Ellenzék, 1936. szeptember (57. évfolyam, 201-226. szám)

1936-09-13 / 212. szám

19 3 6 szeptember 13.

Szeged a novellák városa. Nem tudom, hogy Mikszáth csinált-e belőle karcolat-stílust, vagy ő tanulta itt ezt az egészen eredeti és sajátságos mesélő módszert, de bizonyos, hogy Mikszáth, Tömörkény és Móra, meg Békeffi Antal, Homok és Sz. Sziglethy Vilmos úgy elterjesztették a szegedi novella Ízlést, hogy ha az ember szegedivel találkozik, percek alatt elhalmozzák a legre- mekebb megiratlan novellával. Minden városunknak van valami ize, szaga,, sajátos, érdekes stílusa, Szeged a nagy palóc dialektikájával beszél.

A napokban Szegedre utaztam. A vonatban egy odavalósi úriember ült szemtől szemben, aki csodálatos módon rámismert és Budapesttől Szegedig tő- rőlmetszett szögedi históriákkal szóra koztatott. Egész idő alatt azt bámultam hogy a szájából minden eset, amit el mondott, kész mikszáthi novellának ha tott. Móra Ferenc tudott igy mesélni vele is volt egy utam Budapesttől Sze gedig, az is olyan volt, mint valami tü zijáték. De a szegediek nemcsak a vas utón ilyen novellatermők, otthon, a fe hér asztal mellett is. Egy vacsorán pl egy kiváló beszélő ur este nyolctól éj fél után egyig, pihenés nélkül öntötte a szegedi élményeket. Az egész társaság elszédülve hallgatott. A debreceniek regényanyagot adnak, a kecskemétiek ragyogó gazdasági terveket, a szegediek novellád.

Itt van pl. a vasúti ismerősnek egy kis esete, a Cibere Mátyás fái. Nagyon élveztem, szívesen tovább adom.

— Nagy baj van a gyümölcstermeléssel, — kezdte meséjét a ,,mozgócsárdában“ (ez a vasúti étkezőkocsi általános neve az alföldön) a szegedi ur — mert az ember hiába permetez, ha a szomszédja nem csinálja, a hernyók átvándorolnak s hiába való az egész pénzkidobás. Van nekem egy szomszédom, Cibere Mátyás. Régi, igazi szeged? gazda. Az istennek sem hajt az okos szóra. Mindent jobban tud s nem tér el a régi módszertől.

Most itt van ez a paizstetü. Nem elég, hogy tönkre tette a fáinkat s ami még nagyobb baj, tünkre tette az ujszegedi gyümölcsfaiskolákat, mert hogy az akkori kormány, — a régi kormányt mindig szabad szidni, csak a mostanit nem — szóval a régi kormány bedült neki s olyan szigorú törvényeket hozott, hogy nem engedte meg, elővigyázatosságból, hogy a csemetéket egyik határból a másikba el lehessen szállítani, csak olyan orvosi vizsgálat irtán, hogy azt megszerezni többe került, mint amit maga az

Irta: MÓRICZ ZSIGMOND

anyag ér. Ezzel azután lőttek az ujsze- gediek óriási faiskoláinak. Sokszázezer pengő jött már be évenként a külföldre eladott csemetékből, mikor ezt a kormányintézkedést tették a hivatalos bölcsek. Most meg lehet nézni azokat a telepeket. Száz meg száz holdat kellett ki irtani, felszántani s ma krumpli terem ott, ahol még tiz év előtt ontotta a föld a százezi’eket.

De mi, modern gazdák, meghajtottuk a fejünket: kormány a mi atyánk, engedelmeskedni kell. Vettük a sok arzént, kénpreparátumokat s a jó Isten tudná miféle szereket s éjjel-nappal locsoltuk a fákat. De a tetű nem akart kipusztulni. Ha az őszibarackosban permeteztünk, rögtön tele volt a levele. Már dézsában vitettem ki a szert s egyenként fürdettem meg lavórban a leveles ágakat, hiába, harmadnapra megint rakva volt azzal az apró zöld tetüvel.

Kárba vész itt minden fáradtság, mondtuk, ha Cibere Mátyás nem permetez. Úgy áll ott a földje közöttünk, mint egy őstelep. Ontja a mindenféle fenevadakat a gyümölcsünk ellen.

Végre neki duráltuk magunkat és de- putációval mentünk a gyümölcsészeti főfelügyelőhöz, hogy csináljon valamit, mert ennek sose lesz vége: rendszabályozza meg Cibere Mátyást.

Jól van, Ígérte nagyon, Cibere Mátyásnak minden fáját ki fogja vágatni.

Bennem volt annyi jóakarat, hogy egy reggel megszólítottam Cibere Mátyást és figyelmeztettem, hogy hamar szerezze be a szereket és szerszámokat, mert baj lesz. Az öreg csak mosolygott, ő nem. Hát ha nem, az is az ő baja.

Igazán sajnáltam, mi lesz ezzel a sző- gény embörrel.

Egyszer csak igazán megjelent a vizsgáló bizottság. No paizstetü, vértetü, levéltetű és Cibere Mátyás, most lesz ne

mulass.

Hát a bizottság teljes ol impuşi tekintéllyel beszáll a Cibere Mátyás kert jébe. Vizsgálat. No vizsgálnak, vizsgálnak, minden fát górcsövei vizsgáltak meg tetőtől-taipig s kiderül ,hogy Cibere Mátyásnál nem találnak a sok élősdi közül egyetlen fiát sem. Nem volt semmi baj. Minden fa ép volt, egészséges volt, tiszia volt. A bizottság nem tudott hova lenni az álmélkodástól.

Kérdik Cibere Mátyást, mi ez? Ez meg csak mosolyog a bajusza alatt.

— Mikor permetezett utoljára?

— Én uram, soha.

— Hát minek tulajdonítja, hogy semmiféle veszedelem sincs a kertjében?

— Ennek, uram nagyon egyszerit oka van, — felelt Cibere Mátyás. — Ezek a fák mind hatvan, meg nyolcvanévesek. Ezeket én soha nem mérgeztem meg azokkal a mérgekkel, amivel a tekintetes urak komendálják... Mert kérem. Az

! a szer, már a bizonyos szer, az nemcsak a tetüt eszi meg, hanem a fát is. Több kárt tesz abba a fiatal fába az orvosság, mint a bogár. Mert az én fámnak olyan egészséges a héja, hogy abba nem tud bele harapni. De ha én elébb jól levitrio- lózom, akkor osztán örül a penész, meg a tetü, hogy: e mán jólvan, a mán az enyém.

Hát csak összenéztünk, hogy nini, még valami igaza is lehet ennek a Cibere Mátyásnak. Csakugyan a mi fáink, mind fiatal ültetés. Születése óta kezeljük a méreggel. Lehetetlen, hogy ezt a sok gyilkos história a fát is ki ne kezdje.

De Cibei'e Mátyás nem elégedett meg ennyivel. Hozzá fogott learatni a maga nagy okosságának gyümölcsét.

— Tisztelt ur, — mondta a főfelügyelőnek. — Én amondó vagyok, hogy az a sok rendbéli nagyságos szer, az mind igen jó. Mögéri a pénzt. De a férög? a

“Ardealrészéreháztartástani iskolát végzett, a német-magyar nyelveket tökéletesen beszé'ő három román hölgyet a gáz háztartásbeli használatának propagálására. —

Iratok, fizetési igények, fényképek azonnal Sonametan Mediae, címre küldendők

Minden szaküzletben kapható! Romániai vezérképviselő: €S

TÁRSA, Bucureşti és vidéki fiókjai.

nem törődik vele. Inkább örül. Miért? Hát tessék csak elgondolni, hogy most mit találtak ki? Hogy nikotinnal kell permetelni? Hát kérem, a dohányon is megél ez a bogár. Hát akkor hogy tetszik azt vélni, hogy a növényen élő féregnek ártson annak a növénynek a leve, amit szeret? Hisz az annak takarmány! Aj kérem, ez a sok szer, a mind használ a gyárnak, használ a kormánynak, használ a képviselőválasztásnak, de a gazdának nem.

Az urak nevettek.

— Hiába nevetnek. Az én fáim hatvanévesek. meg nyolcvanévesek. A maguké meg tiz-tizenkétéves korában mind kihalnak, mán a maguk barackja.

Hát igy intézte el Cibere‘Mátyás a modern gyümölesvédelmet.

Az igaz, hogy neki már átvészelt fái vannak. De csakugyan mi mit kezdjünk a mi fiatal fáinkkal? Hiába van a Cibere Mátyás bölcsessége, mi esak anná] jobban „védjük“ a fákat.

így fest a szegedi ész. Tessék vele perbe szállani. Kivált egy novellában.

m

w

NŐI DIVATSZALONOK divatlapjaikaS líf- oicsiótihan és legnagyobb választékból aj Ellenzék könyvosztályában. CîoJ, P. Unijrti vásárolhatják.

Irta: THURY LAJOS

A végső fcrfejfést rövid tanácskozás előzte meg Galambos Péter és a felperes ügyvédje között. Visszavonultak a hálószobába, & végrehajtó. ezalatt kényelmesen elhelyezkedett egy zöld, ripszvászonrtói bevont nagy karosszékben, az aktatáskáját letette maga elé a fényesen politúrozott asztalra. Mellette a másik karos- szekben üldögélt a segédje, valamivel1 kevésbé kényelmesen, némi hivatalos merevséggel a fejtarrtásában. Az asztalon túl kis csoportba verődtek az érdeklődőik, egy ma- szatos emberke, akinek cugos cipőjéből hátul kilógott a füii, egy pocakos, kopasz ember, rojtosszélü gallérral1 a nyakán, egy harmadik, aki németül tett megjegyzéseket az árverésre kerülő tárgyakra, még eigy páran, hasonló árverési hiénák. Két perc múlva mar jött vissza az ügyvéd az árverést szem védő Galambossal, a végrehajtó csak rájuk nézett és már tudta, hogy & tárgyalás ered- menytélén volt. Nyomban az irattáskája után nyúlt, előszedte, az írásait, szét rakosgatott mindent maga előtt az asztalon, közben megköszörülte a torkát és kihirdette:

— Az árverést megkezdjük. Árverésre kerülnek a foglalási jegyzőkönyvben felsorolt ingóságok.

Galambos átment a túlsó szobába, ahol a felesége üldögélt >a díványon és mesterkélten könnyed hangon mondott vallaimk. Eredj, fiam. Jobb, ha nem nézed végig. Az asszony bólintott, vette a kalapját, beílebujt a kabát - ’ába és elment. A középső szobán kellett átmennie, a sok idegen erüber között, mindenfelől! rábámultak. Igyekezett lehetőleg emelt fővel, nyugodtan távozni, de igen sápadt volt, a szájaszéle remegett. A végrehajtó abbahagyta egy pillanatra a beszédet, megvárta, amíg az asszony után becsukódik az ajtó, akkor élőiről kezdte a mondatot:

— A foglalási jegyzőkönyvben elsőnek szereplő ingótárgy: kereszthuros zongora. Beasérléke háromszáz pengő, ajánlatot kérek.

Az árverezők a zongorához tódultak, nézegették, megkopogtatták a fekete ébenfát.

A németül beszélő kis ember megütött néhány billentyűt és fejét félrehajtva, szakértő módjára hallgatta a hangot. A férfi leült egy székre a sarokban, meghúzódott a kályha j mellett és fejét előrenyujtva, feszülten figyelte őket. Egész testében megborzongott, amikor a zongora hangot adott a kis ember ujja alatt, a szive olyat dobbant, mintha ki akarna ugrani a melléből. Gépies mozdulattal elővette a zsebkendőjét, megtorolte a homlokát, az ujjal remegtek, amikor visszadugta a kendőt a zsebébe. Közben elégedetlenül dörmögött magában:

— Bolondság, hogy ilyen izgatott vagyok. Most már úgyis mindegy; hadd vigyék.

Mégis minden idegszála sajdult, amikor : valaki hozzáért a zongorához. Nagyon jó zongora volt, kitűnő bécsi gyártmány, a házasságuk első esztendejében vették és négy

évig fizették érte a részleteket. A cugos cipős kis ember kétszázpengős ajánlatot tett, a végrehajtó homlokát ráncalva, egy kézlegyintéssel elutasította. A kis ember kétszáz- 1 ötvenre emelte ajánlatát, a végrehajtó vállat j vont és megismételte: kétszázötven pengő i uraim, ki ad többet érte? — Nem fontos, j — gondolta a férfi, — Manci úgyis nagyon keveset játszott rajta az utóbbi időben. Közben szinte megosod álkoz ott azon, milyen bi- ' zonytaknul és távolról hallja a különböző j hangokat. Furcsán elmosódott körülötte az ! egész jelenet, mintha nem is volna egészen j igaz, ami szeme előtt történik. Tudta, hogy j valaki kétszáznyolcvan pengőt ígért a zon- ] goráért, először, másodszor, harmadszor, j mondták az asztalnál, de mégsem hitte, hogy j igazán eladták a zongorát. Valahogyan kö- I dös, bizonytalan jelleget kapott az egész j szoba. A férfi a fejét csóválta, megpróbál- i ta megmagyarázni önmagának a történteket: j a zongorát már megvették, de a szavak sem | jelentettek semmit. Egyszerre minden ok j nélkül elmosolyodott és mindjárt megint el- j komorodva, tenyerébe hajtotta a fejét.

Könyvszekrény következett hatszáznyolc- ! vanhárcvm darab könyvvel. Számok, összegek kavarogtak a levegőben, a végrehajtósegéd előredőlt, beleütörte tollát az asztalon álló tintás üvegbe, nekifeküdt a jegyzőkönyvének és irt valamit. Megvették a könyvszekrényt | is, — gondolta a férfi, miközben az: fi- j gyelte, hogyan akadozik a végrehajtósegéd j tolla a durva papiron. A könyveket alig- ! hanem a kövér kopasz ember vette meg, í mennyiért is? Hm. Az előbb még hallotta < az összeget, de már nem emlékszik rá. Rá- ! bámult a kopasz emberre, nézte, how izzadtságcseppek 'gyöngyöznek a homlokán- egy csepp lefutott a halántéka felé és elveszett valahol a szemesarkánál. Vájjon mibe izzadt meg ennyire? — gondolta a férfi fáradtan, minden komoly érdeklődés nélkül, azután elfordult tőle. Az északi irók sorozatára gondolt, amelyért újév napján fizette ki az utolsó részletet és arra, hogy huszonnégy kötetből még csak hetet vagy nyolcat olvasott el. No persze, ennyi borongós, szomorú írást nem lehet egyszuszra lenyelni. De furcsa, hogy Ibsen aránylag rövid idő alatt nagyon elavult; milyen távol állnak tőlünk az ő egykor forradalmi problémái. Annakidején senki sem hitte volna, hogy Ibsent ilyen hamar belepi a por. Micsoda, száznegyven pengő? Miről van szó? No igen, az aranykeretes nagy falitükörről; vájjon ki vette meg?

A két karosszék, amelyben a végrehajtó és segédje ült, a hozzájuk tartozó asztal és a két kisebb karosszék a jelek szerint ugyancsak elkelt már. A férfi valahogyan tudomá- sui vette ezt is, a két keze ökölbe szorult, hirtelen olyan éles, gyötrő fájdalmat érzett, hog y majdnem fe kiáltott. Három évig hetenként kétszer-háromszor szóba került, hogy uj garnitúrát kell már venni, a réginek rongyokban lóg a huzata, szégyen íven ócska vacakot tartani a lakásban. Végül hirtelen nekivágtak a dolognak és megvették a garnitúrát. Kétszer elakadtak a részletekkel, akkor ügyvédi kö tséget, kamatot kellett fizetni; az utolsó pillanatban valahogyan mindig rendezték a dolgot. Végül nem tartóztak rá semnvvel, egy egész hónapig jogos tulajdonuk vo t a garnitura. Most már ugyan k:e? A férfi nem tudta, nem is akarta ;uuni,

F i r