Ellenzék, 1935. december (56. évfolyam, 277-300. szám)

1935-12-08 / 283. szám

193 5 december 8.

ELLENZÉK

ma

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

F

En és a néma

— NOVELLA.

Lécállványon libegnek-lobognak az újságok a szélben.

Amint haladok a gyalogjárón, valamelyik újságról, a vezércikke címéből vastag betűkkel egy név feketedik rám, mely mintha egy ismerősöm neve volna. Odaszaladok. Minthogy a elmet félig eltakarja egy másik újság, felrehajtom ezt, elolvasom a címet. Tévedtem. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy még sem az én barátom ugrott le az ötödik emeletről, nem ő lapult össze az utca kövezetén, mint valami véres velőspalacsinta.

Már tovább akarok sietni a dolgomra. Akkor azonban valami tompa hörgißt hallok.

Ez a kísérteties hang az újságok őréből és sáfárjából tör ki. aki háttal nekem ül egy széken. kalappal a fején, n\ankójára támaszkodva. Az újságárus süketnéma. Ezenkívül nyomorék is, szegény. Ballábát tőből levágták.

Valamit mutogat. Rám mutogat és arra az újságra, amellyel az imént babráltam a háta mögött. Csúfondárosan, gúnyosan mutogat rám és az újságra, mintha tettenért volna.

Nem egészen értem a helyzetet. Azt hiszem, hogy kinálgatja. Intek neki, hogy köszönöm, nem kell. Már indulok is. De ekkor a tompa hörgés egyszerre állati üvöltéssé válik:

— Ááá.

— Mi az? — kérdezem s megállók. — Mit akar?

Erre ő a mankóján üggycl-bajjal fölemelkedik a székről s fürge ujjaival magyarázza, hogy én pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva, orvul el akartam csizelni az újságot, zsebembe akartam dugni, lopni akartam, de öt ám nem lehet becsapni, mert hátul is vem szeme, ismeri már az ilyen kétes alakokat, múltkor is lefülelt egyet. Mindezt félreérthetetlen jelekkel adja tudtomra. Közben dühösen, megvetően vigyorog rám.

Arcomba szökken a vér. Hallatlan. A néma, akinek az édesanyja sem érti a szavát, megsértett.

— Nézze, barátom — szólok az izgalomtól már sápadtan és dadogva.

—- Aáá — ordít tovább és kacag és Iwlintgat, hallani se akar felőlem.

— Ne járjon a szája, maga szerencsétlen — intem észre, de elhallgatok, hiszen a szája nem is jár s különben sem érti. amit mondok.

—Ááá — Idabál most. elfintorítva ar- cát-száját.

— Elég legyen — tanácsolom, még mindig türtőztetve magam.

—Ááá — óbégat vészesen és csillapíthatatlanul s minden mozdulata ezt közli velem: „nem addig a, te csirkefogó“, mert már tegez is, a mozdulatával.

— Ne fecsegj — tegezem vissza s elharapom dühömet, inkább magamban dohogok a következőképpen, hogy tapaszt ragasszak sebzett becsületemre és hiúságomra: — Az, ami az utcára van kitéve, közpréda. A szellemi termékekben mindenütt a világon szabadon turkál az ember s azt veszi meg, amit akar. Párizsban, a Szajnaparton nőttem föl, az ókönyvesek között s az ő zöldre festett ládájukra könyökölve néha órákig olvastam, anélkül, hogy ezt zokon vették volna tőlem. Itt szereztem kis műveltségem nem jelentéktelen részét. Most egy csillagászati munkába bukkantam bele, most Napoleon csatáiról tudtam meg egyet-mást, most pedig megnéztem egy portugál szótárban, mit jelent Lisz- szabonban ez: „sarkantyuvirág“, vagy ez: „kényszerképzet“. Sajnos ezt és egyebet nincs módomban megértetni ezzel a boldogtalan embertársammal, mert nincs füle, nincs szava, nincs ítélete, képzettsége, belátása, ennélfogva tehetetlen vagyok gyanújával szemben, a vita teljesen meddő.

— Ááá — tiltakozik, toporzékol, egyre dühösebben s most már tekintete ezt is mondja nekem: „te tolvaj, azonnal hívom a rendőrt és becsukatlak“ és látom is, amint keze a kulcs forgását utánozza: „a dutyiba veled, ronda gazember“.

Mit tegyek? Visszasértsem? Gorom- bá&kodjam vele? Feleseljek az ő néma

b eszédjéve I ? Be porol je in be. cs ii l e l s é rl e s - ért? Egy darabig a harag és szánalom között tántorgok.

Odadobok tányérjára egy pengőt.

Ő azonban a pengőt jogosnak vélt föl- háborodásában visszadobja az asztalra. Nem kell neki a piszkos pénz. Az igazság kell neki, a megtorlás. Nem engedi magád megvesztegetni.

Lehajtom a fejem. Megtörök a néma keresztkérdései alatt. Állok előtte és egy kukkot se szólók. Hagyom, hogy elborítson egyetlen ilyen hangja mérges-piszkos buborékával s megszégyenítsen, porig cdázzon.

Ez — úgy rémlik — hat, arcán diadalmas fölény, kárörvendő mosoly tűnik föl. Mulat rajtam. Kajánul élvezi zavaromat, a beszélő ember tehetetlenségét. 0. aki az örökös csönd birodedmában él, látja, hogy én is megnémultam, néma vagyok s én se tudok tovább menni, megbénulok az indulattól. lábam sincs, mintha tőből elvágták volna. Egyenlöek vagyunk, legalább egy percre. Ezzel elégtételt szolgáltatok neki. A szörnyű, gyanúsító és vóidoló „ááá“ még habzik a száján, de mindig halkabban és tétovábban, aztán mint a bömbölő csecsemő a sírásba belefárad, elunja s csak valami ámulat visszhangja és tajtékja marad ott: „ááá“. Később ez is elül. Teljes csönd lesz.

Várok egy kicsit. Akkor lesunyt fővel, alázatosan tovább ballagok.

inom, éyen

rneois

"7

Ez jellemzi az uj „Lilas Grand Lux“ Elida szappan valódi, természetes orgonaillatát. Szappan vásárlásnál követelje, hogy eredeti dobozból szolgálják ki. mert csak igy friss és töretlen a szappan illata!

Mit látott Lili Körber Keleten és Oroszországban

Budapesti beszélgetés a hires osztrák Írónővel. — Napkeleti hétköznapok.— Ö, azok a nők!

BUDAPEST, (december). A Feministák Egyesületében hirdetett előadás. A terem zsúfolásig, itele. Semlegesebb helyen még sokkal nagyobb hallgatóság lenne. Sok érdeklődőt visszatartott ez a keret. „Mit keresek én a feministáknál?“ — kérdik sokan, joggal.

A fiatalabb nők szinte besurrannak, .szégyenkezve. Feszélyezi őket, hogy divatjamúlt értelmiséget „viselnek“. Feminizmus? Pesti argot szerint: „ezt már nem hordják“.

Lili Körbert, a divatos osztrák Írónőt nem zavarja ez a háttér. Csak nem szégyeljük a múltat? Ezt kérdi közvetlen mosolya, bátor, nyilt nézése, fürge lénye... Nem csinos nő. Külseje első pillanatban csalódást kelt. Vékonyka.' Festék nélkül fakó lenne. Fiatal — kora bizonytalan. Testi törékenysége, kék- selyemruhában, elenyésző formákkal anyagtalanul hat. Apró lábai nem használatra készültek. Arca körül százhúsz fölsütöút haj- fodrocska. Nyakán gyöngy, ha szemhéjait leereszti: viseltes szőke hajasbaba.

De ha beszél, — derűs, biztos kék szeme világit. Ez a baba tárgyilagos. Nem szentimentális. A Kdét nőiről beszél. Amit könyvében megirt („Im fernen Osten“), azt kiegészíti személyes benyomásaival!. Ismert tényeken kivid, főleg a munkásasszonyok helyzetével foglalkozik. Nincs munkaidejűit, fedezi fel azoknak, akik ezt először hallják, j Éjjel-nappal dolgoznak. Rizsaratás alatt már eladják őket a férfiak. Apa vagy férj, üzemi munkára. Előleget kapnak értük, mint eladott barmokért. Ha a rizsföldeken dolgos kezük mindent bevégzetl, bekerülnek szövő- üzemekbe, gyárakba. Selyemszövésre. Selyem fonalat sodornak. Forró vízből, gőzből szedik ki a selyemgubót. Kezüket elgyötri, örök sebekké marja az állandó égő nedvesség. Olt szülik, táplálják — úgy ahogy — ugyanerre

a sorsra cseperedő gyermekeiket. Élő zálog;- tárgyak ők; mindörökké előlegért kell doi- gozniok. így játssza ki az üzemi érdek a kevés munkásvédelmi törvényt is, amely munkaidőt korlátoz. Még egy módja a kijátszásnak: állítólag késői órákban bántódás nélkül egy nő sem járhat az utcán. Maradjon 'tehát inkább éjszaka is az üzem falai között... Egészen a család és a munkaadó rabszolgái ezek a nők. Jogról, egyenlőségről talán álmodnak, de tehetetlenek...

Előadása után föltett kérdésekre nagyon óvatosan ad válaszokat Lili Körber. Amint a hallgatóság elmegy, asztalát körülállják.

Megvárom, ínig az utolsó lelkesedő is elvonul a keblére szorított autogrammal. Rám is sor kerül. Mikor meghallja, hogy erdélyi vagyok, a Kárpátoknak szóló lelkesedéssel

meghív beszélgetni vasárnap délelőttre.

Azt hittem tulkorai a tizórára kitűzött látogatás. De már munkánál találom. És — könnyek között.

Dühös egy pesti írónőre, aki egész oldalas intervjut közöl tőle egyik napilapban, tele hazugsággal. Ö nem mondta, hogy a nők csak szüljenek gyerekeket! Ez csak az írónőnek szóló személyi recept volt, mert kérdései bosszantották. Az sem igaz, hogy megszökött a szülői háztól. Nem igaz, hogy szülei orosz emigránsok, nem egyetlen gyerek, nem minden diktatúra egyforma és nem prémexportőr a papája, hanem iselyemnagy- kereskedő (ezért látta meg főleg a selyem- szálra fűzött rabszolgasorsot Keleten.)

Miután elmondta mi nem igaz; kért, hogy én Írjam meg az erdélyieknek róla: ami igaz. Tehát:

Moszkvában született. Nem kérdezzük mikor, nem fontos. Apja osztrák állampolgár volt. A cári önkény elől menekült családja

Svájcba. Oei kezded irogatni. T;zenötéves volt. Kedvet érzett az irodalomhoz. A frankfurti egyetem bölcsészeti fakultását végezte. Filozófiai doktor. Aztán tanult nem- zetgazdaságtant. De mindenben csalódott. Kíváncsisága sehol sem nyert kielégülést. Az egyetemen minden tan életellenes, merev. Ö az érzések embere. Tárgyilagossága csak látszat. Most is; keleti utjavai kapcsolatban,

két hónapot töltött Oroszországban. Ott is sok csalódás érte. Lelkesül az oroszokért. Ott épül az emberiség igazi jövője, de mindjárt elborulva feszi hozzá: a vezetés rossz, hibás, hibás! Szeretném, ha tapasztalatairól beszélne, de Lili Körber hangoztatja, hogy nem a tények döntők, ő érzései szerint igazodik... Ám mégsem igaz, vitatkozik még mindég a pesti lap soraival, — hogy első oroszországi utómra érzéseimtől űzve egyedül indultam.

— 1930-ban Charkovban nemzetközi iró- kongresszus volt. Akkor már régen rendes munkatársa voltam egyik bécsi lapnak. A bécsi delegációnál a leningrádt nőszervezethez fordultam azzal a kérelemmel, hogy a Putilov-müveknél szeretnék munkásként dolgozni. Ebben semmi szokatlan sincs. Semmi romantika — magyarázza kérdező arcomat látva. Onoszföldi Íróknál ez bevett szokás. Felsőbb utasításra történik, mint minden. Az irók kapcsolódjanak be a körülöttük fejlődő élet problémáiba. Témáikat a valóságos élefc ösztönözze. Legjobban az üzemekben láthatják, hogy mik a szovjet ember égető kérdései? Milyenek lelki konfliktusai? Hogyan helyezésednek el környezetükben, szélesebb értelemben: társadalmukban? Igv kerültem én is a többi irók módjára fémmunkásnak a Putilov-müvekhez. A leningrad: irószervezet egyik tagja vitt el. Az üzemi vezetőnek csak egy kérdése volt. Tud-e oroszul? Igen! Ezzel felvételem el volt intézve.

— Ám hamar kiderült — folytatja nevetve —, hogy nem tudok oroszul. Az üzemen belül máskép beszélik ezen nyelvet. Én az európai értelmiség nyelvét beszéltem. Fogalmaim, véleményeim, értékeléseim, szótáram és egész nyelvkincsem ebből halmozódott fel.' Meg kellett, át kellett tanulnom az üzemi beszédet, a munkás nyelvhasználatán, életén keresztül mindent. Egész bensőmet kellett átépítenem, átalakítanom. Újból tanultam gondolkozni, beszélni, egy év alatt.

Kételkedve nézek rá:

— Nem hisz a berniünket környező világ