Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)

1936-08-23 / 194. szám

T9 3 6 augusztus 23. BELBNZÉK AZ EMBEREK BATRAK írta: KARINTHY FRIGYES sokszor mé£ a legnyu­godtabb emberi is kihoz­zák sodrából. A Segyek megzavarják nyugalmát, kepiszkolják otthonát, egészséget veszélyeztetik, mert számtalan betegség hordozói. Pusztítsa a legyeket F L V­TOX-aL Mondhatnám: sajnos! 1936 augusztus 14. Már megint vissza kell térnem testi életem közelmúlt eseményére — hiába, általánositható, tárgyilagos tanulságo­kat leginkább alanyi és szigorúan egyé­ni tapasztalataink nyújtanak. Most ar­ról van szó (különben a bátorság és gyávaság kérdése szellemi életem leg­több problémája volt mindenkor), hogy visszatérvén Pestre és az életbe, egy su lyos betegség és még súlyosabb sebészi beavatkozás kalandos utazásából, nagy meglepetésemre mindenütt és mindenki megdicsért, amiért nehéz napjaimban nem csináltam skandalumot, nem kia­báltam segítségért, hanem igyekeztem, jó képet vágni a sorstréfához, észre nem venni, mikor tudós barátaim le­mondóan legyintettek egymásnak a há­tam mögött s általában úgy viselkedni, mintha hülye volnék és nem tudnám, milyen baj van velem. (Pécsben egy professzor még össze is szidott, amiért nem viselkedtem, állapotomhoz képest, elég ünnepélyesen.) Az embernek jól esik, ha kivételes tu­lajdonságokat tesznek fel róla, pláne, ha hősnek tartják, — éppen ezért bizo­nyos ellenállást kell legyőznöm, máskor az igazság kedvéért szóbahozom ezt a ! dolgot, ahelyett, hogy bölcsen hallgat- j nék és szerénykednék. De nem lehetek szerény, én egy újszerű, sőt paradox gondolatmenetre büszkébb vagyok, mint Mucius Scaevola hírnevére ş igy kény­telen vagyok barátaimat a következők­ről értesíteni, egyrészt magánspekulá­cióm, másrészt klinikai megfigyeléseim alapján. Lehet, hogy én nagyon bátor vagyok (mindig az ellenkezőjéről voltam meg­győződve), de ezzel (adott esetben) nem az előkelő kisebbséghez, hanem a na­gyon közönséges többséghez való tar­tozásomat árultam el s ilymódon tulaj­donképpen szégyenkeznem illenék szü- kebb osztályom, a szellemi arisztokrá­cia előtt. Ugyanis kénytelen vagyok kö­zölni osztályommal, miszerint az effaj­ta, vagyis passzív, a szenvedések elvise­lésében tanusitott lelkierő annyira álta­lános valami, hogy nem is egyénileg, de kollektive, az emberi tömegeknek ezt a képességét a legfontosabb tételnek le­het tekinteni, amire épiteni, amivel szá­molni lehet. Tessék megkérdezni a kli­nikai orvost, a hadvezért és a politikust, ezt a három legfőbb irányitóját törté­nelmünk „fejlődésének“, ők a tanúi, hogy ilyen passzív értelemben az embe­rek kilencvenkilenc százaléka bátor és csak egy százaléka gyáva. Gyorsan hozzáteszem: sajnos. Mert ez a passzív bátorság az oka an­nak, hogy az igazán értékes, aktiv bá­torság olyan csekély mértékben érvé­nyesül fentemlitett, most már idézőjel nélkül idézett emberi történelmünk fej­lődésében. Mert ijesztő és borzasztó az, amit or­vos, hadvezér és politikus jól tud, hogy mire képes, hogy mit visel el az ember halálmegvetésében, ami tulajdonképpen százszázalékosan azonos az életmegve­téssel — ez nem bátorság, ez egyenesen betegség, amit gyógykezelni kellene: olyan betegsége különösen korunknak, mint a morfinizmus és kokain, hiszen nyilvánvaló, hogy a halálos veszélyben fetrengő léleknek nem orvossága, hanem csak narkotikuma a passzív bátorság, — veszedelmes méreg, sokszor akadá­lya a veszélyből való menekülésnek. | Aki eléggé ismeri a klinikák, harcterek és vesztőhelyek világát, jól tudja, hogy a borzalom és halálfélelem romantiká­ját a panoptikumban és guignolokban kell keresni — a valóságban hetykén és könnyen, mondhatnám könnyelműen hal meg az átlagember, narkotikus lelki bódulatban, cselekedetre és védekezésre képtelenül', igen gyakran tréfásan és viccelődve, mint az akasztófa alatt ci­garettázó elitéit. (Vesd össze „Nevető betegek“ cimii körevemmel, ami vélet­lenül betegségem idején jelent meg.) A valódi, egészséges bátorság nem az — tessék az állatok, az oroszlán bátorsá­gát nézni — amelyik szembenéz a ha­lállal, hanem az, amely ráugrik, ha le­het s ha nem lehet, elugrik előle, meg nem bénítva az ember beteges mártir- ösztönétől, amit a lélektan mazochiz- musnak nevez. Bizony mazochizmus túlméretezett türelem, az elnyomottak és a nők ké­pessége, örökölt hajlamosság a szenve­désre, — soha nem felejtem el annak a húszéves svéd nőnek a bátorságát, akivel együtt szenvedtünk a stockholmi Serefimen Lazaretted-ben, akit tiz órán belül kétszer operáltak meg s akinek mosolya most is előttem lebeg. És nem felejtem el Nagy Frigyes szavát kato­náihoz: „örökké akartok élni, kutyák?“ s a szégyenkező katonák rohanását és nem feljtem el a világháborút, ahol száz és százezer ember esett el, oktala­nul és céltalanul, bátran és fiatalon, hogy aztán nehányan, akiknek volt mit félteni s akik elég bátrak voltak ezt be is vallani, véget vessenek a mészárlás­nak. Én nem felejtem el a „déjá vu“ jelen-emlék kisértetét és káprázatát, í amivel Spanyolország rémiti e percben j a világot és nem felejtem el... de hagy- I juk a politikát. Hiába, a közmondás mégis azt neve­zi legénynek, „aki állja“ valami keser vés kényszer-humorral s nem veszi ész­re, mekkora kerékkötője a világnak az a bátorság, amit Petőfi a „szamarak és birkák dicső erényének“ nevez s ami­vel szemben Telmes Titusz igy érvel: „ha nem fogod le a kezet, mely feléd sújt, a kéz másokat is meg fog ütni — s bizony mondom néked, kezeddel, amit nem használtál fel védekezésre, te ütöt­ted meg azt a „másikat“. Es ennek ellenére... És ennek ellenére, homályosan egy kicsit mégis örülök, hogy a végzet előtt, mikor nem embernek, hanem a Termé­szetnek álarcában jelentkezett nálam számonkérni az életet, nem mutattam ki túlságosan megrökönyödésem. Régi Szegény ember szerencséje Elbeszélés Irta: KERTÉSZ MiHÁLY i. Brózsik Kázmér a legboldogabb ember ) volt a földön. Semmi gondja nem volt, sem- ] mi sem fájt neki, semmin nem birsült... Hu- ■ szonöt éve volt dijnok a statisztikai hivatal­ban és sóba nem nyílt ez idő alatt panaszra ] ajka- Reggel pont nyolckor bement a híva- j talba, rendesen elvégezte dolgát, pont kettő- j kor lletette a tollat s hazament feleségéhez, ! Mari asszonyhoz. j Elsején, .amint megkapta a fizetését — j hatvanhat pengő hatvanhat fillért —, mind odaadta a feleségének, ah. pontosan elosz­totta: & házbérbe, .a tejesnek, fűszerért, hus­ért, úgy, hogy a végén egy fillér nem ma­radt, de telt is mindenre. Nem maradt adósa j soha senkinek. Még csak néhány hónap kellett, hogy i Kázmér nyugdíjba mehessen. Még ezt várta ! nehezen, még csak ez hiányzott, hogy bol- ; dogságia teljes legyen Emberi számítás sze- ! rint igen közel feküdt már a teljes boldogu- j lás, — ámde az ember csupán tervez s a vé- J gezés másnak adatott meg.-. Egy nyeremény | útját szegte ennek a boldogságnak — s be- láthatatlan időre kitolta. Igen. Egy ny-ere- j meny. * * Kázmér egy szegény, kopott, szerencsit- j len sorsjegyügynöktől egyszer 'sorsjegyet ’ vett. Nem akarta megvenni, mert a szeren- | csejátékokról nem valltami nagy véleménye j volt, de hivataltársai is mind vettek, hogy ! a sorsjegyügynökök nyomorúságán enyhít­senek ezzel — unszolták őt is — hát kötél­nek állt. Otthon, persze, csak félve merte elbeszél­ni feleségének. — Egy sorsjegyet vettem — Maxi... Nem | akartam)-., de a töbiek is vettek.,, jótékony­ságot gyakoroltam vele... Mari asszony vállat vont: — Üisse kő... ügyi« lement a hús ára. És én még a régi ár szerint csináltam meg a beosztást... Hát ennyit megtakarítottunk volnai-.. Legalább szép -száma van-e? Kázmér benyúlt zsebébe a. kivéve a sors­jegyet, — az asszony elé tartotta. — Hm!... Megjárja^. 33.965 Húzás má­jus ötödikén,,, — mormogta az asszony. — Ez éppen holnapután lesz,. Ezzel el is llett volna intézve a nagy ese­mény. Azonnal el is felejtették az egészet- Kázmfér ebédhez látott, aztán végignyujtó- zott a díványon, újságot olvasott, elszuny- ny-adt... Szóval, napi tendőit végezte.,.. Május ötödikén, a húzás napján azonban eszébejutott Kázmérnak a sorsjegy. Nem ment tehát egyenesen haza a hivatalból, mint szokta, hanem elkerüli a Belvárosba­— Megnézem az eredményt valamelyik bankházban — gondolta,. — Hátha kihúzták a sorsjegyemet... Hátha!... De a továbbiakra nem gondolt, mert nem is tudta volna- hirtelenében elha­tározni, hogy mit csinálna, ha váratlanul nagyobb összeghez jutna,... Huszonöt év óta él egyforma szűkös beosztással!. Nem ismer­te a költséges; pazar élet gyönyöreit. . Nem kívánta hát a pompát, de nem is érezte hiá­nyát.^ Mindene megvolt, amire szüksége volt... A bankház nagy üvegablakán ki volt ra­gasztva a kihúzott sorsjegyek lajstroma— Nagy tömeg ember — nagy tömeg nyomo­rúság — tolongott, tülekedtt az ablak előtt... Mindenik reszketve vizsgáim,, leste a szá­mokat, hogy nihcs-e közte az övé..,. Néme­lyiknél egész csomó sorsjegy volt — talán összes pénzét arra költötte — s siralmas, csalódott arccaL rakosgatta egymás után va­lamennyit — meggyőződvén, hogy egyiket sem húzták ki... Ur, paraszt, munkás, kato­na, férfi, nő — vegyesen volt a tömegben — de az arckifejezés mindnél egyforma volt. Mindenkin ott ült a kapzsiság, a hirtelen gazdagodni akarás vágya ® -amint mohón lesték a számokat — szinte benyomták az ablakot, miközben elkeseredett, kétségbeesett sóhajok szálltak fel itt is, ott is-.. Kázmér szintén elővette sorsjegyét s várta, hogy az ablakhoz jusson. Jó ideig kellett várakoznia, mig egy kö­vér hentes — ezer darabra szaggatva a sors­jegyét ás fogadkozva, hogy soha többet pénzt nem ad érte — eltávozott az ablaktól s helyet engedett a többieknek, a hátul ál­lóknak. Egyszerre mozgolódás támadt az üres hely nyomán s Kázmér szerencsésen az ablakhoz jutott — igaz, hogy egészen odalapitották s körülötte számtailan kiváncsi, (lihegő fej szorongott, szegeződött az üvegtáblának­Kázmér szeme gyorsan futotta át a szá­mokat — s -egyszerre artikulálat-lan hangok törtek elő belőle. — 33.965!.).. Kihúzták!.-. Négyszáz pen­gő! ... És kifelé tülekedett a tömegből. A tömeg tiszteletteljesen utat engedett a szerencse fiának. I Kázmér belépett a bankba. ! — Jó napot... Brózsik Kázmér vagyok... j A statisztikai hivatalban dijnok... A sorsje- I gyem-, a 33.965... négyszáz pengőt nyert,,, ! Mlndezc. igen zavartan, dobogó szívvel mondta A hivatalnok egykedvűen átvette a sors­jegyet, megvizsgálta s rendben találván, utal­ványozta az összeget. Kázmér mohón kapott a pénz után s ol- vasatlanuJ, kistse szédülve zsebre gyűrte- Az­tán kilépett az utcára. Csak most kezdett gondolkozni: — Négyszáz pengő!... Teljesen felesleges pénzűi-. Mit csináljak vele?... És hogy mond­jam el az asszonynak?-.. Valahogy kímélete­sen kell tudtára adnom, hisz huszonöt éves házasságunk alatt — ah, éppen ma huszon­öt éve, hogy esküdtünk! — sóhajtotta Káz­mér elérzékenyedve — huszonöt éves há­zasságunk alatt soha egy garas felesleges pénze nem volt — ha most ennyi pénzt kap kézhez — talán még valami szerencsét­lenség is történhetik.-. Hallottam már ilyes­miről... Tanácstalanul! kóborolt a belváros utcáin. Egyszerre egy ékszerész kirakata előtt talál­ta magát­— Ah... Megvan!.., kiáltott fel örömmel- — Nem adom oda a pénzt, hanem veszek érte valami szép ékszert, úgyis éppen ma volna az ezüstlakodalmunk.... Legalább lesz valami maradandó emlék.-. Pénz nem kell nekünk.t A fizetésből szépen kijövünk. . gyermek — ah — nincs.-. Kinek takarékos­kodjunk?-.. Kinek?... A pénz csak nyugtala­nítana,,, Be is ment az ékszerüzletbe. Hamarosan megcsinálta a vásárt, egy pár függőt s egy gyűrűt választott ki. Éppen- négyszáz pengőbe került. Fizetett s aztán büszkén, boldogan, kidül- lesztett mellel, sietve tartott hazafelé... — Nem fogom mindjár odaadni.-. Előbb elkészítem az asszonyt — gondolta — s egiész utón azon törte fejét, hogy milyen formában nyújtsa át a meglepetést feleségé­nek! 3­Mari asszony korán elkészítette az ebédet, megtérített s várta az urát. Még alig mult dél — Kázmér pedig csak két órakor érke­zett — igy egy kis szabad ideje volt Mari asszonynak. Ilyenkor az újságot szokta elol­vasni, hogy iigy rövidítse meg a várakozást­Éppen hozták a déf lapot, Mari asszony veit egyet, feltette ócska szemüvegét és ol­vasni ke7.dett — félig hangosan mormogván a szavakat, mert igy jobb'-n értette. A leg- elején kezdte, mindent elolvasott — nehogy

Next

/
Thumbnails
Contents