Ellenzék, 1936. június (57. évfolyam, 125-148. szám)
1936-06-07 / 130. szám
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ 1936 juni us 7. ELLENZÉK KÖRKÉRDÉS A hires koránősz oroszlánsörényével déli egykor még az ágyban hevert. Sö- j tét, angol teát reggelizett, cukor nélkül. 1 Belépett a titkárja. A reggeli postát hozta. — Mi újság? — kérdezte tőle. — Semmi — jelentette a titkár. — Néhány magánlevél. A hollandi kiadó pénzt küld. Elfogyott az első kiadás, tavaszra uj jön. Autogramm-kartonok, meghívók, folyóiratok. Tiszteletpéldányok. Azonkívül egy körkérdés. A hires iró elbiggyesztette száját. Utálta, ha körkérdésekkel zaklatják. Ennél csak egyet utált jobban. Azt, ha nem zaklatják körkérdésekkel. Bágyadtan érdeklődött: — Miről szól a körkérdés? — Az emberiség jövőjéről — rebegte a titkár s máris gyorsan olvasott: „Vaj- j jón hisz-e ön az emberiség jövőjében ■ és hogy látja a háború keserű tapasztó- j tatai után? ... ,4 mozi... a rádió . .. j Nagyon fontosnak tartjuk, hogy meg- j tisztelő válaszát. .. Satöbbi — hadarta \ a titkár — a szokott formaságok. — Csak olvassa tovább — szólt rá a neves iró, szigorúan. — „Nagyon fontosnak tartjuk, hogy nagybecsű válaszát mennél előbb megkapjuk, mert az Ön mindig érdekes és értékes, egyéni véleményére nemcsak olvasóink itthoni nagy tábora figyel, hanem az egész müveit nyugat is. Nyilatkozatát ünnepi számunk kiemelkedő ékességének szánjuk.“ — Igen, igen — mondta a hires iió, felkönyökölt az ágyában és elmerenett. Egy darabig merengett. Részint a holland forintokon merengett, részint mindig érdekes és értékes egyéni véleményén, részint pedig az emberiség jövő- jén. Az utóbbira vonatkozó véleményével máris elkészült. Feje telistele volt szavakkal, melyek osztódás utján szaporodtak, mint a baktériumok. Az emberiség jövőjét általában biztatónak, majdnem rózsaszínűnek vélte. — Diktálok — fordult a titkárhoz. — Az emberiség, jövője, ugy-e? Adja csak ide azt a levelet. A titkár átnyújtotta. Erre a hires iró elsápadt. Levonógéppel sokszorosított körlevél volt, elmosódó, alig olvasható, lila betűkkel, csak nevét írták oda tintával, egy felső rekeszbe, legalább az ötvenedik másolat lehetett. így még ötven embernek van oiyan mindig érdekes és értékes egyéni véleménye, mint neki. — Disznóság — mormolta fogai között s a levelet összegyűrte, ledobta a földre. A titkár, aki gyorsiró-irónját már a papíron lebegtette, előrehajolt: — Szóval nem írunk? — De — sóhajtotta a hires iró, mint egy vértanú — azért írunk — s diktálni kezdte véleményét ctz emberiség jövőjéről. Ezt most sokkal sötétebbnek látta, mint néhány másodperccel ezelőtt, majdnem gyászosnak. Úgy érezte, hogy az ostoba és boldogtalan emberiség hanyatthomlok a végső veszedelembe rohan. wmGimmMmujimmmRieaBimmK&m Lisztnél Weimarban Látogatás Liszt utolsó otthonában. — Virágok, egy néma zongora, Carmen Sylva verse, Nagy Frigyes kottája és IX. Pius pápa ajándék órája a vveimari múzeumban POLOSKÁKAT MARO folyadékokkal ELŰZNI.... annyit jelent, hogy bútorai fokosak lesznek, azok megrongálódnak, kezeinket összeégetjük és a lakás levegőjét elrontjuk, mert az ezekből a folyadékokból keletkező gázok ártal- ^ masak a szemekre és tüdőre. Dacára annak, hogy ez kellemetlen, drága és mégis eredménytelen fáradság eldugott és észre nem vett fészkekben a rovarok gyorsan szaporodnak és újra mindent ellepnek. FLYTOX ellenben behatol minden kis résbe, amelybe a rovarok elbújnak és megmentik a poloskák kinzó csipéseiíől. Használjon FLYTOX-ot! Áhitatos tisztelettel lépem át a ház küszöbét, hol a lepnagyobb magyar muzsikus, Liszt Ferenc élt és alkotott. Itt az árnyas őspark szélén, ahol az öreg Goethe léptei vesznek el a múltak szárnyán a fűben, itt ahol egy Nietzsche eszméi hato'tak át egy századot, hol Herder szavai s Bach muzsikája szállt orgonázva fel Isten kék egébe, ahová a zsenik alkotni s teremteni jöttek ... itt élt s ide jött meghalni Liszt, a muzsika örök, kóbor vándora. A weimari parkban egy kő-Liszt áll szi- káran, kezében kottatekerccsel s hirdeti a lángész és tehetség örökkévalóságát, de a »Hofgärtnerei“ szegénységében egyszerű kis lakja csak a múltról beszél, még nem hirdeti a jövőt. Ez a csodás kis ház, miniatűrje a multnak.. . itt megálltak az óramutatók, az idő, a kor s a mi Liszt Ferencünk szelleme él és jár még mindig ebb n a házban, ahol a naptár még ma is 1886-ot mutat. Itt nem tudnak arról, hogy Liszt végleg bevonult abba az anyakönyvbe, hol csak a szellem koronázatlan királyai pihenhetnek meg. Itt nem tudnak arról, hogy Liszt Ferenc földi teste immár majdnem ötven éve porlad a számára mindig csak idegen maradó Bayreuth földjében, hogy ezek a csodás s emberi jóságukban mérhetetlen kék szemek nincsenek többé .., Egy ház, egy elvaráz-olt sziget a XX-ik század vértől s gyűlölettől izzó tengerén, hova li.e^ ma is aiimua». i..... . .. jár visz- szavárja a muzsika legnagyobb n esterét... j Három kis szoba J Tavaszi napfény, százados fák ölelik körül ezt a házat. Három kis szoba, köztük az egyik csak kamrányi, fogadták be 1869— 1886-ig Liszt szellemét. — Az első szoba, ahová belépünk, a dolgozó és fogadószo- szobát egyesitő szalon. Nem sok benne a bútor, de mindegyik darab egy emlék, mindegyiknek külön története é jelentősége van. A karosszékek puhák, lágyan fogadják be a kifáradó testet, a képek mind olyanokat á rázoínak, kik Liszt életében szerepet játszottak, vagy a mester barátságát élvezhették. A könyvek értékes, komoly foliánsok, de még a legapróbb csecsebecsék is éreztetik közüket Liszt Ferenchez. Az Íróasztal fakuló lapján a kedvenc tanítvány és bizalmas, Hans von Bülow, Cositna későbbi férje pillant a látogatóra, az álló óra beépitett hőmérője pedig épugy a betegeskedő művész egészségét szolgálta, éppúgy, mint a ok a vastag táblás kettes abla ok, melyeket az aggódó Károly Ágost nagyherceg épített be külön Liszt minden ellenkezése dacára is. Egy kis secretaire lábainál az 1867-es Larousse lexikonok magyarázzák céljukat: Grand Dicíionnaire ,j .v ■ A.JÁ O..C , i-.OítUK p-uig az a hires Beethoven kép, melyről az emlékezetes monda jegyzi fel, hogy amidőn a gyermek Liszt Ferencet otthon apja egyszer tréfálkozva megkérdezte „Hát te mi akarsz tenni?“ a fiatal Ferenc, habozás nélkül s hálran apja szemei közé nézve muta.ott fel Beethoven képmására: „Ilyen!“ Egy elsárgult fotográfia Lisztet a Hofgärtnerei ablakában örökíti meg. A kép értéke megfizethetetlen s dacára a minden nyáron szabályosan felbukkanó, mindent összevásárolni akaró angol és amerikai „gyűjtőknek“, eddig még senkinek sem sikerült érte olyan árat kinálni, amiért azt a tudós Raabe professzor, e weimari Liszt bizottság elnöklő feje legfeliéteiesebb ritkaságát odaadná. A kor mfekete Bechstein zongora alatt kerekeken guruló kottatartó: a beteg Liszt Ferencnek tanitvángai és barátai mindent átalakítottak, kerekekkel látiák volna el talán legszívesebben még a tintatartót, tollat s kottapapirost is, hogy csak ezzel is megkönnyítsék s megkíméljék a legszere- tettebb mester élete utolsó napjait. Ugyanabban a szobában a zongorán ki- vül még egy kis Ibach harmonium is áll. Ezt Liszt u.olsó születésnapjára kapca a gyárostól ajándékba, fölötte egy dús gobeA CSAVARGÓ Irta: BI3Ó LAJOS I. Süvöltött a szél', kavarta a havat. A kut- ágais fájdalmasain, csikorgóiét. A puszta darui edten (lapuik a dühömgp téli orkán alatt. Az utón ember haladt. Éppen osakhogy dülilöngézett. Az ereje már rég elhagyta. Inkább szél lökdöste, az is jóba dán erre is, ■arra ás, osak éppen előre nem. A nyomorult hörgött — Hej Mihály, hát té sé oszol több törött káposzJtáit. A hang, meg a sóhajtás panaszos voilit, de vallójában, tréfás. Félelem és keserűség nélküli való. A szél meg dördült és robogó hanggal száguldott végig az országúton. Nyomán, mintha a közelben födlérzett volna valamia. lyik kutya. A tántorgó ember megálilbtit. — Na fene! — szimatolt bele nehéz lélleg- zelvétellel a szürke sötétségbe. A hang, iránt forduilit és ereje utolsó megfeszítésével előre Hódúk. Eiitántongötit száz lépést, akkor meghőkölt. A végtelennek tetsző fehérségben magányos tanya v.Vraszitorta .előtte az irdatlan éjszakát. A kuvasz fölvágotit iarokkall, nekif eszi tett lábba', óvatos csodálkozással már őrt is ál31 a dűlő oldalán. Nem morgött, nem ugatott, nem mozdult, nézte a különös alakot, hogy honnan kenik 'üiő a viharból és micsoda soha nem érzett szagokat ver ki a szél a condrájából. Az ember szólalt meg: — Én vagyok na, miit bámulsz annyira. A kutya nem felelt. Látszott rajta, hogy a maga módján' szeretne mondani valamit, de annyira meglepte a váratlan látvány, hogy nem találta hirteienében -az lallkalmas szóc. Enyit laizonban mégis mondott: — Vau! . . . A torkából eresztette ki ,a hangot és abban tehetetlenség, meg hadik félelem szorongott. Az ember megindult. Szemét nem vertre; le a kutya szeméről. Amikor hozzáért, széd-es, goromba fogással belemarkoljt a kuvasz tarkójába, nagyot csavart a nyiaikbőrén, altkor keményen szájon legyintetté iaz állatot és lehajolt hozzá. — Hát aló akkor. Gyerünk befelé. A hatalmas állllat — egyetlen kapással föDdrerántotta volna a másikat, hogy nyomban utána átharapja ni torkát —, a hízelgő szóra egész testében megremegett és alázatos örömében föiszükiilt. Az ösztöne mélyen, megérezte, hogy az, aki előtte áll, ősibb, erősebb ás hatallmaisabb nála és büszke enige- déŰnőiességében megfordult és kocogva megindult a tanya felé. A pitvar felől akart kerülni. Az idegen intett neki, hogy várjon, előbb beszól. Megkopogtattia az ablakot. — Hé, alszanak? Bentrőlls mozgás fellelt. Majd kisvártatva hang: — Ki az? — Utón ért az idő. Meghúznám miagam röggelig iaz istállóba. A kutya fölemelte egyik első lábát a hóból. Hol erre, hol arra pisibgott, várta mii lesz. Nyilt a pitvarajtó. A legény, Péter lépett ki, az eresz alá. — Kend zörgetött? — Én. A legény végigmustiráka ,ai kései vendéget, azután magia sem tudva miért, talán, mert látta, miiljyem szépen hull a hó, ráhagyta ia dollgot. — Hát az istállóban lobot. Ott van va- cok. Amaz mosolyogva legyintett. — Mögfel'el nagyon. A légiény beoaszitetta az istálló lajtaját. A tehén feküdt. A két Jó fáradt nyugalommal rágjtia a szecskával kevert sovány szénát. Az idegen leereszkedett a vacokra, magárai húzta a rongyot. A legény visszament a házba. Az apja, Mihály, nem értette a dolgot. — Hát té? — kérdezte, hogy :a legény magára hagyta a jövevényt. A ilogény ennyit mondott csupán: — Begyüttem. Ellősz égy edül is. Nem bánt isömmit. Nem Olyan embör. Csönd Ibiit. Kint tovább hullt a hó. II. Az idegen nevetett álmában. Mégis csak födél alatt hal m-eg ezek után. Még pedig jó meleg istállóban. Csak a láng ne feszegetné már any inai a bordák. Nem birja már ezt a száraz tüzet, amally öt naipja .emészti;. Hajnalban ia gazda, Mihály nézett ki ekének az udvarba. Meghőkölt, amikor a beteget megpillantotta. Az idegen lázálmában hangosan beszélt. Nagy kínokat szenvedhetett, mert zihált ás. nem tudta merre fordítsa gyötrődésében a fejét. Mihály otthagyta, beszólt az asszonynak— - Juilás! Az asszony kidugta fejét a pitvarajtón. — Szólt kigyelmed? Mihály közelebb ment. — Mög kéne igazítani a feje alját — mutatott az istálló falé. Az asszony megriadt: — Élő Jézus! Möghak vóna? — Nem. Csupáncsak viaskodik. Jött a lány, örzse, meg ,a legény is. Némán állották körül a beteget. A legény szó- lailit meg: — Hát ez nem kel innen föl többet. Az idegen mozdult álmában. Felnyitotta a szemét. Ajkán mosoly suhant át. — Ejnye — mondta. — Idát Így mög csalt vóna az álmom. Julis már ott szorongatta kezében a párnát. Gyengéd erőszakkal beszorította a beteg. feje aüá. — Azt mondja mög inkább, hogy mi kéne. Tej-é, vagy készítsek valamit. A bteg föl akart támaszkodni, de ereje cserbenhagyta, fél futnál visszaihanyotilott. A lány megkérdezte: — Álmot látott? Az idegen ránézett. Mintha kacsintott
