Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)
1936-08-02 / 177. szám
szabadságának minden öröméi elronthatják. Épen ezért feltétlen nyaraiasa ava vezheti—zavartalanul szúnyogok töl és legyektől—üdülésének igazi gyönyörűségét. (0—^fEL .....== MÖUCi 1936 au Cl ti sz t us 2. SEEFEST»* HARSÁNY! ZSOLT: A katona Amikor legutóbb átmentem Amerikába, igen kellemes és érdekes társasággal ismerkedtem meg a hajón. Lengyel volt a hajó, Bátory nevezetű és lengyel volt a rajta utazó társaság is. Mingyárt az indulás órájában feltűnt nekem egy kitűnő külsejű katonatiszt az utasok között. Megkérdeztem, hogy ki az. Megmondták, hogy egyik legnevezetesebb tábornoka a lengyel nemzeti hadseregnek. Igen fiatalon lépett be a lengyel légióba, példa nélkül álló személyes bátorságával és vezető talentumával magára vonta Pilsudski figyelmét, igen gyorsan haladt előre és most a lengyel légi haderő főparcmcsnoka. Mingyárt az ut elején össze is ismerkedtünk. Olyan jellegzetes külseje volt és olyan élesen emlékszem rá, hogy ha rajzolni tudnék, az emlékezetemből pontosan lemásolhatnám. Igen magas férfit kell elképzelni, akinek hatalmas mellkasa van és semmi pocakja. Haja dús és fehér, arca borotvált és hajához képest meglepően fiatal. A tábornoki egyenruha úgy állott rajta, mintha rá- öntötték volna, félmellét elfedték a kitüntetések. Ha ritkán polgári ruhát öltött magára, sokat veszített, nem látszott többnek egy nagy, mélák, félszeg embernél. De egyenruhájában mingyárt megszokottabban mozgott és az ember önkénytelenül azt gondolta róla: ez más nem is lehetett volna, mint katona, annyira otthon van a ruhájában. Vele volt a, felesége is, amerikai hölgy, igen szép asszony. Mielőtt férjhezment volna, énekesnő volt. Látszott rajtuk, hogy kitűnő házasságban élnek. Retten, akik szépen szeretik egymást, már ezért is rokonszenvesek. Üe ezek egyébként is igen szeretetreméltó emberek voltak mindketten. A tábornok nagyon érdekelt engem, kivált mert azt hallottam róla, hogy az egész lengyel hadseregben ez az ember nevezetes leginkább hihetetlen személyes bátorságáról. Mig a háború tartott, mindig a tüzvonalban tartózkodott, maga- sabbrangu tiszt korában is lehetőleg a kézitusákat kereste és a mindennapos életveszélyben olyan jégből való nyugalmat, sőt közömbösséget tanúsított, hogy legendák keltek szárnyra róla. A hajó bárjában, ahol gyakran üldögéltünk egymás mellett, ez nem látszott meg rajta. Katonás benyomást tett, de nem oroszlánit. Inkább szelíd, szófián valaki volt, aki megindító buzgósággal igyekezett előzékeny lenni a legkisebbekhez is, szinte bocsánatot látszott kérni azért, hogy él. Az általános társalgásban sohasem vett részt másképpen, mint figyelmes hallgatással. Ha olykor sikerült szavát venni, nem mondott többet néhány kurta mondatnál. Az ember szinte hitetlenkedve nézett rá: ez volna e9U nemzet hadseregének leghíresebb hőse? Egyszer egyenesen nekiszegeztem a kérdést: — Mondja, mon généről, félt maga valaha a háborúban? Rámnézett, csendesen elmosolyodott: Hogyne. Nem egyszer éreztem, h°<1\] felek. De ilyenkor nem féltem. Érti ezt? Bólintottam. Értettem. Körülbelül ilyesmit hallottam már más, igen bátor hírben álló emberektől is. Aztán meg voltaképpen ez volt az igazi bátorság: ismerni a veszedelmet és mégis belemenni nyitott szemmel. Aki vakon megy bele, az nem bátor, hanem vakmerő. Ez pedig nagy különbség. Körülbelül három hetet töltöttem együtt a tábornokkcd. ezalatt mindennap többször is láttuk egymást. De beszédesnek csak két ízben láttam. Egyszer valahogyan a légiók harcairól került szó. Akkor belemelegedett. Másfél órát beszélt egyhuzamban. Ütközeteiket mondott el, melyeknek taktikai és stratégiai jelentőségéből édes keveset értettem. De nem is érdekelt, hanem a nyelv, amellyel ezeket a csatákat előadta. A szaknyelv. — Ekkor meg kellett támadnom egy °gész orosz hadtestet. Némi veszteséggel sikerült is átvezetnem a hadtestet a kedvezőtlenebb terepre, szerencsés felvonulási ötletem támadt és azt ioen auorsan lehetett végrehajtanom, amellett nem volt több veszteségem tizenkét százaléknál. Mintha egy bardcigazgató mesélte volna, hogy tizenkét százaléknál nem veszten többet. De amellett a máskor csendes és szelíd embernek szikrázott a szeme, egész felsőteste résztvett az elbeszélésben, mintha az egész tábornok lángolt volna. Pedig vérről, hősi halálról, hazáról, bátorságról egy árva szó sem volt az előadásban. Másodszor akkor hallottam patakzó- an beszédesnek, mikor együtt indultunk vissza Newyorkból. ö aznap tekintette meg az Egyesült-Államok egy katonai repülőtelepét és repülőiskoláját. Mivel pedig tudta, hogy hazatérése után Varsóban őt fogják megbízni nemcsak a katonai, hanem a polgári repülés legfőbb felügyeletével is, a tapasztaltak rendkívül felizgatták. Arról beszélt, hogy mi mindent fog ő csinálni, ha hazatér. Megint csupa szikra volt, csupa láz, csupa lelkes elevenség. Mások a kivilágított Manhattan felhőkarcolóinak csodá- krtos látványát bámulták elszoruló szívvel, amint lassan elveszett az éjszakába, őt a csoda nem érdekelte. Csak a lengyel repülés, semmi más. S mialatt hallgattam s abból, amit előadott, édeskeveset értettem, az jutott eszembe: különös, hogy ennek az embernek, aki ezerszer volt közvetlen halálveszedelemben, soha a hajszála sem görbült meg. Most itt van, békeidőkben, tele tiz-husz évre szóló hatalmas tervekkel. Varsóban váltunk el, igen meleg kéz- szoritással. A viszontlátásra búcsúztunk, én Budapestre hívtam őt, ő Varsóba invitált engem. Ennek még nincs két hónapja. A minap kezembe veszek egy újságot és ahogy lapozom, mi üti meg a szememet: a tábornok arca. Nini, mondtam magamban, a barátom. Lássuk, mi van vele. Es olvasni kezdtem az újságban közölt kép aláírását. Ezt olvastam: „Or- licz-Dreszer tábornok, a lengyel repülés főparancsnoka, aki tegnap lezuhant és két tiszt társával együtt szörnyet halt“. Megdöbbenve meredtem a képre. Arcát néztem. Utolsó pillanatára gondoltam: milyen lehetett ez az arc, amikor látta, hogy a gép lezuhan és menthetetlen? És eszembe jutott, amit a bárasztal mellett mondott nekem két hónappal ezelőtt: — Éreztem, hogy félek. De nem féltem. NŐI DIVATSZALONOK divatlapjaikat legolcsóbban és legnagyobb választékból ** Ellenzék könyvosztályában. Cluj, P. UairlJ vásárolhatják. Ufműfaj születeti.*. Mi a szociográiia? „A tarái helyzet“. —Magyar prrasztfink vágyai. — Bsszé geiés egy Hja magyar íróval, aki Mf műfaji íprem'eíi BUDAPEST, (július hó) Szabó Zoltán a legifjabb magyar irók közül való. Neve hetek .alatt lett ismert. Amit elmond, első müvének, irói elindulásának története. Három év előtt, húsz éves korában egyetemi tanulmányai Hatt, elindult — falut kutatni. Tíz falut rajzod ki térképen. E falvakban töltött —• megszakításokkal — két évet. Sáros-poros keréknyomok között. Nézi az embereket. Szántás közben, kemény rög fölé görnyedve és vetés idején, amikor aggódva lesik az ég arcát. Nézi őket aratáskor, tikkadt nap tüze alatt. Velük van a cséplőgép kíméletlen ritmusa mellett, amely hajtja az embert, a napszámost, a ,,summás“ népet; akinek csak a zsákokbaömlő buza felszálló pora jut nyelni valóul — sokszor napestig. Megnézi őket „dodogtalan“ időben is. Télen dalolósan a fonóban, tercierénél a gúzsa lyok között. Megnézte házaikat, ahol a tudatlanság és szegénység füstje luánnyet facsar a bevetődő szeméből és megnézte az ételt, amely hideg tűzhelyeik sovány fazekából asztalra kerül. A fűszeres, a szövetkezet, hentes és patikus számoszlopaiból is a falusi életet olvasta de s a rövid szegények végszavait a temető fejfáin. Szabó Zoltán éveken át számolt, statisztikát, táblázatokat készitett. Aztán hazatért igen kevésbé regényes útjáról. ,,Hét falu“ címmel vázlatosan ileirta, amit látott. Egész sorozata a vezércikkeknek visszhangzott reá. Szabó Zoltán országszerte ismert lett. Ezután jött könyve: a „Tardi helyzet“. Egy motyóvidéki falu szociográfiája. Az első példányok tábláinak vásznát a tardi parasztasszonyok szőtték s keresztötltéses hímzéssel ők diszitették. ÍGY történt Irta: ERDŐS RENÉE Igen, ez igy történt... Csütörtök^ este volt és Tarsia eljött hozzám vacsorára, mint minden csütörtök este ■az olmatai zárdába, ahol mindig nagyon szívesen dátták iaz én vendégeimet. Mária is ott volt akkor Rómában, az én .legkedvesebb barátnőm, a münsteri lány, aki mindenhová utánam jött akkoriban, ahol csak voltam. Ö szegény, egyedül volt az életben. Sem szülei, sem testvérei és a barátai között engem tartott a legkülönbnek, anélkül, hogy erről tehettem volna. Azt hiszem, nem is engem szeretett, nem is az én emberi tulajdonságaimat. Az tetszett neki bennem, hogy éppen ellenkezője vagyok annak, ami ő volt akkor: kis, vénlányságra szánt, gyönge és törékeny virág, aki valahogy didergett a polgári emberek atmoszférájában, szerette az erős napfényt, ami dolgokból és személyekből áradt kifelé. Ezért szerette Rómát is, azért szeretett engem is, mert az akkori Róma és én hasonlítottunk egymáshoz. A nagy refektóriumban az estebéd hamar véget ért. Tarsia szerette ezt. A kékruhás, fehér főkötős nővéreket, akik felszolgáltak és fáradhatatlan buzgalommal hordták körül a fehér szószokkal leöntött gyökereket vagy egyéb zöldségeket, a bizonytalan izü húsokat, a reszkető krémeket és nagyszerű gyümölcsöt. Utána felmentünk a második emeletre, az én szobámba, amelynek ablakai a Via Ólma tara nyíltak és mi vel szemben a cara- binierik kaszárnyája volt, majdnem állandóan csukva voltak, miután az üde és fiatal legények kiváncsi és pajkos pillantásokat küldtek át a szobámba, sőt nem egyszer megjegyzéseket is, amik nem nélkülözték a humort és kedvességet, sem a leplezetlen és tulőszinte bókokat, melyek fiatal személyemnek szóltak. Ellenben a terrasz ajtaja nyitva volt, az óriási terraszé, mely a fél ház fölölt nyúlt el s amelynek bailusztrádja körül volt ültetve cserepes virágokkal s amely előtt ott állt, csaknem elérhető közelben a Santa Maria Maggiore bazilikájának hét- százeszlendős campaniléje. Mondom, az ajtó nyitva volt és a májusi este benézett hozzánk a szobába és látta, ahogy Tarsia, a lovag, kezében a gitárral érzelmes szicíliai népdalait játssza és énekel hozzá azon az elfátyolozott, méliabus hangon, mely szinte haldokolt az érzelemtől és odaadástól. Mária akkor is horgolt. Mária mindig horgolt, én pedig tétlenül ültem Tarsiával szemben és hallgattam a dalokat. Aztán, mikor a kis vilfanyfőzőn megfőtt a kávé, kitöltöttem a csészékbe és átnyuj- totcam az egyiket Tarsiának s ő letévén a gitárt, hálás mosollyal köszönte meg, kissé fájdalmasan hajtva le fejét a hosszú kékesfekete hajjal és sarac énprofil ja lehajolt a csésze fötLé. ,— Mi van Lorenzóval? — kérdeztem ekkor tőle — már régen nem láttam. Hol bujkál? — Lorenzo? — mondta kis vártatva — ő elutazott. — Hová? — kérdeztem meglepetten. — És hogy van, hogy maga erről nem beszélt? — Az utolsó percig nem hittem, hogy el fog. utazni — mondta ő. — Kértem, könyörögtem, hogy ne menjen. Az anyja, a nővérei hetekig sirtak miatta. Most elment. I — Hová? — kérdeztem újra. — Csak : nem ment a világ végére? — Majdnem — mondta ő keserű mosollyal — átment Délamerikába. Maga tudja miért? — Csak nem! — kiáltottam meglepetten — Vera miatt? — Igen, Vera miatt! — mondta ő busán — hiába mondtam neki: Lorenzo nézd, Vera még nem határozott! Az ő rossz lelke még habozik köztem és közötted. Várj egy kicsit. Várd meg mig tisztába jön érzelmeivel. Hu téged választ: becsületszavamra én visszalépek és soha többé nem kerülök Vera útjába. De ő ezt nem akarta bevárni. Azt mondta: a hozzámvaló barátsága kötelezi arra, hogy kitérjen az útból, mielőtt még Vera végleg választana. Nem akarja, hogy j az ő jelenléte befolyásolja Verát és ezzel ' talán engem egész életemre boldogtalanná 1 tegyen. Lorenzo ilyen.
