Ellenzék, 1936. január (57. évfolyam, 1-24. szám)

1936-01-17 / 13. szám

6 am BLLBHZÜK ma on am UBELON 1(88 ms I I ~A HASIK VILÁG Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ Miihlock éppen ;t kártyái keverte. Cigarettáját -> a ja szélére igazgatta és udvariasan válaszolt: Kö­szönöm, nagyszerűen." Miközben osztott. kissé felé- lorditotta IVjól ós közömbös hangon megkérdezte: Nőm tud bridzsezni. Ilon Voss?“ Pieter elvörösödött és kínosan vigyorgott: „Nem, szeretnék megtanulni, de...“ Senki sem ügyelt sza vaira. Rendezgették lapjaikat és elkezdték a bemon­dást. Pieter nem értett az egészből semmit. Lassan odébbállt, rád ült a korlátra és úgy érezte, hogy na­gyon sokat evett. Egyre melegebb lett. Bőre elviselhetetlenül visz­ketett. emésztési zavarokat érzett. Nyomott hangu­lata lassan búskomorsággá és honvággyá erősödött. Felkapaszkodott a felső fedélzetre, de a tengert on- uan is éppen olyannak látta, mint az alsóról. Kíváncsian várta a kikötőket, ahol a hajó legkö­zelebb ki fog kötni: Port Saidot, Colombot és Sabangot. A többiekkel együtt ő is kiszállít, de ott is csak egyedül, elhagya­tottan kódorgott. Az idegen, exotikus világ elszédi tette; rikító színek, orditozás, furcsa emberek, az is­meretlen nyelv, minden olyan volt, mint egy7 rossz álomban. Állandóan úgy érezte, ki akarják rabolni, be akarják csapni, makor azonban megkönnyebbült, sóhajtással visszatért a fedélzetre, megtudta. hogy semmit sem látott abból, amit meg kellett volna nézni. „Simon Arztnál sem volt? Ach, milyren kár!“ mondta Wagelmans mama. „Milyen olcsón lehet itt cigarettát venni... és structollat is. Nem vett a ma­májának? Ach. milyen kár!“ Nem vett structollat, szultán kenyeret sem, cse­csebecsét sem. Semmit sem vett. Mindössze iszonyú melege volt és kibírhatatlan szagokat érzett. Örült, mikor végre elindult a hajó és friss szél fújt a fe­délzeten. Egyszer nekibátorodott és felkérte Lilly Wagel- nuinst, hogy sétáljanak együtt. A kislány éppen olyan magányosnak látszott, mint ő. Kétszer végigsé­táltak a fedélzeten, nem szóltak egy szót sem, majd félreálltak, hogy helyet adjanak a táncolóknak. Ész­revétlenül és szomorúan támaszkodtak mind a ketten a korlátnak. Pieter kétségbeesetten keresgélt valami beszédtárgy után, de nem talált semmit és mind­ketten csak a táncolókat bámulták. Egyszerre csak megszólalt Lilly és csípősen mondta: „Ez a Lulu 'chraeder egy igazi közönséges nő!“ Pieter látta, iiogy nagy. szomorú, nedves szeméből haragos pil- untás rebben Lulu kísérője, van der Steeg felé. Töb­bet aztán nem, hívta sétálni. Rájött, hogy7 semmi re­ménye arra, hogy barátot találjon, vagy befogad­ok valamelyik társaságba. Teljesen visszavonult a árokba és innen figyelte a körülötte élő embereket. Gyakran pillantott fel az első osztályai fedélzetre, ahol estélyi ruhás nőket és férfiakat látott. Akarat­omul is eszébe jutott régi vágya: pénz, nagy vagyon, /után majd... Most azonban megnyugtatta a tudat, ogy a helyes utón jár a vagyonszerzés felé és mind­járt fogadalmat, is tett, hogy nagyon igyekezni fog, ha törik, szakad is, előre fog jutni, rengeteg pénzt fog keresni. Akkor majd elérkezik az ő ideje és meg­vásárol mindent, amit most nem tud elérni. ra. Lenn a mélyben, kellemetlenül himbálózva a hajó oldalán levezető lépcső alatt áll a kis gőzös, amely partra viszi a kiszálló utasokat. Pieter óva­tosan mászott le a hosszú, meredek, napfényben izzó lépcsőn a kis hajó fedélzetére. Egyetlen üres helyet talált csak, — a legmelegebbet, amint az rögtön ki­ülni. mikor a nagy hajó árnyakából kikerültek. Magasan fölöttük Lulu és Miihlock hajoltak ki a nagy hajó korlátján és olyan hosszan integettek a távozó van der Steeg után, hogy annak barátai, akik elé jöttek, kétértelmű célzásokkal kezdték ugratni. Pieter egy rozzant nádfonatu széken ült a tűző napon és révedezve hallgatta a körülötte folyó vidám beszélgetést. Örült, hogy7 az utazásnak vége, torkig volt már a hajóval és a kabinnal, ahol éppen csali meghúzódhatott és ahol folytonosan megalázták, «eme mereven tapadt a lassan távolodó hajó olda­lára és szégyentől pirulva gondolt legutolsó gyáva­ságára; a borravalókat nem úgy osztotta szét, ahogy kitervelte; a legnagyobbat a kabinstewardnák szánta, akit kedvelt, a legkevesebbet pedig az undok iürdő- stewardnak. Végül is éppen megfordítva történt. Bőre újra viszketni kezdett. Nem mert vaka­rózni, csak fészkelődött a széken, hátát a karfához dörzsölte és sürü pislogások között nézett uj hazája felé, mely fokozatosan egyre jobban kiemelkedett a piszkos, zöld tengerből. Várakozóan, kíváncsian né­zett a hőségtől szinte gőzölgő, mozdulatlanul álló egzotikus fákra, melyek egyre nagyobbodtak, mintha valami kép közeledett volna felé. Egy öbölt látott, széles folyótorkolatot és egy kis kikötőt. A nap kö­nyörtelenül tűzött a faépületekre és az izzó bádog- tetőkre. Széles kínai bárkák és karcsú maláj csó­nakok himbálóztak a sáros vizen, a hajóhidnál kis, vakító fehér gőzhajó állt. Nagy hangzavar ütötte meg fülét: emelőrudak csikorgása, éles füttyök, döngctés és kalapálás, or di tó emberi hangok. Rotlerduin, Amsterdam és Gé- ima kikötői jutottak eszébe: az a világ, melyet fa képnél hagyott. Megvillant emlékezetében a halai inas óceánjárók, az óriás emelödaruk, az ide-odái járó vontatögőzösök zűrzavaros képe, látta a kes­keny holland házakat, az egész lüktető nyugati életet, sürgés-forgásával és sokaid,•dóságával, ahol néha fa­gyos cső esik ugyan, de most minden olyan szépnek hint fel elölte. Hirtelen meggyülölte ezt az iszapos folyó torkolatánál fekvő kis kikötőt, az örökké ned­ves, gőzölgő talajt, a bujanövényzetet, a kenyérfákat a lakatlan, süppedékes, kusza léggyökerekkel teli er­dőket, a hosszú, egyenes pálmákat. Itt még léleg zeni is alig lehet A szikrázó fénytől megfájdult szeme, az iszonyú hőség megnyitotta minden pórusát és a veríték pa lakokban ömlött végig egész testén. Már érezni lehe­tett a szárazföld bűzös kipárolgását; a mocsarak és a laza földben rothadó növények gyilkos párája, szá­rított hal, fűszerek és avas kókuszolaj szaga kava­rogtak ebben a félreismerhetetlen keleti bűzben, mely úgy csapott le a gyanútlan nyugati emberre, mint vadállatok prédájukra. Van der Steeg oldalba bökte. „Megérkeztünk, Voss. Igyekezzék mellettem ma­radni, nehogy eltévedjen.“ Hálás volt van der Steegnek, mert tudta, hogy ez a kikötő sokkal több veszélyt rejt, mint az eddi­giek. Innen nem vezet biztos ut a megszokott ha­jóra. a fedélzet meghitt sarkába, a 49-es kabinba. Van der Steeg az egyetlen kapocs, mely a régi el­süllyedt világgal összetartja. Míg a vonatig eljut, újabb és újabb meglepő látványok és hangok zűrzavarában szédeleg. Fél­meztelen, vadkülsejü, barna emberek rajzanak kö­rötte — majd, hogy le nem döntik lábáról, érthetet­len szavak süvítenek el füle mellett. Izzadságtól csö­pögő kínaiak rohannak el mellette, hátukon ma­gasra rakott teherrel. Ládák és bálák zuhannak le földrengésszerű dörejjel, éles füttyök hasítják a leve­gői, láncok és szerszámok csörömpölnek. A kis fe­hér hajó kormányosa dühösen káromkodik, sapkája feje búbjára tolva, arca vörös a méregtől és ragyog az izzadságtól, kabátja kigombolva, látni lehet dom­ború szórós mellét. Rekkenő hőség. Mellkasát, mintha mázsás teher nyomná, kiütései pokolian gyötrik, talpa fájdalmasan ég európai fekete bőrcipőjében. A levegőben csak ugv hullámzik a forróság. égető me­leg száll fel a tengerből, hőség szikrázik vissza az izzó bádogtetőkről. Feje kótyaaos, a sok benyomás­tól csak egy dolog lebeg előtte tisztán: Hatévi munka ebben a gyehennában: Soha, soha nem fogom ezt megszokni! Félig kábuhan lépeget a többiek mellett, először a vámépületbe, majd a kis vasúti állomásra. Keleti emberek tömege szorong körülöttük, sárgák, bar­nák, feketék, derékig meztelenül, csupasz lábszárak­kal, mezítláb. A gyerekek anyaszült meztelenek. Amerre néz, mindenféle csak bárgyú, kerek szeme­ket lát, lapos orrokat, duzzadt ajkakat és az ezerféle elkeveredett szagból is kiérzi testük undorító, idegen- szerű bűzét. Az európaiak magasan és fehérre emel­kednek ki a tömegből. Ebben a gomolyó hangyabolyban is mindig utat nyitnak elöltök és észrevette, hogy a fehér embert a legnagyobb zűrzavarban is tiszteletben részesítik, az ordítozó benszülöttek ügyelnek arra, hogy7 szabad le­gyen előttük az ut. Látta, hogy a kulik, akik csomag­jait, sőt esőköpenyét is cipelték, ezzel a tiszteletet pa rancsoló orditássaL lökik félre társaikat: „A tuan!“ Látta, hogy a jegypénztár előtt a benszülöttek félő alázattal húzódnak» félre a fehérek elől. Pieter hal­lott már egyet-mást erről az alázatosságról, de csak most, hogy a valóságban is látta, most értette meg igazában. A harmadik osztályú kocsik felé igyekezett és már éppen fel akar lépni a lépcsőn, mikor van der Steeg hirtelen mozdulattal karjánál ragadja, vissza­rántja és gyorsan betuszkolja egy elsőoszíályu fül­kébe. Felháborodott szavaiból végleg megértette a fehér és szines emberek viszonyát. „Megőrült?“ szidta van der Steeg: „Harmadik osztályon csak benszü­löttek utaznak. Értse meg jól: Maga itt Tuan és fe­lejtse el minél gyorsabban, hogy mi volt Hollandiá­ban. Az itt nem számit. Maga itt egyszerűen fehér ember és erről sohasem feledkezzék meg!“ Tuan! Fehér ember! Múltja nem' számit! Pieter egyszeriben megértette, milyen értéket jelent itt szá­mára fehér bőre: hatalmat biztosit részére. Az uj megismerés gyorsan kibékítette ezzel a világgal, melyben első látásra oly keservesen csalódott. Figyelte az ablak alatt elfutó tájat: kopár, agya­gos sártenger; zavaros, iszapos sárga folyó; itt-ott né­hány sápadtzöld pálmaliget; halászfaluk, melyeknek cölöpökre épített kunyhói alatt döglött halhulladék rothad és amerről minden kis fuvallat rettenetes bűzt hoz feléjük. Meztelen, pókhasu gyerekek sivalkodva rohannak a vonat fölé, nagy halszáritó hálók fölé gömyedező, barna, félmeztelen, szikkadtmellü asszo­nyok. Aztán mocsaras őserdők mellett vitt a vonat. A piszkos szürke pocsolyákból, melyeknek felszínén fe­liér hab és buborék úszkált, szálas, fényestörzsü pál­mafák emelkednek ki; léggyökerek és sűrűn nőtt ágak gubancolódnak össze áthatolhatatlan aka­dállyá; kedvenc tanyája kígyóknak, krokodiloknak, leguánoknak, tápláló fészke a baktériumok milliói­1936 január 17. nuk. Full asz tó páratelt levegő, akárcsak valami m< legházhan. Most lassú emelkedése következik és cg\ szerre barátságosabb lett a vidék. Dús zöld sziliek tobzódása mindenfelé; a vastagtól/.síi széles levelii lombu banánfák között éreti gyiimülcsfürtök lógnál, karcsú, élénkzöld levelii kókuszpálmák, ananászból, rok. Ameddig csak a szem ellát, minden buja zöld. harmatos; hajlongó, kecseslevelii bambuszcserjék, kúszónövények, itt-ott vérvörös világ, cseresznye szin törzsű nagy levelii fák merednek a lennékenv talajból magasra és inlegelnek a szikrázó kék ég felé. A nagy fák sötét, nedves árnyékában alacsony fa­ágakból összetákolt kunyhók állanak. Nagyszarvu bivalyok lomhán legelnek, vagy körözve hevernek szanaszét. Közöttük apró. mozidén kölykök játsza­doznak, nem törődve a félelmes állatokkal. Hosszú poros ul kanyarog végig a tájon, fehé­ren izzva a vakító napfényben, majd sötéten hu- zódva a bűvös árnyékba. Szekerek és kulikkal vagy ládákkal megrakott teherautók robognak végig rajta, sürü porfelhőt hagyva maguk mögött. A technika csodáira ügyet sem vetve, ökrös szekerek döcögnek nehézkesen, recsegve és himbálózva. Félmeztelen em­berek nagy ládaoszlopokat cipelnek vállukon. Az árnyas részeken banánt és ananászt árulnak az nt porában. Pieter csodálattal bámulta a természet bőkezű pazarlását, mely még sokkal szembeszökőbb volt, ba elnézte ezeket az igénytelen kunyhókat és vézna, meztelen testeket. Az otthon töltött szűkös évek után úgy érezte, a paradicsomba jutott, felszabadult nyo­masztó érzése alól, uj, ismeretlen erők feszítették. Végre megérkeztek a városba, mely élesen vált ki a környező zöld és kék színek tengeréből. Tornyos mecset, széles aszfaltutak, siirgés-lorgás az érkező vonat körül, kis ponny fogatok, kuli-huzta riksák, kiabálás, csengetés. Van der Stegg rendelt szobát Pietemek a szál­lodában. Pieter a szállodákat eddig csak kívülről is­merte, Amsterdamban üveges forgóajtókon jártak be, a kapuban portás ült és a tágas előcsarnok tükör­ablakai az utcára néztek. Ebben a szállodában nyoma sem volt mindennek. Kis kert volt előtte, melyen át egyenesen a keskeny folyosóra jutottak. ahol egy pult állt. A pultra fakóarcu európai támaszkodott, nála rendelt meg van der Steeg kél szobát, fürdőszo­bával. A szobák árát nem is említették. Beírták ne­vüket a lakók könyvébe, egy benszülött megragadta podgyászukat. egy másik előttük ment a kulcsokkal. Áthaladt az éttermen, kimentek a főépületből, végigmentek egy fedett betonúton és elértek a háló­szobákhoz, melyek előtt hosszú veranda húzódott, ládába ültetett pálmákkal. Van der Steeg itt magára hagyta Pietert. „Megérkeztünk, Voss. Fürödjön meg, vegyen tiszta ruhát, azután jöjjön le az étterembe és csatla­kozzék hozzánk. Viszontlátásra.“ Pieter egyedül maradt szobájában a szolgával. Furcsa egy hálószoba! Hideg kőpadló, febérremázolt csupasz falak. Az ágy körül hatalmas szúnyogháló. Az ágy megvetetlen, hosszában valami furcsa alakú párna hever rajta. Nem igen nézné hálószobának: minden olyan újszerű és szokatlan benne. Pompá­san berendezett lakosztályt várt és ez a barát­ságtalan csupasz szoba fogadta. Mégis, úgy érezte, megkülönböztetett előzékenységgel veszik körül; a szolga nesztelenül járkált ide-oda, bőröndjét egy székre helyezte, esőköpenyél fogasra akasztotta. Munkáját nemcsak zajtalanul végezte, hanem min­den mozdulata csupa tisztelet volt. amint az már a Tuan holmijának, ha az kissé kopottas is és magának a Tuannak is kijárt. 0 csak állt, mindenben kiszol­gálták, előzékenyen, alázatosan. Tuan! A szolga kissé előredőlt testtel kisurrant a szobá­ból és zajtalanul csukta be maga mögött az ajtót. Pieter a szekrényhez lépett és megnézte magát a tükörben. Könnyű, fehér ruhája piszkosan és gyű­rötten lógott rajta, nem leplezve és nem szépítve csontos, vézna testét. De most, életében először még ez sem kedvetlenítette el. Kellemes megelégedettség érzése ömlött el benne. Már fellépett a felfelé vezető, lépcső első fokára. Tudatában volt annak, hogy sok akadállyal, kellemetlenséggel kell még szembenézni és homályosan van der Steeg képét látta maga előli. De most nem tudott gyökeret verni benne a csügge- dés, uj, friss életerő duzzasztotta önérzetét. „Nem számit, mi volt Hollandiában — felejts* el“... csengett fülében. Igen, el fogja felejteni. És a többiek sem fog­nak törődni vele. Kerülni fogja őket, a maga útját fogja járni. Azért sem ül az asztalukhoz, pukkadja­nak meg, van der Steeggel élükön! Kicsomagolta a legszükségesebb holmikat, meg­mosta kezét, mcgkefélte haját és pár percnyi tűnődés után elhagyta szobáját, végigment az utón, bemen: az étterembe, megpillantotta van der Steeget barátai társaságában, de hátatforditott és leült egy székit melyet egy pincér előzékeny gyorsasággal kínált neki. Mély lélegzetet vett és asztalára nézett, melyen váza állt valami hervadt, kókadtnu lógó virággal. A vázához támasztva állt az étlap. A tágas teremben kínai és jávai pincérek járkáltak mezítláb ragyogó fehér egyenruhában. (Folytatjuk.) Hirdessen

Next

/
Thumbnails
Contents