Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)
1936-08-23 / 194. szám
T9 3 6 augusztus 23. BELBNZÉK AZ EMBEREK BATRAK írta: KARINTHY FRIGYES sokszor mé£ a legnyugodtabb emberi is kihozzák sodrából. A Segyek megzavarják nyugalmát, kepiszkolják otthonát, egészséget veszélyeztetik, mert számtalan betegség hordozói. Pusztítsa a legyeket F L VTOX-aL Mondhatnám: sajnos! 1936 augusztus 14. Már megint vissza kell térnem testi életem közelmúlt eseményére — hiába, általánositható, tárgyilagos tanulságokat leginkább alanyi és szigorúan egyéni tapasztalataink nyújtanak. Most arról van szó (különben a bátorság és gyávaság kérdése szellemi életem legtöbb problémája volt mindenkor), hogy visszatérvén Pestre és az életbe, egy su lyos betegség és még súlyosabb sebészi beavatkozás kalandos utazásából, nagy meglepetésemre mindenütt és mindenki megdicsért, amiért nehéz napjaimban nem csináltam skandalumot, nem kiabáltam segítségért, hanem igyekeztem, jó képet vágni a sorstréfához, észre nem venni, mikor tudós barátaim lemondóan legyintettek egymásnak a hátam mögött s általában úgy viselkedni, mintha hülye volnék és nem tudnám, milyen baj van velem. (Pécsben egy professzor még össze is szidott, amiért nem viselkedtem, állapotomhoz képest, elég ünnepélyesen.) Az embernek jól esik, ha kivételes tulajdonságokat tesznek fel róla, pláne, ha hősnek tartják, — éppen ezért bizonyos ellenállást kell legyőznöm, máskor az igazság kedvéért szóbahozom ezt a ! dolgot, ahelyett, hogy bölcsen hallgat- j nék és szerénykednék. De nem lehetek szerény, én egy újszerű, sőt paradox gondolatmenetre büszkébb vagyok, mint Mucius Scaevola hírnevére ş igy kénytelen vagyok barátaimat a következőkről értesíteni, egyrészt magánspekulációm, másrészt klinikai megfigyeléseim alapján. Lehet, hogy én nagyon bátor vagyok (mindig az ellenkezőjéről voltam meggyőződve), de ezzel (adott esetben) nem az előkelő kisebbséghez, hanem a nagyon közönséges többséghez való tartozásomat árultam el s ilymódon tulajdonképpen szégyenkeznem illenék szü- kebb osztályom, a szellemi arisztokrácia előtt. Ugyanis kénytelen vagyok közölni osztályommal, miszerint az effajta, vagyis passzív, a szenvedések elviselésében tanusitott lelkierő annyira általános valami, hogy nem is egyénileg, de kollektive, az emberi tömegeknek ezt a képességét a legfontosabb tételnek lehet tekinteni, amire épiteni, amivel számolni lehet. Tessék megkérdezni a klinikai orvost, a hadvezért és a politikust, ezt a három legfőbb irányitóját történelmünk „fejlődésének“, ők a tanúi, hogy ilyen passzív értelemben az emberek kilencvenkilenc százaléka bátor és csak egy százaléka gyáva. Gyorsan hozzáteszem: sajnos. Mert ez a passzív bátorság az oka annak, hogy az igazán értékes, aktiv bátorság olyan csekély mértékben érvényesül fentemlitett, most már idézőjel nélkül idézett emberi történelmünk fejlődésében. Mert ijesztő és borzasztó az, amit orvos, hadvezér és politikus jól tud, hogy mire képes, hogy mit visel el az ember halálmegvetésében, ami tulajdonképpen százszázalékosan azonos az életmegvetéssel — ez nem bátorság, ez egyenesen betegség, amit gyógykezelni kellene: olyan betegsége különösen korunknak, mint a morfinizmus és kokain, hiszen nyilvánvaló, hogy a halálos veszélyben fetrengő léleknek nem orvossága, hanem csak narkotikuma a passzív bátorság, — veszedelmes méreg, sokszor akadálya a veszélyből való menekülésnek. | Aki eléggé ismeri a klinikák, harcterek és vesztőhelyek világát, jól tudja, hogy a borzalom és halálfélelem romantikáját a panoptikumban és guignolokban kell keresni — a valóságban hetykén és könnyen, mondhatnám könnyelműen hal meg az átlagember, narkotikus lelki bódulatban, cselekedetre és védekezésre képtelenül', igen gyakran tréfásan és viccelődve, mint az akasztófa alatt cigarettázó elitéit. (Vesd össze „Nevető betegek“ cimii körevemmel, ami véletlenül betegségem idején jelent meg.) A valódi, egészséges bátorság nem az — tessék az állatok, az oroszlán bátorságát nézni — amelyik szembenéz a halállal, hanem az, amely ráugrik, ha lehet s ha nem lehet, elugrik előle, meg nem bénítva az ember beteges mártir- ösztönétől, amit a lélektan mazochiz- musnak nevez. Bizony mazochizmus túlméretezett türelem, az elnyomottak és a nők képessége, örökölt hajlamosság a szenvedésre, — soha nem felejtem el annak a húszéves svéd nőnek a bátorságát, akivel együtt szenvedtünk a stockholmi Serefimen Lazaretted-ben, akit tiz órán belül kétszer operáltak meg s akinek mosolya most is előttem lebeg. És nem felejtem el Nagy Frigyes szavát katonáihoz: „örökké akartok élni, kutyák?“ s a szégyenkező katonák rohanását és nem feljtem el a világháborút, ahol száz és százezer ember esett el, oktalanul és céltalanul, bátran és fiatalon, hogy aztán nehányan, akiknek volt mit félteni s akik elég bátrak voltak ezt be is vallani, véget vessenek a mészárlásnak. Én nem felejtem el a „déjá vu“ jelen-emlék kisértetét és káprázatát, í amivel Spanyolország rémiti e percben j a világot és nem felejtem el... de hagy- I juk a politikát. Hiába, a közmondás mégis azt nevezi legénynek, „aki állja“ valami keser vés kényszer-humorral s nem veszi észre, mekkora kerékkötője a világnak az a bátorság, amit Petőfi a „szamarak és birkák dicső erényének“ nevez s amivel szemben Telmes Titusz igy érvel: „ha nem fogod le a kezet, mely feléd sújt, a kéz másokat is meg fog ütni — s bizony mondom néked, kezeddel, amit nem használtál fel védekezésre, te ütötted meg azt a „másikat“. Es ennek ellenére... És ennek ellenére, homályosan egy kicsit mégis örülök, hogy a végzet előtt, mikor nem embernek, hanem a Természetnek álarcában jelentkezett nálam számonkérni az életet, nem mutattam ki túlságosan megrökönyödésem. Régi Szegény ember szerencséje Elbeszélés Irta: KERTÉSZ MiHÁLY i. Brózsik Kázmér a legboldogabb ember ) volt a földön. Semmi gondja nem volt, sem- ] mi sem fájt neki, semmin nem birsült... Hu- ■ szonöt éve volt dijnok a statisztikai hivatalban és sóba nem nyílt ez idő alatt panaszra ] ajka- Reggel pont nyolckor bement a híva- j talba, rendesen elvégezte dolgát, pont kettő- j kor lletette a tollat s hazament feleségéhez, ! Mari asszonyhoz. j Elsején, .amint megkapta a fizetését — j hatvanhat pengő hatvanhat fillért —, mind odaadta a feleségének, ah. pontosan elosztotta: & házbérbe, .a tejesnek, fűszerért, husért, úgy, hogy a végén egy fillér nem maradt, de telt is mindenre. Nem maradt adósa j soha senkinek. Még csak néhány hónap kellett, hogy i Kázmér nyugdíjba mehessen. Még ezt várta ! nehezen, még csak ez hiányzott, hogy bol- ; dogságia teljes legyen Emberi számítás sze- ! rint igen közel feküdt már a teljes boldogu- j lás, — ámde az ember csupán tervez s a vé- J gezés másnak adatott meg.-. Egy nyeremény | útját szegte ennek a boldogságnak — s be- láthatatlan időre kitolta. Igen. Egy ny-ere- j meny. * * Kázmér egy szegény, kopott, szerencsit- j len sorsjegyügynöktől egyszer 'sorsjegyet ’ vett. Nem akarta megvenni, mert a szeren- | csejátékokról nem valltami nagy véleménye j volt, de hivataltársai is mind vettek, hogy ! a sorsjegyügynökök nyomorúságán enyhítsenek ezzel — unszolták őt is — hát kötélnek állt. Otthon, persze, csak félve merte elbeszélni feleségének. — Egy sorsjegyet vettem — Maxi... Nem | akartam)-., de a töbiek is vettek.,, jótékonyságot gyakoroltam vele... Mari asszony vállat vont: — Üisse kő... ügyi« lement a hús ára. És én még a régi ár szerint csináltam meg a beosztást... Hát ennyit megtakarítottunk volnai-.. Legalább szép -száma van-e? Kázmér benyúlt zsebébe a. kivéve a sorsjegyet, — az asszony elé tartotta. — Hm!... Megjárja^. 33.965 Húzás május ötödikén,,, — mormogta az asszony. — Ez éppen holnapután lesz,. Ezzel el is llett volna intézve a nagy esemény. Azonnal el is felejtették az egészet- Kázmfér ebédhez látott, aztán végignyujtó- zott a díványon, újságot olvasott, elszuny- ny-adt... Szóval, napi tendőit végezte.,.. Május ötödikén, a húzás napján azonban eszébejutott Kázmérnak a sorsjegy. Nem ment tehát egyenesen haza a hivatalból, mint szokta, hanem elkerüli a Belvárosba— Megnézem az eredményt valamelyik bankházban — gondolta,. — Hátha kihúzták a sorsjegyemet... Hátha!... De a továbbiakra nem gondolt, mert nem is tudta volna- hirtelenében elhatározni, hogy mit csinálna, ha váratlanul nagyobb összeghez jutna,... Huszonöt év óta él egyforma szűkös beosztással!. Nem ismerte a költséges; pazar élet gyönyöreit. . Nem kívánta hát a pompát, de nem is érezte hiányát.^ Mindene megvolt, amire szüksége volt... A bankház nagy üvegablakán ki volt ragasztva a kihúzott sorsjegyek lajstroma— Nagy tömeg ember — nagy tömeg nyomorúság — tolongott, tülekedtt az ablak előtt... Mindenik reszketve vizsgáim,, leste a számokat, hogy nihcs-e közte az övé..,. Némelyiknél egész csomó sorsjegy volt — talán összes pénzét arra költötte — s siralmas, csalódott arccaL rakosgatta egymás után valamennyit — meggyőződvén, hogy egyiket sem húzták ki... Ur, paraszt, munkás, katona, férfi, nő — vegyesen volt a tömegben — de az arckifejezés mindnél egyforma volt. Mindenkin ott ült a kapzsiság, a hirtelen gazdagodni akarás vágya ® -amint mohón lesték a számokat — szinte benyomták az ablakot, miközben elkeseredett, kétségbeesett sóhajok szálltak fel itt is, ott is-.. Kázmér szintén elővette sorsjegyét s várta, hogy az ablakhoz jusson. Jó ideig kellett várakoznia, mig egy kövér hentes — ezer darabra szaggatva a sorsjegyét ás fogadkozva, hogy soha többet pénzt nem ad érte — eltávozott az ablaktól s helyet engedett a többieknek, a hátul állóknak. Egyszerre mozgolódás támadt az üres hely nyomán s Kázmér szerencsésen az ablakhoz jutott — igaz, hogy egészen odalapitották s körülötte számtailan kiváncsi, (lihegő fej szorongott, szegeződött az üvegtáblánakKázmér szeme gyorsan futotta át a számokat — s -egyszerre artikulálat-lan hangok törtek elő belőle. — 33.965!.).. Kihúzták!.-. Négyszáz pengő! ... És kifelé tülekedett a tömegből. A tömeg tiszteletteljesen utat engedett a szerencse fiának. I Kázmér belépett a bankba. ! — Jó napot... Brózsik Kázmér vagyok... j A statisztikai hivatalban dijnok... A sorsje- I gyem-, a 33.965... négyszáz pengőt nyert,,, ! Mlndezc. igen zavartan, dobogó szívvel mondta A hivatalnok egykedvűen átvette a sorsjegyet, megvizsgálta s rendben találván, utalványozta az összeget. Kázmér mohón kapott a pénz után s ol- vasatlanuJ, kistse szédülve zsebre gyűrte- Aztán kilépett az utcára. Csak most kezdett gondolkozni: — Négyszáz pengő!... Teljesen felesleges pénzűi-. Mit csináljak vele?... És hogy mondjam el az asszonynak?-.. Valahogy kíméletesen kell tudtára adnom, hisz huszonöt éves házasságunk alatt — ah, éppen ma huszonöt éve, hogy esküdtünk! — sóhajtotta Kázmér elérzékenyedve — huszonöt éves házasságunk alatt soha egy garas felesleges pénze nem volt — ha most ennyi pénzt kap kézhez — talán még valami szerencsétlenség is történhetik.-. Hallottam már ilyesmiről... Tanácstalanul! kóborolt a belváros utcáin. Egyszerre egy ékszerész kirakata előtt találta magát— Ah... Megvan!.., kiáltott fel örömmel- — Nem adom oda a pénzt, hanem veszek érte valami szép ékszert, úgyis éppen ma volna az ezüstlakodalmunk.... Legalább lesz valami maradandó emlék.-. Pénz nem kell nekünk.t A fizetésből szépen kijövünk. . gyermek — ah — nincs.-. Kinek takarékoskodjunk?-.. Kinek?... A pénz csak nyugtalanítana,,, Be is ment az ékszerüzletbe. Hamarosan megcsinálta a vásárt, egy pár függőt s egy gyűrűt választott ki. Éppen- négyszáz pengőbe került. Fizetett s aztán büszkén, boldogan, kidül- lesztett mellel, sietve tartott hazafelé... — Nem fogom mindjár odaadni.-. Előbb elkészítem az asszonyt — gondolta — s egiész utón azon törte fejét, hogy milyen formában nyújtsa át a meglepetést feleségének! 3Mari asszony korán elkészítette az ebédet, megtérített s várta az urát. Még alig mult dél — Kázmér pedig csak két órakor érkezett — igy egy kis szabad ideje volt Mari asszonynak. Ilyenkor az újságot szokta elolvasni, hogy iigy rövidítse meg a várakozástÉppen hozták a déf lapot, Mari asszony veit egyet, feltette ócska szemüvegét és olvasni ke7.dett — félig hangosan mormogván a szavakat, mert igy jobb'-n értette. A leg- elején kezdte, mindent elolvasott — nehogy