Ellenzék, 1936. június (57. évfolyam, 125-148. szám)

1936-06-21 / 141. szám

193 6 fualus 21. VLEBNVÉR MIT HASZNÁL A SZÉPEN TERÍTETT ASZTAL... ha a legyek zavartalanul sétálnak a tányérokon és evőeszközökön. Azáltal, hogy mindenhol mászkál­nak milliárdnyi baktériumot hordoznak magukkal és lerakják az asztalra a fertőzés csiráit, oly láthatat­lanul, mint a veszély, mely az Ön és asztaltársai egészségét fenyegeti. Irtsa a legyeket FLYTOX-alI Az élet mélységeiből, ahova a Társadalombiztosító adatai engednek betekintést A budapesti OTI k pességvizsgáíó osztályán. — Kiáltó számok. - „A szociálpolitika nem charítás“ HARSÁNY! ZSOLT ffLábad elébe“ Van az embernek egy szabad félórá­ja. Elmenni már nem érdemes sehová, uj olvasmányba nem érdemes belekez­deni. Ilyenkor az ember találomra be­nyúl a kották közé és az eléhuzott kö­tettel leül a zongorához. Grieg: „Lyrische Stücke.“ Régi ismerős, de évek óta nem volt a kezem között. Elég jól ismerem a köte­tet, mingyárt megzendül képzeletem­ben az első kis Arietta, amellyel a sze­líd és kedves Edard Hagerup elkezdi a gyűjteményt, hogy aztán a legvégén megint ezzel a dallal fejezze be, át költ­őé keringőre „Utóhangok“ címmel. Lapozgatok. Rányitok az első Elégiá­ra s aztán szórakozottan leütöm kezdő hangjait, egyszerre felébred bennem életemnek az elmúlt korszaka, mikor ezt sokszor játszottam. Felbukkan ak­kori lakásom, a kilátás lebben elém ak­kori ablakomon, orromat megcsapja egy régi szag, s ennek szárnyán vágyak és remények tolulnak elé, amelyek ma már nem jelentenek semmit. Tovább lapozok. „A tavaszhoz.“ A hatkeresztes előjegyzésű zenei szónoklat. Ki is sze- íette ezt úgy játszani? Már elfelejtet­tem. „Gade.“ Kedves, dallamos szám, ele a címét soha sem értettem. A norvég szótár szerint ez a szó utcát jelent. De a muzsikából nem érzek semmiféle ut­cát. Nini, a „Troldhaugeni lakodalom.“ Eredeti címén „Bryllupsdag pa Trold- haugen.“ ó Istenem, mily kedves vi­szontlátás. Ezt valaki egyszer sokat ját­szotta. De inkább csak az első felét. Én pedig a középső kis tételhez kaptam kedvet. Volt idő, mikor órákig nem tudtam betelni ezzel a középen szinkó­páit csacsi kis dologgal, játszottan, ját­szottam és még mindig nem volt elég. Van még egg másik szám is ilyen ebben a kötetben: a „Nyári este.“ Ez is rabjá­vá tett vagy két hétre, akkor nem is­mertem egyebet, mint ezt; mikor tehet­tem, futottam a zongorához, még elme- nés előtt is, kabátosán, kalaposon ha­mar elbillegettem magamnak. Aztán be­teltem vele. Hát ez mi? Ezt nem ismertem eddig. „Fordine födder.“ Magyarul: „Lábad elébe.“ Nézzük csak. Próbálom lejátszani kezdetleges zon­goratudományommal. Nem is olyan ne­héz. Jellegzetes Grieg-dallam, elmés harmonizálás. Mire eljutok a végéig, még nem látom tisztán. Gyerünk még egyszer, élűiről. Most már kezdem ér­teni. Gyerünk harmadszor is. Milyen kellemes kis szám, milyen jóleső mu­latság jól beledöngeni, mikor átadja a vezetést a balkéznek. Olyan, mintha csellózna az ember. Aztán ötödször játszom, aztán tized­szer. Aztán huszadszor. És nem lehet abbahagyni. Olyan ez, mint mikor uj ruhát csinál­tat az ember és hordani kezdi. így van az újonnan felfedezett zene­szóimmal is. Ott heverhetnek a könyves­polcon a zeneirodalom leg különb reme­kei hosszú sorban, engem most csak ez az egy kis zenei sóhajtás érdekel. Bele­fekszem teljes odaadással és nagy meg­elégedésemre szolgál, hogy a szerző használati utasításai a vonalsor fölött, melyeket könnyelmű hanyagsággal meg sem néztem eddig, ugyanott írják elő a „cantabile“ kezelést, ahol eddig is ma­gamtól csináltam ugyanezt. Már ismer­jük egymást a kompozícióval, már hozzámsimult, mint a néhány napig hordott uj ruha. Nem is hordok egyebet, csak ezt. Nem tudom, áthallatszik-e a zongorám valamelyik szomszédos lakásba a bér- házban? Ha igen, akkor a hallgató na­gyon unhatja már a „For dine fod­der“-t. De én nem unom. Most már az egész szám minden apró rezzenését is­merem, most már egyetlen hosszú gon­dolattal össze tudom fogni képzeletem­ben az egészet, most már teljesen össze­ismerkedtünk. S elérkezik a pillanat, nászunk teljes pillanata, mikor vérem­mé vált az egész. Az uj ruhával is va- gyunlc igy: még mindig hibátlan a ruha, de hozzánk idomult már minden haj­tásával és feszülésével. Aztán érdekessége elkezd halványod­ni a kompozíciónak. Amit mond, azt máir nagyon sokszor mondta. Még kelle­mes, de már nem izgalmas. Annak a mohóságnak, amellyel csillapithatatla- i nul estem neki, hogy három óra hosz- | szat ne játsszam egyebet, már nyoma { sincs. Fénye, érdekessége kopik. Meg- j szokottá lett és hétköznapivá. Még hordom az uj ruhát, de már rég- j óta nem uj ruha. Olyan kezd lenni mint társai. Egg a többiek közül. És most már csak szokásból nyúlok hozzá. Mellette már egyebek is érdekelnek. La­pozgatok más kottáikban, keresgélek, érdeklődöm. És egyszer ki kell mondani a rég búj- j káló szót, amelyet az ember mindig ha­bozik megváltani önmagának: unom. Elég volt. Ócska ruha lett az uj ruhá­ból. A kötetet féíreieszem. A ruháit el­hordtám, megkapja valamelyik kére- gető. A ruhát soha nem látom viszont töb­bé. Eltűnik, el foszlott, nincs. De ha évek múlva elmegyek egy is­meretlen ablak alatt és meglepetve rá­ismerek a zongoraszámra, azt gondo­lom majd, hogy milyen kedves idő volt mikor ezzel a kompozícióval egymásba olvadtunk. Akkor majd újra fellobban bennem a dallam szeretete. Újra ezt fo­gom játszani mindennap. Ami anyagból van, az el tud múlni. Ami a szellemé, az nem mulhatik el. NŐI DIVATLAPOK a tavaszi szezonra , (ruha, kabát, kosztüm) már hatalmas válasz­tékban kaphatók az Ellenzék könyvosztá’ya- ban, Cluj- Piaţa Unirii. „ BUDAPEST, (junius.) A Kelet felől ér­kező vonatokon kitekintő szem Budapest város szépségéből nem sokat lát. A nagyva­rosok ismert külső foglalata fut percekig:. Bérkaszárnyák, fekete sikátorok. Rozzant ablaklécek között) sápadt muskátlik. Itt-ctt salátával peetyezett felkkknabon, évszakokon kívülálló örökzöld és egyéb ájtatos virágok táblái. A sineken túl lakik fagyasztójuk, a kerepes!-temető. Egy felhőkarcoló int a lát­határon 'messziről és nem tűnik el feltűnés nélkül. Magasan áll, téglavörösen, tornyo­sán; mint egy kővémeredt pályaőr. Vaskosan diszitett oromfalait öröm nélkül köszöntöt­tem éveken át a vonatablakból. Az OTI. A távoli ismeretségnek most végetvetet- tem. Elmentem a felhőkarcolóhoz. Neve: OTI, úgy hangzik, mint egy kurtaszoknyás lánynév. De teljes elme: Országos Társada­lombiztosító Intézet; tekintélyt parancsol... Oldalai négy utcára néznek. Robusztus csú­nyasága közelről enyhül. Részletek tagolják. Munkás szobra áll a főkapu homlokzatán. Kemény izmok márványhalinau Büszke és harcias profil fölé emelt erős markában óriás kalapács. Egy sikeresen biztosított társada­lomban ilyen lehetne a munkás. Ez a jel­kép értelme. Amint belépek az óriási csarnokba — Csendélet az Arany sas-ban Irta: SURÁNYI MIKLÓS teilte jelentőségteljesen ás az arca kissé cso­Egy nyáron valami folyamszabályozási dologban két hónapot töltöttem egy vidéki nagyvárosban. A munka lassan haladt, meg unatkoztam is szörnyen, eh, gondoltam, néz­zünk egy kis társaság után. A főmérnök, akivel dálelőttönkmt együtt dolgoztam, be­vezetett a kaszinóba. Bemutatkozások, bó­kok, hogy érzi magát a mi kis városunkban, köszönöm, nagyon csinos, tiszta, intelligens hely, szervusz; én a kaszinó igazgatója va­gyok, stb. Aki azt mondta, hogy szervusz, én a ka­szinó igazgatója vagyok, szép, ölestermetü, monoklis ur volt; akinek az arcát bársony- fényű, dús, fekete körszakáll ékesítette. Be- rendy Tamás. Ákosfailvy és herendi Berendy Tamás. — Parancsolsz egy partié casinót? — Nem tesz semmit — nyugtatott meg a körszakállas Berendy és karonfogva beveze­tett az olvasószobába. Négy vagy öt vékonyaicu, szemüveges, kopaszodó ur gubbasztott a hosszú asztal meliert, amelyen néhány újság és folyóirat, a tiszti cim ás névtár és a menetrend heve- részett. Felém sem pillantottak, sőt az ajtó nyikorgásárai még jobban beletemetkeztek az újság olvasásába. — Ezek tanáraik — súgta Berendy a fü­lembe és mosolygott. — Tanárak — ismé­dálkozó, kissé megsértett és kissé lenéző ki­fejezést öltött, hogy nem nevettem a taná­rakon. — Menjünk tovább. Itt a biliárdterem, itt a társalgó, itt az étterem, ez az igazgatói iro­da, ez a táncterem. Szép, mii? — Gyönyörű, — mondtam udvariasan — csak egy kissé hideg. — Hideg bizony, — nevetett a körszakál- lais — de holnap melege fez itt az atyafinak. — Párbaj? — Ohüm. Bandaige nélkül, végkimerüilésig, lovassági kardokkal. Nem hallottad? — Nem vagyok még ismerős. És Berendy, a körszakállas, bevonszolt az igazgatói irodába, lenyomott egy karosszék­be, szivart vett elő, levágta a végét, bedug­ta a számba', maga is levetette magát egy párnára, sugárzó arccal mesélte: — Hát úgy volt, hogy Tarnóczy Pál, — ismered, nem? — na, kolosszális fiú, meg kell vele barátkoznod, a legpompásabb fiú, akit vallaba láttam, én vagyok a szekundánsa, — tegnap nagyot mulatott az Arany-sasban. Folyt a pezsgő, szólt a cigány, éjfél után há­rom órakor bementünk a kávéháziba egy schlaftrunkra. Palinak eszeveszett jókedve volt, a biliárd tetején eltáncolta a rombát... I te, ha azt látnád, nincs az a néger, aki job­ban cifrázná .. . lesz is abból ember, meglá­tod. Ennniviailó fickó, becsületemre, most folyamodott a kamarásságért. Ámbár nem hiszem, hogy sikerül, mert a dédapjának a felesége valami Kremmer-lány volt s ennek a nemessége nem egészen tiszta. A mostani Kremmerek <a tar dosi elő nevet használják, nem mondom, hogy jogtalanul, de félek, hogy csak a nagyiapjuk kapta a cimereslevelet V. Ferdinándtól. No, de mindegy, ez az ő bajia, nem igaz? — Úgy van, — bólintottam heybenhagyó- Lag és már sajnálni kezdtem Tarnóczy Palit, akinek Kremmerék révén ilyen rendezettének a csialádi viszonyai-. — No mindegy, — mondta újra a körsza- kállias — de Pali megbecsülhetetlen fickó. És tegnap veszett kedve volt. A schlaftrunkbó'l újra pezsgőzés lett, aztán pálinka, végül, hogy az égő vulkánt locsolgassuk, csapra ütettünk egy hordó pilsenit. Ugy-e pompás? — Pompás. — Pompás, Meghiszem azt. De hát száz szónak is egy a vége, mi is elálmosodtunk és cihelődni kezdtünk. A gyakornok — &. Ke- reszthy Viktor képviselő fia — reggeli zenét proponált. Reggel ezenét, hallod? Ki az ör­dög zenézik manapság? És egyáltalában, ki­nek muzsikáljunk ebben n nyomorult fé­szekben? Hát lehet itt valakivel kezdeni? Tarnóczynak is ez volt a véleménye, pedig a kópé még ma is legalább tíz férjnek rak szarvakat a homlokára és olyan kis lány jár utána — finom tizennyolc éves kislány, ba­rátom, ha látnád, osak szikráznék bele a sze­med. Die ezek diszkrét dolgok, csak a kaszinó tagjai tudnak róla. Tehát a muzsikát lesza­vaztuk. — Legyünk egyszer tisztességesek — ezzel a szóval mondta Padi —, gyerünk haza. Holnap — már mint ma — úgyis Mihály napja. Tudod, komám, Mihály napján három névnap is van « városban, ember legyen a talpán, aki győzi. Készülődtünk, amint mondom. De ahogy a kassza előtt elme­gyünk, Pali mást gondol'. Elég csinos kis nő'cske ült a kasszában s előtte egy kórházi orvosi esetlenkedett. Bizonyos Veres Zoltán. Pali megáll, ránevet a Hányra és kér egy po­hár cointreau-t. Az orvos odébb megy, leül egy asztalihoz és sört iszik. Pali megcsípi a leány arcát és kér még egy poharat. — Igyál te is, — mondja a leánynak. A leány kekkül vissza!died1: — Nem iszom, köszönöm, fáj a fejem. — Igyá, ha mondom, mert beléd töl­töm — mondja Pali. — Nem iszom, — mondja' a leány, ha belém tetszik is tölteni. — És belétödltötte? — Pali, ha ismernéd, magad is mondanád, nem olyan fából van faragva, hogy ellenkez­ni lehessen vele. Nagyszerű, snájdig fiú, fogja a leány fejét, két ujjávall kinyitja a száját és a snapszot, zsupsz, beietödlti a torkába. A leány köpköd, rúg, harap; cihákul, köhög és végigterül a földön. — Szegény . .. — Mind nevettünk, hogy Palival nem le- j hét kezdeni: meg, hogy a leány úgy rugdalód­zott, mint egy borjú; ég felé állt a lába é? j csak egyre kapkodott a levegő után. Ahogy I igy szórakoztunk, abban a pillanatban, haj-

Next

/
Thumbnails
Contents