Ellenzék, 1936. április (57. évfolyam, 76-99. szám)

1936-04-26 / 96. szám

s '£^1 1936 április 26.

BLLBNZ6K

5

L30;OSZTOLÁNYI DEZSŐ:

FÜST

1.

Amint este üt a lámpánál, betüt- Vtüre vetve, vékony, éles csöngetést Ml.

Leteszi tollát, figyel.

Valahol csöngetnek. De nem kívül, unem belül, őbenne. Csöng a füle. Med- ig tart ez? Percek múlnak. A csönge- s nem szűnik: nem erősödik, nem gyön- ül, mindig ugyanaz.

Rettenetes ez a makacs, hosszú csönVtés.

Mintha vészcsengő berregne, jelezve, >ogy abba a zárt palotába, melyet testének neveznek, alattomos veszedelem kő- dedik, valami betörő, valami gyilkos, Oki hamarosan végezni fog majd vele. Csak nem a halál csönget?

ÍI.

Rápillant balkezére. Mutatóujja, meg

nagy ujja közt észreveszi a cigarettát. WUhelyt fölébred, a fogai közé harap gyet s az utolsót akkor köpi ki, amikor 3 ágyba dől.

Hányadik ez ma? A harmincadik. ü'em, a negyvenedik.

Mindezt előre megjósolták neki. Or- ■Qios-barátjai részletesen leírták a tüneteket: a szédülést, az érgörcsöt, a fül- söngést is, ezt az ijedelmes csöngetést.

Fölugrik a székről. Még mindig csöng

füle. Lehet órákig, napokig, évekig eiallgatni ezt a förtelmes muzsikát? In- v:ább főbelövi magát.

III.

De nem: élni fog, egészségesen, becsületesen, okosan.

A cigarettát, melyet reszkető ujjai kö- ött szorongat, mint bűnjelet, magasba -meii, szemügyre veszi, aztán beledobja a vízzel telt hamutartóba, melyben még -ok-sok csonk úszkál, a mai nap dohány-abrakja. Nem is negyven, hanem ütvén.

Ez volt az utolsó cigaretta az éleiben, n legutolsó cigarettája.

Nézi, amint bíbor parazsával beleser- cen a vastag, barna lébe, imbolyog benne, aztán lassan megfullad. Micsoda csömörletes főzelék. Ilyen sötét, ragacsos lehet az ö nikotintól megmérgezett vére is.

IV.

Kétségtelen, hogy az öngyilkosságnak nem a legkellemesebb módja a dohány- j zás. Van ennél fájdalmatlanabb, gyorsabb is.

Schopenhauer joggal vetette meg a dohányzókat. Bamba csecsemők ezek, kik úgy szopják a dohány-rudacskát, mint holmi keserű emlőt.

De vájjon tud-e majd dolgozni nélküle ő, aki már több mint harminc éve megszokta. Bárgyú kérdés. Musset cigarettázott, Aischylos azonban nem cigarettázott.

Mindez fölöttébb megnyugtatná, csak a füle ne csöngene oly veszetten.

Arca fehérebb, mint irópapirja.

Berohan a fürdőszobáiba, nyitja a vízcsapot, alá tartja fejét. Ha a tűzoltó- trombiták rivallanak, oltani kell a tüzet.

Utána valamivel jobb. Fülel a négy égtáj felé. Úgy rémlik, hogy a csöngetés megszűnt. Vagy csak képzelődik?

V.

Egy kissé lecsillapodva átsétál a másik szobába. Ott a felesége meg a fia olvas az asztalnál. Leül közéjük.

— Nagy újságot mondok, — szól ünnepélyesen. — Leszoktam a dohányzásról.

— Mikort — kérdezi felesége gúnyosan.

— Ebben a pillanatban. Soha többé nem veszek szájamba cigarettáit, amíg élek.

Az asszony mosolyog. Hányszor hallotta már ezt tőle.

— Most azonban nem tréfa. Tudniillik az előbb kissé megijedtem, — vall töredelmesen, mert jólesik vádolni magát. — Egyszerre csöngeni kezdett a fülem. Legalább tiz percig csöngött. Azt hittem, megőrülök.

— Lásd, — szól a felesége — lásd. En hiába beszéltem. Az, amit te művelsz a szervezeteddel...

— Helyes — szakítja félbe az asz- szonyt, mert a vád már nem esik jól — Szóval vége.

— Sápadt is vagy.

— Talán adjatok egy kis tejet.

VI.

A fehér, émelyítő folyadékot, melyet gyermekkora óta utál, lassan kortyolgatja. Közben arra gondol, hogy Aischylos tejet ivott, Musset azonban feketét. Így biztatja magát hangosan:

— Ezután a feketének is vége. Reggelire, ebéd után, ozsonnéra tejet iszom. Azonnal dob jóitok ki összes cigarettáimat. Nálunk többé nincs cigaretta. Vendégeknek sem.

Odahozatja dohány-dobozát, melyben vagy négyszáz cigaretta szunnyad, gondosan fölraktározva, arra az eshetőségre is, ha például házát körülzárnák, ostromolnák s kívülről nem szerez hét ne dohányt.

Átadja a szobaleánynak, hogy holnap reggel korán mind ajándékozza el s az máris viszi a konyhába a cigarettákat, újság papirosba csomagolva.

ő pedig óriási, mahagóni dohánydobozát sürgősen kinevezi levélszekrénynek.

Kwmm

AZ ODOL-SZÁJVIZ megakadályozza a szájban az erjedési és rothadási folyamatokat.

ODOL legyőzi a kellemetlen szájszagot, ODOL felfrissít és életvidámmá tesi. Az ODOL-SZÁJVIZ módot nyújt szája alapos és tökéletes kitisztitására. ODOL megőrzi fogai egészségét és hozzájárul ahhoz, hogy jól érezze magát. Folytasson ODOL - SZÁJÁPOLÁST ! Ezzel nemcsak fogainak egészségét óvja, hanem a legjobb egészségápolást űzi.

VII.

Elhatározáséitól megedzödve, frissen lép dolgozószobájába. Becsületesnek, tisztának érzi magát. Szciz évig akar élni. Látja, amint ősz hajjal, bőrsaruban, meztelen térddel mereng unokái közt s pásztorkölteményeket irogat a lugasban.

Alighogy leül Íróasztaléihoz, elsápad. Ismét hallja azt a vékony, éles zajt, mely mint valami rovar zürrög, rágcsált ja agyvelejét. Leheveredik a divánra. Ott halkabban hallja, de azért hallja.

Ennek a fele se tréfa. Ágyba, hamar, lefeküdni. Jeges tömlőt a szivére, a fejére borogatást, orvosért, orvosért.

Vili.

Az orvos nyugodt, bölcs ember, hallgatja panaszait. Elégedetten bólogat, mintha örülne, hogy a tünetek annyira j egybevágnak azzal, amit hajdan az egyetemen tanult.

— Naponta ötven cigareta — ismétli nyájas mosollyal — néha egy-két szivar is, ülő életmód, semmi testmozgás, éjszakázás, izgalmak. Mit csodálkozik ezen? Azon kellene csodálkoznia, hogy nem előbb jelentkezett és nem végzetesebb formában. Örüljünk, hogy még idejekorán elcsípjük a bajt. Tehát semmi dohány, föltétien nyugalom és tej, tej, tej.

IX.

Mánap már kutyabaja

Tejben-vajban fürdik. Rozskenyeret

reggelizik, sajttal, ebédre tejet iszik, uzsonnára aludtejet, tejfölt. Olyan szagot áraszt, mint egy juhakol.

Az utcán szánakozva nézi azokat a vad-indiánokat, akik bűzös dohánylevet égetnek szájukban. Micsoda sivár lelkek. Érintkezhet ezután velük? Megbocséi- tóan elhatározza, hogy azért érintkezni fog velük.

Este meggyujtja lámpáját, dolgozni akar. Homlokát kiveri a halálos verejték. Megint hallja. Csöng a füle, a koponyája, az egész teste.

Most már nem idegeskedik. Próbálja megszokni. Lógatja a fejét, rámered

üres kéziratpapirjaira. Beletörődik a vál- tozhalallanba. Órákig figyel erre a rettenetes zenére, mely arra inti, hogy nemsokára el kell majd innen mennie.

X.

Benyit a fia, hogy lefekvés előtt el- bucsuzkodjék. Nem panaszkodik neki.

Megcsókolja, bágyadtan int utána, mintha atyai áldását adná rá.

Fia kifelé menet a szoba közepén

megáll, hallgatózik. Ezt kérdezi:

— Mi zug itt?

— Itt?

— Igen, itt.

— fiát te is hallod?

Keresni kezdik a lárma forrását, mint amikor ,,tüzet-vizet“ játszanak. Az ajtónál alig hallani.

— A lámpa — kiált a fia, — az iróA MOSTOHA

Irta: HUNYADI SÁNDOR

Piroska ötéves vök, amikor az édesanyja megjhalit. Akkor rokonokhoz került kosztba’, kvártélyba.

Csak vasárnapon látta az apját, aki villanyszereid voit, egész nap dolgozott és nem ért ná a kenyere miatt sokat törődni a kislányával.

Pedig nagyon szerette a gyermeket és inkább miatta házasodott meg egy esztendő múlva, mint a maga kényelméért.

Legyen otthon Piroska. Lássa, játszadozzon vele, bújjon melléje egy kicsit este az ágyba. Isteni játékszer minden derékszivii apának a hatesztendős kislánya.

Igen rendes, csinos, gyermek dolgokban

jártas, malett, barna nőt vett el, aki olyan lomhán és ijedten mozgott a külvilágban, amilyen serény vklámsággal végezte odahaza a munkájárt.

Az asszony — szakácsnő volt azelőtt — őszintén szerette a gyermekeket. És tiszta lélekkel tette föd, hogy valóban az édesanyja lesz Piroskának az anyja helyett.

Nem is rajta múlt, hogy ez nem sikerült, hanem Piroskán, aki agy viselkedett a mostohájával szemben, mint egy gőgös, kis jégcsap. ■

Jóeszü gyermek volt, fiidelt, leskelődött. Tudta, hogy miért viselt három hónapig fe1 kete flórból karszalagot a kabátkáján. Amiig a rokonoknál volt, tel eszivódott a képzelete a nagyok elhullatott beszédeiből, hogy ő árva és mostohája lesz.

A mostoha fogalma olyan volt a szemében, mint a krampusz. Ijesztő, idegen, ellenséges. Nem akarta a mostoháját szeretni.

Amikor hazakerült, arrogánsán nyávogott az igazi anyuskája után. Nem is akarta semmimódon a második asszonyt mamának szólítani, akármilyen szigorúan ráparancsolt öz apja.

A szorgalmas, kövér asszony bánatosan bocsátotta a kötényébe munkás kezét:

— Nem akar engem szeretni! — gondolta busán. — Megfésülni sem hagyja magát, nem tud rámnézni, nem tűr. Jó isten! Még azt fogja gondolni az apja, hogy nem bánok vdle elég jól.

Éis nem adta föl a küzdelmet, hogy ezt az akaratos, kis som-virágot magához édesgesse.

Dehát a mostohának nagyon nehéz a dolga.. Ez az asszony is tele volt szűrve aggodalommal, hogy csakugyan mostoha talán? Nem elég jó, nem elég figyelmes. Öt is nyugtalanította a babona. És, hogy messziről se hasonlítson a tündérmesék gonosz boszorkánymostohájához, tulerőltette a barálkozást. Mézes-mázos volt, hízelkedő. Idegen, természetellenes. Amivel csak azt érte el, hogy Piroska inpertinenciája napról-napra nőtt. Végül olly szemtelenné vált, mint egy kis légy, amely minduntalan az ember orrára száll.

A mostoha zokogott az ura nyakába borulva:

— Váljunk el, Kálmán. Nem akar hoz- zámszokni a kislány.

Soha még mostohának nem volt rosszabb dolga árva mellett, össze voltak zárva egesz nap a konyhában. És Piroska parányi agyának 'találékonysága nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy viselkedésével ki ne mélyítse árvaságának gyászos állapotát.

Rossz viszony volt közöttük. Ingerlékeny, feszülten udvarias. Mint két állam között, 'amelyek még a diplomácia hangján érintkeznek, de már kevés választja el őket a hadüzenettől.

Történt egy délután, hogy a mostoha igy •szólt az árvához:

— Állj föl Piroska arról a Ládáról. Ki akarom venni belőle a faszenet.

Piroska nem állt föl. Ez uj győzelem lett volna. Ilyesmit eddig mégsem csinált. Nyil- 'lan nem szegült ellene nyílt parancsnak. Most megpróbálta.

A mostoha szelíden megismételte:

— Állj föl kicsikém...

Piroska olyan közömbös arcot csinált, mintha nem törődne vele, hogy hozzá beszélnek.

A mostoha hangja könyörgőn remegni

■kezdett:

— Piroska szivem!

Piroska orrán erre szemtelenül gúnyos

kifejezés jeleni meg, mintha azt mondaná: nekem le nem parancsolsz!“

Az asszony hirtelen elveszítette a türelmét. A homloka is elpirult a haragtól. És szabadon engedve az anyák fegyelmező ösztönét, megfogta Piroskát és megverte. Már ahogy kisgyermekeket szokás megverni. Ne- gyedgozzel meghúzta a fülét. Fölhajtotta a szoknyáját és a tenyerével néhány pukkanó- sat ütött a ülepére.

A verés csöppet sem fájt. De Piroska azért úgy bömbölt és sikoltozott, hogy kijöttek a gangra, az emelet összes konyháiból a cselédek.

Itt van tehát a mostoha! Ez ő, ilyen lesz ezután, most megmutatta igazi arcát. Felelem és mélységes megaláztatás szégyene emésztette Piroska lelkét, amikor húsz percnyi, teli tüdőből való sikoltozás után csendesen sirdogjálni kezdett, a fai felé fordulva, hogy ne lásson semmit az egész világból.

Csönd volt. Piroska csak apró neszeket hallott, amiből tudhatta, hogy a mostohája ott dolgozgat a konyhában.

Sokáig állt, elfáradt, megunta nézni a lilát, meg is éhezett, öt óra, jelentkezett egv vékonyka korgás a gyomrában, ilyenkor szo- kott uzsonnázni ezelőtt. Na dehát mostan uzsonna! Piroska már az éhhalái szoronga- f sát kezdte érezni, amikor egy nagy karéj