Ellenzék, 1936. január (57. évfolyam, 1-24. szám)
1936-01-17 / 13. szám
6 am BLLBHZÜK ma on am UBELON 1(88 ms I I ~A HASIK VILÁG Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ Miihlock éppen ;t kártyái keverte. Cigarettáját -> a ja szélére igazgatta és udvariasan válaszolt: Köszönöm, nagyszerűen." Miközben osztott. kissé felé- lorditotta IVjól ós közömbös hangon megkérdezte: Nőm tud bridzsezni. Ilon Voss?“ Pieter elvörösödött és kínosan vigyorgott: „Nem, szeretnék megtanulni, de...“ Senki sem ügyelt sza vaira. Rendezgették lapjaikat és elkezdték a bemondást. Pieter nem értett az egészből semmit. Lassan odébbállt, rád ült a korlátra és úgy érezte, hogy nagyon sokat evett. Egyre melegebb lett. Bőre elviselhetetlenül viszketett. emésztési zavarokat érzett. Nyomott hangulata lassan búskomorsággá és honvággyá erősödött. Felkapaszkodott a felső fedélzetre, de a tengert on- uan is éppen olyannak látta, mint az alsóról. Kíváncsian várta a kikötőket, ahol a hajó legközelebb ki fog kötni: Port Saidot, Colombot és Sabangot. A többiekkel együtt ő is kiszállít, de ott is csak egyedül, elhagyatottan kódorgott. Az idegen, exotikus világ elszédi tette; rikító színek, orditozás, furcsa emberek, az ismeretlen nyelv, minden olyan volt, mint egy7 rossz álomban. Állandóan úgy érezte, ki akarják rabolni, be akarják csapni, makor azonban megkönnyebbült, sóhajtással visszatért a fedélzetre, megtudta. hogy semmit sem látott abból, amit meg kellett volna nézni. „Simon Arztnál sem volt? Ach, milyren kár!“ mondta Wagelmans mama. „Milyen olcsón lehet itt cigarettát venni... és structollat is. Nem vett a mamájának? Ach. milyen kár!“ Nem vett structollat, szultán kenyeret sem, csecsebecsét sem. Semmit sem vett. Mindössze iszonyú melege volt és kibírhatatlan szagokat érzett. Örült, mikor végre elindult a hajó és friss szél fújt a fedélzeten. Egyszer nekibátorodott és felkérte Lilly Wagel- nuinst, hogy sétáljanak együtt. A kislány éppen olyan magányosnak látszott, mint ő. Kétszer végigsétáltak a fedélzeten, nem szóltak egy szót sem, majd félreálltak, hogy helyet adjanak a táncolóknak. Észrevétlenül és szomorúan támaszkodtak mind a ketten a korlátnak. Pieter kétségbeesetten keresgélt valami beszédtárgy után, de nem talált semmit és mindketten csak a táncolókat bámulták. Egyszerre csak megszólalt Lilly és csípősen mondta: „Ez a Lulu 'chraeder egy igazi közönséges nő!“ Pieter látta, iiogy nagy. szomorú, nedves szeméből haragos pil- untás rebben Lulu kísérője, van der Steeg felé. Többet aztán nem, hívta sétálni. Rájött, hogy7 semmi reménye arra, hogy barátot találjon, vagy befogadok valamelyik társaságba. Teljesen visszavonult a árokba és innen figyelte a körülötte élő embereket. Gyakran pillantott fel az első osztályai fedélzetre, ahol estélyi ruhás nőket és férfiakat látott. Akaratomul is eszébe jutott régi vágya: pénz, nagy vagyon, /után majd... Most azonban megnyugtatta a tudat, ogy a helyes utón jár a vagyonszerzés felé és mindjárt fogadalmat, is tett, hogy nagyon igyekezni fog, ha törik, szakad is, előre fog jutni, rengeteg pénzt fog keresni. Akkor majd elérkezik az ő ideje és megvásárol mindent, amit most nem tud elérni. ra. Lenn a mélyben, kellemetlenül himbálózva a hajó oldalán levezető lépcső alatt áll a kis gőzös, amely partra viszi a kiszálló utasokat. Pieter óvatosan mászott le a hosszú, meredek, napfényben izzó lépcsőn a kis hajó fedélzetére. Egyetlen üres helyet talált csak, — a legmelegebbet, amint az rögtön kiülni. mikor a nagy hajó árnyakából kikerültek. Magasan fölöttük Lulu és Miihlock hajoltak ki a nagy hajó korlátján és olyan hosszan integettek a távozó van der Steeg után, hogy annak barátai, akik elé jöttek, kétértelmű célzásokkal kezdték ugratni. Pieter egy rozzant nádfonatu széken ült a tűző napon és révedezve hallgatta a körülötte folyó vidám beszélgetést. Örült, hogy7 az utazásnak vége, torkig volt már a hajóval és a kabinnal, ahol éppen csali meghúzódhatott és ahol folytonosan megalázták, «eme mereven tapadt a lassan távolodó hajó oldalára és szégyentől pirulva gondolt legutolsó gyávaságára; a borravalókat nem úgy osztotta szét, ahogy kitervelte; a legnagyobbat a kabinstewardnák szánta, akit kedvelt, a legkevesebbet pedig az undok iürdő- stewardnak. Végül is éppen megfordítva történt. Bőre újra viszketni kezdett. Nem mert vakarózni, csak fészkelődött a széken, hátát a karfához dörzsölte és sürü pislogások között nézett uj hazája felé, mely fokozatosan egyre jobban kiemelkedett a piszkos, zöld tengerből. Várakozóan, kíváncsian nézett a hőségtől szinte gőzölgő, mozdulatlanul álló egzotikus fákra, melyek egyre nagyobbodtak, mintha valami kép közeledett volna felé. Egy öbölt látott, széles folyótorkolatot és egy kis kikötőt. A nap könyörtelenül tűzött a faépületekre és az izzó bádog- tetőkre. Széles kínai bárkák és karcsú maláj csónakok himbálóztak a sáros vizen, a hajóhidnál kis, vakító fehér gőzhajó állt. Nagy hangzavar ütötte meg fülét: emelőrudak csikorgása, éles füttyök, döngctés és kalapálás, or di tó emberi hangok. Rotlerduin, Amsterdam és Gé- ima kikötői jutottak eszébe: az a világ, melyet fa képnél hagyott. Megvillant emlékezetében a halai inas óceánjárók, az óriás emelödaruk, az ide-odái járó vontatögőzösök zűrzavaros képe, látta a keskeny holland házakat, az egész lüktető nyugati életet, sürgés-forgásával és sokaid,•dóságával, ahol néha fagyos cső esik ugyan, de most minden olyan szépnek hint fel elölte. Hirtelen meggyülölte ezt az iszapos folyó torkolatánál fekvő kis kikötőt, az örökké nedves, gőzölgő talajt, a bujanövényzetet, a kenyérfákat a lakatlan, süppedékes, kusza léggyökerekkel teli erdőket, a hosszú, egyenes pálmákat. Itt még léleg zeni is alig lehet A szikrázó fénytől megfájdult szeme, az iszonyú hőség megnyitotta minden pórusát és a veríték pa lakokban ömlött végig egész testén. Már érezni lehetett a szárazföld bűzös kipárolgását; a mocsarak és a laza földben rothadó növények gyilkos párája, szárított hal, fűszerek és avas kókuszolaj szaga kavarogtak ebben a félreismerhetetlen keleti bűzben, mely úgy csapott le a gyanútlan nyugati emberre, mint vadállatok prédájukra. Van der Steeg oldalba bökte. „Megérkeztünk, Voss. Igyekezzék mellettem maradni, nehogy eltévedjen.“ Hálás volt van der Steegnek, mert tudta, hogy ez a kikötő sokkal több veszélyt rejt, mint az eddigiek. Innen nem vezet biztos ut a megszokott hajóra. a fedélzet meghitt sarkába, a 49-es kabinba. Van der Steeg az egyetlen kapocs, mely a régi elsüllyedt világgal összetartja. Míg a vonatig eljut, újabb és újabb meglepő látványok és hangok zűrzavarában szédeleg. Félmeztelen, vadkülsejü, barna emberek rajzanak körötte — majd, hogy le nem döntik lábáról, érthetetlen szavak süvítenek el füle mellett. Izzadságtól csöpögő kínaiak rohannak el mellette, hátukon magasra rakott teherrel. Ládák és bálák zuhannak le földrengésszerű dörejjel, éles füttyök hasítják a levegői, láncok és szerszámok csörömpölnek. A kis fehér hajó kormányosa dühösen káromkodik, sapkája feje búbjára tolva, arca vörös a méregtől és ragyog az izzadságtól, kabátja kigombolva, látni lehet domború szórós mellét. Rekkenő hőség. Mellkasát, mintha mázsás teher nyomná, kiütései pokolian gyötrik, talpa fájdalmasan ég európai fekete bőrcipőjében. A levegőben csak ugv hullámzik a forróság. égető meleg száll fel a tengerből, hőség szikrázik vissza az izzó bádogtetőkről. Feje kótyaaos, a sok benyomástól csak egy dolog lebeg előtte tisztán: Hatévi munka ebben a gyehennában: Soha, soha nem fogom ezt megszokni! Félig kábuhan lépeget a többiek mellett, először a vámépületbe, majd a kis vasúti állomásra. Keleti emberek tömege szorong körülöttük, sárgák, barnák, feketék, derékig meztelenül, csupasz lábszárakkal, mezítláb. A gyerekek anyaszült meztelenek. Amerre néz, mindenféle csak bárgyú, kerek szemeket lát, lapos orrokat, duzzadt ajkakat és az ezerféle elkeveredett szagból is kiérzi testük undorító, idegen- szerű bűzét. Az európaiak magasan és fehérre emelkednek ki a tömegből. Ebben a gomolyó hangyabolyban is mindig utat nyitnak elöltök és észrevette, hogy a fehér embert a legnagyobb zűrzavarban is tiszteletben részesítik, az ordítozó benszülöttek ügyelnek arra, hogy7 szabad legyen előttük az ut. Látta, hogy a kulik, akik csomagjait, sőt esőköpenyét is cipelték, ezzel a tiszteletet pa rancsoló orditássaL lökik félre társaikat: „A tuan!“ Látta, hogy a jegypénztár előtt a benszülöttek félő alázattal húzódnak» félre a fehérek elől. Pieter hallott már egyet-mást erről az alázatosságról, de csak most, hogy a valóságban is látta, most értette meg igazában. A harmadik osztályú kocsik felé igyekezett és már éppen fel akar lépni a lépcsőn, mikor van der Steeg hirtelen mozdulattal karjánál ragadja, visszarántja és gyorsan betuszkolja egy elsőoszíályu fülkébe. Felháborodott szavaiból végleg megértette a fehér és szines emberek viszonyát. „Megőrült?“ szidta van der Steeg: „Harmadik osztályon csak benszülöttek utaznak. Értse meg jól: Maga itt Tuan és felejtse el minél gyorsabban, hogy mi volt Hollandiában. Az itt nem számit. Maga itt egyszerűen fehér ember és erről sohasem feledkezzék meg!“ Tuan! Fehér ember! Múltja nem' számit! Pieter egyszeriben megértette, milyen értéket jelent itt számára fehér bőre: hatalmat biztosit részére. Az uj megismerés gyorsan kibékítette ezzel a világgal, melyben első látásra oly keservesen csalódott. Figyelte az ablak alatt elfutó tájat: kopár, agyagos sártenger; zavaros, iszapos sárga folyó; itt-ott néhány sápadtzöld pálmaliget; halászfaluk, melyeknek cölöpökre épített kunyhói alatt döglött halhulladék rothad és amerről minden kis fuvallat rettenetes bűzt hoz feléjük. Meztelen, pókhasu gyerekek sivalkodva rohannak a vonat fölé, nagy halszáritó hálók fölé gömyedező, barna, félmeztelen, szikkadtmellü asszonyok. Aztán mocsaras őserdők mellett vitt a vonat. A piszkos szürke pocsolyákból, melyeknek felszínén feliér hab és buborék úszkált, szálas, fényestörzsü pálmafák emelkednek ki; léggyökerek és sűrűn nőtt ágak gubancolódnak össze áthatolhatatlan akadállyá; kedvenc tanyája kígyóknak, krokodiloknak, leguánoknak, tápláló fészke a baktériumok milliói1936 január 17. nuk. Full asz tó páratelt levegő, akárcsak valami m< legházhan. Most lassú emelkedése következik és cg\ szerre barátságosabb lett a vidék. Dús zöld sziliek tobzódása mindenfelé; a vastagtól/.síi széles levelii lombu banánfák között éreti gyiimülcsfürtök lógnál, karcsú, élénkzöld levelii kókuszpálmák, ananászból, rok. Ameddig csak a szem ellát, minden buja zöld. harmatos; hajlongó, kecseslevelii bambuszcserjék, kúszónövények, itt-ott vérvörös világ, cseresznye szin törzsű nagy levelii fák merednek a lennékenv talajból magasra és inlegelnek a szikrázó kék ég felé. A nagy fák sötét, nedves árnyékában alacsony faágakból összetákolt kunyhók állanak. Nagyszarvu bivalyok lomhán legelnek, vagy körözve hevernek szanaszét. Közöttük apró. mozidén kölykök játszadoznak, nem törődve a félelmes állatokkal. Hosszú poros ul kanyarog végig a tájon, fehéren izzva a vakító napfényben, majd sötéten hu- zódva a bűvös árnyékba. Szekerek és kulikkal vagy ládákkal megrakott teherautók robognak végig rajta, sürü porfelhőt hagyva maguk mögött. A technika csodáira ügyet sem vetve, ökrös szekerek döcögnek nehézkesen, recsegve és himbálózva. Félmeztelen emberek nagy ládaoszlopokat cipelnek vállukon. Az árnyas részeken banánt és ananászt árulnak az nt porában. Pieter csodálattal bámulta a természet bőkezű pazarlását, mely még sokkal szembeszökőbb volt, ba elnézte ezeket az igénytelen kunyhókat és vézna, meztelen testeket. Az otthon töltött szűkös évek után úgy érezte, a paradicsomba jutott, felszabadult nyomasztó érzése alól, uj, ismeretlen erők feszítették. Végre megérkeztek a városba, mely élesen vált ki a környező zöld és kék színek tengeréből. Tornyos mecset, széles aszfaltutak, siirgés-lorgás az érkező vonat körül, kis ponny fogatok, kuli-huzta riksák, kiabálás, csengetés. Van der Stegg rendelt szobát Pietemek a szállodában. Pieter a szállodákat eddig csak kívülről ismerte, Amsterdamban üveges forgóajtókon jártak be, a kapuban portás ült és a tágas előcsarnok tükörablakai az utcára néztek. Ebben a szállodában nyoma sem volt mindennek. Kis kert volt előtte, melyen át egyenesen a keskeny folyosóra jutottak. ahol egy pult állt. A pultra fakóarcu európai támaszkodott, nála rendelt meg van der Steeg kél szobát, fürdőszobával. A szobák árát nem is említették. Beírták nevüket a lakók könyvébe, egy benszülött megragadta podgyászukat. egy másik előttük ment a kulcsokkal. Áthaladt az éttermen, kimentek a főépületből, végigmentek egy fedett betonúton és elértek a hálószobákhoz, melyek előtt hosszú veranda húzódott, ládába ültetett pálmákkal. Van der Steeg itt magára hagyta Pietert. „Megérkeztünk, Voss. Fürödjön meg, vegyen tiszta ruhát, azután jöjjön le az étterembe és csatlakozzék hozzánk. Viszontlátásra.“ Pieter egyedül maradt szobájában a szolgával. Furcsa egy hálószoba! Hideg kőpadló, febérremázolt csupasz falak. Az ágy körül hatalmas szúnyogháló. Az ágy megvetetlen, hosszában valami furcsa alakú párna hever rajta. Nem igen nézné hálószobának: minden olyan újszerű és szokatlan benne. Pompásan berendezett lakosztályt várt és ez a barátságtalan csupasz szoba fogadta. Mégis, úgy érezte, megkülönböztetett előzékenységgel veszik körül; a szolga nesztelenül járkált ide-oda, bőröndjét egy székre helyezte, esőköpenyél fogasra akasztotta. Munkáját nemcsak zajtalanul végezte, hanem minden mozdulata csupa tisztelet volt. amint az már a Tuan holmijának, ha az kissé kopottas is és magának a Tuannak is kijárt. 0 csak állt, mindenben kiszolgálták, előzékenyen, alázatosan. Tuan! A szolga kissé előredőlt testtel kisurrant a szobából és zajtalanul csukta be maga mögött az ajtót. Pieter a szekrényhez lépett és megnézte magát a tükörben. Könnyű, fehér ruhája piszkosan és gyűrötten lógott rajta, nem leplezve és nem szépítve csontos, vézna testét. De most, életében először még ez sem kedvetlenítette el. Kellemes megelégedettség érzése ömlött el benne. Már fellépett a felfelé vezető, lépcső első fokára. Tudatában volt annak, hogy sok akadállyal, kellemetlenséggel kell még szembenézni és homályosan van der Steeg képét látta maga előli. De most nem tudott gyökeret verni benne a csügge- dés, uj, friss életerő duzzasztotta önérzetét. „Nem számit, mi volt Hollandiában — felejts* el“... csengett fülében. Igen, el fogja felejteni. És a többiek sem fognak törődni vele. Kerülni fogja őket, a maga útját fogja járni. Azért sem ül az asztalukhoz, pukkadjanak meg, van der Steeggel élükön! Kicsomagolta a legszükségesebb holmikat, megmosta kezét, mcgkefélte haját és pár percnyi tűnődés után elhagyta szobáját, végigment az utón, bemen: az étterembe, megpillantotta van der Steeget barátai társaságában, de hátatforditott és leült egy székit melyet egy pincér előzékeny gyorsasággal kínált neki. Mély lélegzetet vett és asztalára nézett, melyen váza állt valami hervadt, kókadtnu lógó virággal. A vázához támasztva állt az étlap. A tágas teremben kínai és jávai pincérek járkáltak mezítláb ragyogó fehér egyenruhában. (Folytatjuk.) Hirdessen
