,,eo“ pedig azt teszi, hogy megyek. Ennek a két szónak Összerakásából származott az a szó, hogy „comes“, vagyis szó szerint: vele- menö. Már tudniillik az, aki vele megy a királlyal, aki a király kíséretéhez tartozik. Eleinte tehát a comes nem jelentett örökletes közjogi rangot, még csak főispánságot sem. De aztán a király kíséretéből köz jogilag kifejlődtek az egyes várvidékek, más szóval vármegyék főnökei, később aztán ezt az eredetileg főispánságot jelentő rangot örökletes ranggá tette az alkotmány fejlődése. A comes egyenértékű lett a magyar gróf szóval. Ha abba az időbe nézünk vissza, mikor a comes még nem a mai grófot, hanem a főispánféle állást jelentette, akkor a comes igazgatása alatt álló területnek ezt a latin nevét találjuk: comi- tatus. Grófság, megye. A megyét németül ma is úgy mondjuk, hogy komitat. A comes minden más országban is hivatalos állás helyett örökletes rangot kezdett egyszer jelenteni. Olasz földön ez a szó úgy hangzott, hogy „conte“, franciául „comte“, spanyolul „conde angolul „count“. A vice-comes, vagyis eredetileg alispán, olaszul lett „visconte“, franciául „vicomte“, angolul „viscount“. Ezekből számos családnév is származott. Olaszul például a Conti név, amelyből kiindultam. De ide tartozik az olasz Visconti-Venosta családnév első fele, a „Lecomte“ francia családnév, valamint a spanyol eredetű Condé név, amelynek utolsó hangzóján azért van ékezet, mert a francia átírás igy jelezte, hogy a spanyol szóban az utolsó hangot ki kell mondani. A comes szó nőnemű alakja latinul comitessa, ebből való a francia ,,comtesse“, amelyet magyarul is használunk olykor, „kontesz“ formában. Nem érdektelen, hogy angolul is voltaképpen grófságot jelent a megye fogalma: „county“. Sőt ők az egész országot, a megyék összességét is ebből a szótőből származtatva nevezik „country“ néven. És franciául is van a „comté“ szó. Történelemtanárunk valaha eleget kínozott bennünket a franche-Comté ne- 'Jü országrész örökösödési bonyodalmaival. Nemeiül a kerületi főnök ősi szava nem latin eredetű. Ők ezt „Graf“-nak mondják, amelyből a mi gróf szavunk l.s szármázott. Regi nyelvük a határt ,Mark“-nak nevezte. Tulajdonképpen nem is a határt, hanem a szó legősibb értelmében a bevésett, vagy bevágott jelek sokféleségét. A „márka“ szó is onnan származik, hogy a régi franlcolc bizonyos jelet véstek az ércpénzre. Egyszóval a határ neve is Mark volt. A határőrvidékek grófját, az őrgrófot, tehát Markgrafnak nevezték. Ebből a Markból származott a francia „marquis“, az angol „marquess“, a spanyol „marques“, az olasz „mar che se“. Mindezekből az egész uj értelmű szavak egész sora származott. Van egy olasz Marche si családnév. Markiznak neveznek franciául egy bizonyos karosszéket, a bejárati kiugró tetejét és egy gyürüfajtát. Bélyeggyűjtők pedig ismerik a Marquesas-szigetcsoport nevét, amely márkinőket jelent. Mendoza nevű felfedezőjük nevezte el őkel igy, bizonyára olyan előkelő hölgyekről, akiket meg akart tisztelni. A hűbéres király udvartartásában külön ispánja volt a királyi istállónak, az „istálló-gróf“, vagy ahogy ma mondjuk: „comes stabuli“. Ebből torzult a francia ,.connétable“ szó, amely már változott értelmet hordott: hadseregfőparancsnokot jelentett. Viszont ebből lett az angol „constable“, amelynek értelme szintén eltolódott: fölovászmesterből fővezér, majd várparancsnok, majd vár őrségi tisztviselő, végül rendőr lett. Családnév is: egy hires angol festőt neveztek igy többek között. A szó rendőrségi értelme más nyelvekbe is átszivárgóit, példáut a németbe. Apáink idején még szokás volt a rendőrt konstáblernek nevezni. Pedig a derék rendőrnek már nincs köze a király kíséretéhez, vagy istállójához. szabadságának minden örömét elronthatják. Épen ezért feltétlen. ma nyaralasa vezbeíi —zavartalanul szúnyogoktól és legyektől—üdülésének igazi gyönyörűségét. —=== ülytö: MOUCi Látogatás a rommá lőtt Malagában TANGER, (augusztus végén-) Verőfényes időben futottunk be Malaga kikötőjébe. Átesve a hosszadalmas igazoltatáson, végre nagy nehezen partra léphettem. A várost akartam megtekinteni, de csak füstölgő romokat találtam. A főutca a legsi- ralmaisabb Hitványt nyújtotta. Négy-ötemeletes házak mind lleégve, felbecsülhetetlen értékű iathitaktura ma már csak romhalmaz. Éppen hat napja gyújtották fel a várost, még ma is füstölög egy kicsit. Az utakon mindenütt üzletekből kidobált, összetörött autók, gramofonok, bútorok, talán évszázados könyvtárak remek darabjai mind, mind 'kint a kövezeten. Az egyes épületek vasoszlopai a tűz okozta hőségben ösz- szeolvadva megcsavarodtak. Csak az a pár épület maradt sértetlen, melyre még dejekorán rápingálták hatalmas betűkkel, hogy „No toccar, U. H. P.“, magyarul: ne nyúlj hozzá, U. H. P., vagy pedig ,>Union del Mănos Proletario“ magyarul éljen a proletár front. Mivel éppen vasárnap volt, hatalmaes tömegek sétáltak az utcán. A romok nem zavarták őket. A romok eltakarítása? Na hát azzal még úgy is ráérnek. Hátha még ezt a pár megmaradt épületet is összelövik, akkor aztán újból kellene kezdeni a takarítást! Inkább megvárják .szépen az egész ügy befejezését. Különben is... Malaga felépítéséhez két év sem elegendő. Tehát kár sietni. Egyelőre legfőbb dolog most még éltetni az Union del Mănos Proletáriót. Ezt aztán a 'tömeg meg is teszi. Drága Opel-kocsikon száguldoznak fel-le az utakon, vörös iliobotgókat lobogtatva. Ha nincs lobogó, egy-egy vörös szőnyeg is megteszi- A házak ablakaiban — már ahol az ablakok megmaradtak — általában egy-egy vörös szőnyeget akasztottak ki. Opel-kocsikra szert tenni pedig nem is olyan nehéz dolog. Agyonverik a tulajdonosokat s ezzel az autó az U. EI. P. tulajdonába megy át. Mindegyikre stílszerűen vörös betűkkel pingálják rá: Requistado por la U. H- P. Ebből elég is volt, — gondoltam s mái ballagtam' is vissza a kikötő felé. Légitámadás Malaga ellen Akg értem le a mólóra, mikor a hajónktól mintegy 200 méterre álló egyik spanyol vörös hadihajó szirénája megszólal. — Repülőtámadás! — haiLlom ordítani in- nen-onnan. Azt a fejetlenséget, ami akkor kezdődött, leirni nem is lehet. Sorra a kikötőben álló hadihajókon olyan rohanás kezdődött, amilyet még eddig nem is igen láttam. Minden hajón külön-külön sipjelzések, parancsszavak, harangkongás, látszólagos bábeli zűrzavar. A legénység pillanatok alatt diáig fegyverben. Az egy pillanattal előbb még emberektől nyüzsgő kikötő szempillantás alatt kiürül. Rohantak ezer felé. Hajónk fedélzetén a kapitányt kiverte a verejték. Azt mondta, hogy félti ezt az „öreg skatulyát“. Nem értettem, mi van ezen félteni való, de aztán az élces legényei nem kis iróniával magyarázták, hogy az öreg ,.skatulya“ alatt saját magát érti. — Repüllőtámadás?-.. Kémleltük az eget valamennyien. Gépet azonban még nem láttunk sehol. A riadalom és az izgalmas készülődés a torpedórombolókon és a parancsnoki hajón egyre fokozódott. Nem merek megbolondul™ írta: SZABÉD! LÁSZLÓ — Hogy vagy? — kérdeztem Abédiitól, a barátomtól, mire ő elfintorította az orrát. — Kitünően! — Ez a fő! — vetettem oda. — Több tárgy nem leven az ülést bezárom. Szervusz. — Várj csak, várj csak, — állított meg Abédi. — Én is szeremén megkérdezni tőled: hogy vagy? — Te? — Én. — Kitünően vagy, kedves barátom. — Honnan tudod? — Te mondtadd. — És te elhitted. Látod, ez felháborító- lépten nyomon ilyen korlátolt emberekbe ütközik az ember. Ilyen emberek köz: lehetetlen egy magasabb rendű életet végig élni. évtizedek óta próbálom s nem megy.. — Bocsáss mag, hogy közbeszólok. Valami bajod van? Mi bajod van? — Nincs nekem semmi bajom! — mondta ingerülten. — Hát akkor?.-. De lehetne! Talán rá van írva az arcomra, hogy: ennek az embernek kutya baja? Honnan tudod te azt, hogy nincs-e véletlenül aranyerem, vagy gyomorsavtultengésem, vagy halállal fenyegető szivbiilentyüelégtelen- ségem? —* * 1 Hát van? — Nincs! — mérgelődött. — De mond- ! juk, hogy volna. Én akkor is azt monda- \ nám, hogy nincs. Némán, összes zori tort fo- I gakkal tűrném a szenvedést és soha egy j szisszenéssel sem árulnám el, hogy milyen j pokoli kínokon megyek keresztül. Egy fenkült gondolkozásu férfin, amelyen én vagyok, nem viszi a piacra ügyes-bajos dolgait. Nem tattok számot ia csőcselék szánal- j mára. Engem ugyanabból a fából faragjak, ţ amiből Mucius Scaevolát, aki szemrebbenés * nélkül várta végig, hogy az izzó parázson ! megszene-jedjék a jobbkeze. — Szóval, te azt akarod, hogy akármilyen kegyetlenül szenvedsz, az emberek ne is sejt; sék kinjaidat-.. * — Ö, ó, a regiek értelmesebbek votlak. I Mucius Scaevola hiába tette magát, hogy - nem érez semmi fájdalmat, mindenki tisztá- >. ban volt azzal, hogy igenis rettenetesen szen- j ved. Éppen az a felháborító, barátom, hogy ! manapság csak a fogvicsorgatónak, a szem- j forgatónak van becsülete. A magamfajta he- i roiku.s férfiú mellett közömbösen haladnak f el, ahelyett, hogy tiszteletteljesen utánam ' fordulnának az utcán és ujjal mutogatnának i reárn: ez az az ember, aki megszámlálha- 1 tatlan gyötrelmei között éppen úgy ál), mint egy rendes polgár, aki hírből sem ismeri a test és lélek megpróbáltatásait, i — Értem már. Eddig tévedésben voltam. I Azt gondoltam, hogy te azt akarod, hogy, ! ámbár szenvedsz, higyjék azt, hogy nem ) szenvedsz. Most látom, fordítva van, Azt I takarod, hogy, bár nem szenvedsz, higyjék ' azt, hogy szenvedsz. ! Megvetően legyintett: — Micsoda alantas gondolkozás! Nézz meg jól: semmit sem veszel észre rajtam? Alaposan sezmügyre vettem. Viruló, pirospozsgás arcán nyomát sem iátom a betegségnek. — Talán a hajiad, — tapogatóztam. — Mintha kelleténél! jobbam hullna. Tagadólaig rázta meg a fejét. Leritt róla a bosszankodás. — Esetleg el vagy ájulva, — hadartam kétségbeesetten, — csak csodálatos önuralommal titkolod. Ha akarod, megkisérelhet' ném a mesterséges légzést, éppen a tegnap olvastam az orvosi tanácsadóban... — Sohasem találod ki, — mondta megvetően és némi keserűséggel a hangjában. Hallgass ide. Bolond vagyok. — S szabadon járkálsz? — szaladt ki a számon, miközben két lépéssel hátra hőköltem. — Ez az, — mosolygott megadóan, — szabadon járkálok, mert ingyen se véli a kutya se... — Hát ami azt illeti, én részemről... meg vagyok győződve... — nyögtem. — Na igen, mert neked megmondtam. Soha eszedbe se jutott volna, ha nem szólok. Tudniillik olyan mesterien takargatom, hogy néha szinte magamat is sikerül tévedésbe ejtenem. Barátom, tiszta röhögés, ha meggondolom, hogy éppúgy beszélnek velem, mintha tökéletsen épeszű volnék. Kezet fognak velem, társaságban a közelemben ülnek, valami határtalan, ostoba bizalommal, nem is sejtve, hogy akármelyik pillanatban megfricskázhatom az orrukat, megráncigálha- tom a fülüket, hasba bokszolhatom őket, mint egy rendes bolond, akinél az efféle igazán nem is volna feltűnő. Nem igaz? — Az ám! — mondtam neki is, magiamnak is. — Nézz ide. — A zsebébe nyúlt s kivett onnan egy hatalmas bicskát. Kinyitotta az élét. — Ilyen gyilkos szerszámot hordozok állandóan a zsebemben s fojtogat a röhögés, ha elgondolom, hogy az emberek nyugodtan szóba állnak velem az utcán s még álmukban sem gyanítják, hogy micsoda veszedelemnek teszik ki magukat ezzel. Hiszen-, mint bolond, minden feltűnés nélkül végig húzhatnám a. nyakukon ezt a kitűnő sol'lingeni pengét, amit mindennap újra lenetek... nézd csak, miilyen éles! — Pontosan az orrom elé tartotta. — Na fogd meg. — Hő! — hátráltam, — ne, ne fogjam meg! Szabad szemmel is egészen jól látom, hogy milyen éles, amilyen éles szemem van nekem, heh ehe. Gyanakvón jártatta végig rajtam a tekin-
