Ellenzék, 1935. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
1935-10-06 / 230. szám
193 5 október 6. ELLENZŐK 7 • -1 him—om FA ÁL J(jE VASÁRNAPI RIPORT A; SALVE D A latin, mint nemzetközi nyelv. — Sikerrel járt kísérletek. — Ahol a modern étlapon a gulyást, paprikás csirkét, bécsi szeletet és tepertős pogácsát is Horatius nyelvén írják. — A latin n elv kiszorítja az eszperantót és időt — Nemzetközi kongresszusok a klasszikusok nyelvén. — Lenoch egyetemi tanár érdekes nyilatkozata az Ellenzék számára. Trencsénteplic, 1935 október elején. (COPYRIGHT by Job Pail. Utánnyomás tilos.) Évtizedek óta kisért a probléma: melyik legyen az a nyelv, amely kapcsolatot tartson fenn a világ különböző népei között. A diplomáciai nyelve a francia, a francia volt 2? a nyelv is, amely hosszú időn keresztül otthonos volt a szalonokban. De aztán: Anglia mindegyre ura lett a világnak, az angol ma már nem tanul idegen nyelvet, hanem megköveteli, hogy a nyelvét beszélje az egész világ, egyre erősebb lett <a nemet öntudat is és hova-tovább egyre sűrűbbek lettek az esetek, hogy német delegátusok csak azért nem mentek el nemzetközi konferenciákra, mert ezeknek tárgyalási nyelve a francia volt. Akadtak tudósok, akik mesterséges nyelveket kreáltak, igy sziillettek meg az esperanto- és ido-nye'ivek, amelyek között talán az eszparanto lett népszerűbb. De: általánossá ez se tudott válni. Hiányzott belőtte az élet. Aminthogy nem lehet kreálni egy nemzetet, azonképpen nem ltehet nyelvet sem kreálni. A múlt század közepéig az egész müvet világ társalgási nyelve a latin volt. Nemcsak az egyetemeken tanultak latinull a diákok, hanem latin nyelven fektették le a legtöbb ország törvényeit, latin vö t az iroda1- lom nyelve és müveit emberek egymás között is csak latinul beszéltek. A nemzeti öntudatra-ébredések kora elsöpörte a latin nyelvet, de — még ma is latinul tanultnak :i gimnáziumokban, latin nyelven írják a recepteket, latin neve van a virágnak, latinul hívják a betegségeket, amelyek álmatlanná teszik az éjszakáinkat. ... És a latin most ujrai elfogMja helyét a nemzetek életében. Horatius, Julius Caesar és Tacitus k asz- szikus nyelvét rehabilitálják. Évek óta jelennek meg cikkek — főként tudományos lapokban — arról, hogy a latint kell a nemzetközi érintkezés nyelvévé tenni. A vitatkozás eddig csak elméleti téren mozgott. Egy prágai egyetemi tanár, Lenoch Ferenc doktor, a trencsénteplici fizikális intézet igazgató-főorvosa próbálta meg először a gyakorlatban is megvalósítani az eszmét. És a kísérlet bevált. Erről a kérdésről beszélgettem el: hosszabban Lenoch professzor úrral, aki eredményeiről és a kísérletek okáról1 a következő felette érdekes nyilatkozatot tette: Comenius, a nyelvújító — Nyolc évvel ezelőtt, 1927-ben nemzetközi balneolbgiai kongresszust rendeztek Trencsénteplücen. Komoly gondot okozott nekünk az, hogy ia kongresszus külföldi tagjai számára milyen nyelven készítsük el a meghívókat. Abban az időben nagy volt az ellentét a németek és a franciák között, viszont technikailag kényelmetlen volte, hogy egyszerre németül, franciául és angolul nyomassuk a meghívót. Akkor vetettem én fel az ötletet, hogy úgy .a meghívót, mint a programot latinüii keli kinyomatni. A szempont, ami vezetett, az volt: ezzel' nem sértünk semmiféle érzékenységet, ezenfelül pedig: a kongresszus résztvevői gimnáziumot végzett emberek, akik a latint feltétlenül megértik... A kísérlet bevált. Utána már tovább mentem. — Mielőtt azonban rátérnék erre, beszélnem kel larról is, hogy -a latin nyelv évszázadokon keresztül nemcsak nemzetközi nyelve volt a müveit viliágnak, hanem fejlődött is. Háromszáz évvel ezelőtt,, minden idők legnagyobb pedagógusa, Comenius, megreformálta ia latin nyelvet. Comeniusig csak a klasszikusokat tanulták az isko ában. Sárospatakon ő irta meg első szemlélhető — és illusztrált — konverzációs könyvét — az ORBIS PICTUS-t —, ő volt a latin nyelv nyelvújítója), uj kifejezéseket kreált és a természet, a művészet esi az emberi élet minden vonatkozásában va' óban társalgási -nyelvvé tette a latint. Utána egész sora következett a nyelvújítóknak és nem fér semmi kétség hozzá, hogy a latin nyelv a technikai fejlődés mai korában is megállja helyét annál is inkább, mert hiszen a modern technika, a tudomány, a fejlődés egyedül csak a latinból tudja beszerezni a legmodernebb találmányok kifejezéseit. — A rádió, gramofon, telefon, karbura- tos, motor, traktor, aeroplan, direktor, automobil, omnibusz, autóbusz — hogy többet ne említsek — mind latin kifejezések és latinul mindent a világon ki lehet fejezni. Latinul leveleznek a diákok — Egész csomó egyesület és újság propagálja azt az eszmét, hogy a latin a nemzetközi érintkezés és társalgás nyelve legyen. Rómában Alma Róma, Budapesten Juventus, Amerikában Auxilium Latinum, Spanyolországban Palaestre Romana, Müncheniecgfámometf»!» fiai! mé^ka a Icţjjjokkan is van elkészítve izetien lesz, ka eóy „akármilyen tákíaolajkan készítik el. Sokasé kérjen szállítójától eóy „akármilyen” táklaoiajat, kanéin követeljen e£y kanna „SPHINX”, táklaoiajat és i£y On is meg fog jjjyózódni arról, ko£y semmi sem pótolhatja ennek finomságát és aromáját. ben Societas Latina címen jelennek folyóiratok, amelyek a legaktuálisabb és legmodernebb kérdésekről közölnek cikkeket. A latin nyelv ma már hozzásimult az élethez és amikor a gyerekeket az iskolában nemcsak elvont dolgokra tanítják meg, hanem arra is, j hegy a stockholmi gimnazista neuzelandi j diáktól latin nyelVen irt levélben kérjen ; bélyegeket: máris elértük a célt. — Annak, aki ma nemzetközileg érvényesülni akar, vagy érintkezést szeretne fenntartani más országok fiaival, legalább három nyelvet kell tudnia az anyanyelvűn kivüí. És még igy is kétséges, hogy elférheti-e a célt. A latinnal másként állunk. Latinul ma is sokmillió ember tanul a gimnáziumban. Ha -aztán a középiskolai latin-tanulás az élethez simul: máris ott vagyunk, ahova A deres ára Irta: CSURKA PÉTER János gazda, tanyai ember, kerek nyolcvan pengőért adta el a lovát a vásáron. Ro-ttmár, a kancsal kupec vette meg, miután félnapig esküdözött a szem-e világára, hogy -a szóban- forgó ló egy rézkrajcárral se ér többet nyolcvan pengőnél, hogy őtet az Isten akárhová tegye, ha valakit is be -akar csapni. János gazda várt délig, minthogy azonban senki se kérte többért a derest, mint Rottmán ur -— kivéve Mányót, a cigány lócsiszárt, aki kilencven pengőt ígért be neki, de hozo-mra — odaadta a '.'lovat Rottmán urnák. Rottmán ur kifizette a nyolcvan pengőt János gazdának, öt perc múlva ella-dta a lovat kilencvenért egy szikvizgyárosnak és még — szerencséjére — meg sem vakult e művelettől. Holott pedig .. . Na de ilyen az üzleti tempó a lóvásárban! Manyó, a cigánykupec ezelőtt hat apró gyermekére hivatkozott, akiket sohase lásson ebbe a nagy életbe, ha igy meg úgy, maglen kitudódott, hogy Ma- nyónak nincs és nem valla soha hat apró gyermeke .. . Különben nincs i-tt semmi hiba azért. A gazdák se mennek egy kis furfangért a szomszédba. János gazda is meglehetős üzletet csinált. Majd ha a szikvizgyáros kétnapig zavarja a derest, minden kitudódik és akkor rakódhatik az áldás Rottmán ur félkopasz fejére. . . Az eladás körül tehát eddig nem lett volna még semmi baj. A baj ott kezdődött, mikor János gazda benyomult aVájn- STokk-fée kocsmába azon feltevésében, hogy belök egy félllíiter bort, azután pedig veszi az utat vissza ki a tanyára. Igen, de a kocsma mélyén ott pirosodott Bundik Berci, ki volt pediglen hivatalbéli állására nézve vármegyei hajdú, János gazdának a keresztkomája. Előtte, -az asztalon már sok nyakon- ütött seresüveg, nyújtózkodott bánatosan. — Hej, aki a mindene ennek a világnak!... János komám! — tárta ki karjait János felé. — Ide komám, azonnal Összekönyökö-ltek. Bundik elmondta, hogy két hízott disznót adott el a vásárban és betért egy kis seritalra. Eddig húsz üveggel ivott -meg. — ‘Gyeki a fene a tö-vit, pedig nem is szeretem! Már akkor bort ittak, a rezes banda nekik húzta és éjfél felé járt az idő, midőn Bundi kné asszony beleépett a kocs-maajtón és nem túlságosan barátságos arccal közeledett -az asztal felé. Bundik éppen azt -a betyár nótát énekelte, ho-gy , A vén betyár egyre ordit, fokosát forgatja Kocsmárosné, száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra. Ezt a nótát, azonkívül, hogy szép nóta, azért is szerette Bundik énekelni, mert a végit jó magasra fel lehet kanyaritani. Alig várja az ember, hogy odáig jusson, hogy szh-á-áz ihhii-ce bho-ort, ide az asztalra. Bundik is itt tartott volna már szerencsésen, midőn kidagadt szemgolyóinak mámoros I tükrében váratlanul feltűnt Bundiikné asz- I szony gömbölyű alakja, vészjóslóan. Mintha elmetszette volna valaki a torkát, úgy re- | kedt be egyszerre Bundik hajdú. Jobb vóna j itt -most elsüllyedni, gondolta és állt hangt-a- i 1 lanul, mint -aki karót nyelt. Azonképpen ; Bundikné is állt a kocsmaközepén csipőre j eresztett kezekkel és villám-ló szemekke.. A rézbanda elnémult,' csend lett, legyzümmögös, szupercegős csend. János gazda ti-togo-tt-táto- . go-tt, fészkelődö-tt a széken, halovány mozdulatokat csinált a kom-aasszony feé, úgy vélte, hogy beszél is hozzá, hogy igy -meg úgy ko- mámasszony, de a hang visszafelé ment a torkán és valahogy eloszlott bent a mellében. És ekkor Bundikné csak -ennyit mondott roppant mozdulattal kisérve szavát: — Hazafele! ... Bundik magára kapta zsinóros dolmányát, mint -lemocsko-t juhászkutya sompolygott el az asszony ellőtt. Bundikné egészen a kocsmaajtóig kisérte tekintetével, majd egy gyilkos pillantást vetve Jánosra, .a kocsmárosra, a réz-bandára, sarkonfordult és kilibbent a kocsmaajtón. Ekkor János felemelkedett: — De . . . de . . . izé . .. komdmasszony! . . . j De már akkor a rezesbanda uj nótába kezdett és miután a kom-aasszony nem szólt vissza, hanem eltűnt, János kiperdü t a kocsma közepére, balkezét a tarkójára vágta, jobb kezét a derekára szorította: — Ihhihahhaj, csuhhahaj! . . . Húzzátok! . . . Magiam iszok én tovább! . . . Megmutatom én, ki a legény a csárdába! . . . * Már magasan fentjárt a nap, mikor János j hazamenőben leült az árokszélére és elkezdte I kegyetlenül öklözni a fejét és fojtogatni saját i I nyakát: — Áj, de piszok ember vagyok én! . .. , i Oda a lu ára! . .. Hüj, azt a nemjóját az ilyen pocsék toroknak! . . . Mert kivágom, kivágom! . . . Hun a bicskám? Szerencse, hogy nem leipe a bicskáját, bár minden zsebét kifordította. Ehelyett összeszedett kétpengőharminc krajcárt. Ennyi maradt a nyolcvanból. Se ló, se pénz!. Hogy állítson haza? Erre még csak gondolni se jó! Kikaparja az asszony a szemét. Ez még a jobbik eset volna, de nem lesz rest otthagyni. Nézhet a szép asszony után! . . . Ha ez az első eset volna! ... De ez már a harmadik. A múltkor két zsák búzát dalolt el, most két éve pedig egy tinót ittak meg szintén Bundik-ka l — jó Istenem! . . . Most az egyszer tekints rám! — fohászkodott fel az égnek. Eszébe jutott aztán, hogy hiszen Bundik- nak a serét is rajta vasalta be a kocsmáros. Húsz üveg ser, az maga húsz pengő. Vissza a komához! Visszafelé indult, de pár lépést tehetett csak, midőn az ut kanyarulatánál hirte en feltűnt Bundikné. János beugrott az árokba. Bundikné nem vehette észre, mert csakúgy porzott utána az ut, mikor elhaladt mellette. Suhogtak a szoknyák rajta, amint sietve ri- szálta magát előre és úgy tetszett Jánosnak, mintha szitkozódott volna is magában a komaasszony. Mintahogy az már lenni szokott a koma- ságban, a komáknak tetszik a komaasszony és megfordítva. Jánosnak is tetszett a gömbölyű Bundikné, mert szép is volt, azt meg kel' adni, de azért most szerette volna, hogy vajha csapna le -a menkő a komaaszony elébe olyképpen, hogy érje a szele a komaasszonyt Is legalább annyira, hogy ne tudjon tovább menni, ne tudja eláztatni a felesége előtt, mert szentigaz az, hogy oda tart.
