Ellenzék, 1935. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
1935-10-27 / 248. szám
193 5 október 2 7. ELLENZÉK KOSZTOLÁNYI DEZSŐ T oSióíoilam iyen kiadós a VIAA Egy augusztusi napon vettern, még a írekében, pontosan harmincegy esztendeje. Emlékezem, fehér nyári ruhát viseltem akkor, rozsdabarna nyakkendőt s \imig hazafelé mentem az alkonyaiban, megnyúlt árnyékom — elrajzoltan és valószinütlenül — libegett előttem az aszfalton, a lilás párázat porában. Zsebemben pedig ott nyugodott az uj töltőtoll, papírtokjában, vattába ágyazva, mint csecsemő a bölcsejében. Alighogy hazaértem, kicsomagoltam, odafektettem jobb hüvelykujjam és nagyujjam közé, ahhoz az iróbütyök- höz, mely hivatásom egyetlen maradandó kitüntetése, emléke és testi rendellenessége. Barátkoztam vele. Vonalakat húzogattam, lefirkáltam többször egymás után nevemet, azt a tizenhárom betűt, mely szerencsétlen számával születésem óta szerencsésen jellemez engem magam és a világ előtt. Olyan volt ez, mint holmi bemutatkozás. A töltőtoll tudomásul vette, hogy igy hiúnak s kezesen rajzolta személyiségem fogalmi jegyét vékony és mégis árnyalt betűivel. Szoktattam magam a töltőtollhoz s a töltőtollat magamhoz. Boldog pillanatok voltak. Ekkor barátkoztunk össze. Csakhamar beláttam, hogy soha még gyár nem gyártott olyan töltőtollat, mely annyira megfelelt volna idegrendszeremnek, vérem lüktetésének, lélekzelvéte- lemnek, mint ez. Minden időben egy tucat töltőtollat tartogattam fiókomban, merő idegességből, hogy ha irás közben elfáradnék az egyikkel, akkor egy másikat vehessek elő s váltott lovakkal érkezzem célhoz. De a többiekkel már egyáltalán nem törődtem. Állandóan ezt használtam. Vele írtam meg öt regényemet, többszáz versemet, elbeszélésemet, cikkemet és sokezer levelemet, de ezt kaptam kezembe akkor is, amikor aláírásomat kérték figyelmes gyűjtök, vagy az adóintések kevésbé figyelmes kézbesítői. Annyira egyek voltunk, hogy nem is tudtuk, ki dolgozik: ő-e vagy én. Egy téli éjszakán — tiz éve lehet ennek — észrevettem, hogy nem megy a munka. Fölkeltem Íróasztalomtól, le-föl sétálgattam, olvastam érlökésemet, hőmérőt dugtam hónom alá, mert azt hittem, lázam van. Kiderült, hogy nem én vagyok beteg, hanem a töltőtollam. Az folyton botladozott, ugrált a papíron, nyugtalanul ide-oda hánykódva. Másnap '■dvittem a műszerészhez. Maga elé fektette az asztalra, egy villanylámpa éles sugárkörébe, majd azzal a döbbenetes merészséggel, mellyel a sebészek hirte- }enül fölnyitják szervezetünket, szétszedte érrendszerét, lecsavarta gumi- szwókáját, mely a szív szerepét betöltve tintát szivattyúz testébe, valamit igazi- ott rajta itt és ott és mosolyogva átnyuj- otia. Megnyugtatott, hogy minden rendben. Később még egyszer-kétszer ki kel- 'ett cserélnie a tollát is, mert irídiuma dnyüvődött. Csak azt kötötte telkemre, hogy ezután egy kissé kíméljem és gondozzam s minthogy annyit robotol szc- génu, hetenként egyszer langyos vízzel öblögessem ki. „Kitűnő szerszám. __ biztatott — elél a töltőtollak legvégső korhatárúiéi Komoly betegsége ebben az évben kezdődött. Egyszerre csak könnyezett. Én éppen egy vidám történetet írtam vele, de töltőtollam, mint azok az idő előtt megrokkant öregemberek, akik minden ok nélkül sírnak, humoromat teljesen fitymálva egy kövér könnycseppet poty- tyantott kéziratomra, majd ismét egyet. Ettől megriadtam. Csak nem agg kori végelgyengülés? Néhány hétig reménykedtem. Nemsokára egy versem írása közben azt hallottam, hogy mindenféle gyanús és alattomos neszt is ad. serceg, sóhajt és mélyen felköhög hurutos tüdejéből. ^HfiaEaaSHSiEMGHS ^yanariaaMBBPtganiaaBBBniBa! ^aawsaaaEt ideális házasság Siíkáí megtudják, ha állandóan használják A Azonnal kocsira szálltam s a műszerészhez hajítottam. Fehér köpenyben, udvariasan fogadott. Nagyitóüvecggel szendédé, hosszan és némán. Közben magyarázgattam neki, hogy nyilván ismét valami jelentéktelen baja lehet, — nátha vagy meghűlés, — hiszen a tokja még ép, alig kopott s a kupakja is csak oldalt van valamicskét elcsempülve. Erre azonban ö már nem felelt semmit. Nem is mosolygott. Reám tekintett. Úgy tekintett reám, mint aggódó rokonokra az az orvostanár, aki egy nyolcvanhétéves aggastyánnál érelmeszesedést, szívbillentyű-elégtelenséget és kétoldali tüdőgyulladást észlel. Bizonyos szomorú részvéttel, de bizonyos kaján-hetyke szigorral is megkérdezte tőlem, mikor vásároltam. „Hát igen — bólintott — igen kérem‘‘ —- s visszaadta. Én még három napig dolgoztam vele. Múltkor aztán, amikor egy hosszabb értekezésre noszogattam, elhördült s szemem láttára hányni kezdte a vérét, az ő zöldtintci-vérét, mind elém okádta, egyet még nyekkent s vége volt. Megindultan pillantottam rá. Gép volt, de lélek is volt, szellemi munkás. Utoljára megadtam neki azt a tisztességet, hogy belecsavartam kéziratomba, mint szemfedőbe, visszahelyeztem papírtokjába, melyben annakidején hazahoztam s utasítottam a cselédet, hogy reggel kíméletesen nyújtsa át a szemetesnek. Most nincs többé. De valahányszor írok, még rá gondolok. Tartalékomból előkerültek a régóta parlagon heverő, pihent töltőtollak, melyeket ezután huzamosabb munkára fogok be. Ezek is hozzásimulnak uj- jaimhoz, igyekeznek teljesíteni kötelességüket. Fürgén szántják a papirost. Olykor, szerencsés-ritka pillancdokban velem röpülnek az önkívület egébe is. Mégis minden áldott nap eszembe jut az öreg töltőtoll, mely a koporsóvá kinevezett papírtokjában hever valahol a szeméttelepen. Ilyenkor az utódai, melyek------------wmsnm Egyetlen doboz VIM-mel milyen rengeteg tárgyat l®het .dön keresztül tisztán tartani. Tányérok, csészék, lábasok, konyhaedények, kanalak, kések, és villák VIM mindent kimétalak, — Hosszú fazekak, egesz tömegét... letesen és mégis ragyogóra megtisztít; mindent, ami köböl, üvegből, fémből, zománcból, vagy fából van. mMckt.1l helyettesitik, hirtelen elakadnak a mondat közepén, egy percig vesztegelnek, mint azok a vonatok, melyek világhíres nevezetességeket gyászolnak s haláluk évfordulóján az ország egész területén egyszerre megállnak a síneken, ott, ahol éppen vannak, alvó pusztákon, ligetek vagy disznóhizlalók melleit, zugó nagy- városok házfalai között, hogy némaságukkal és mozdulatlanságukkal emlékeztessenek bennünket azokra, akik már eltűntek. így tart ez egy darabig. Később bizonyára öt is elfelejtem majd, mint annyi más mindent a világon. ' Emberek a külvárosban Fobérlők és albérlők lakó, — Csatainé nem tud megélni a nyugdijából, mert elcsokoládézza és el- cukrásztéztázza, ahelyett, hogy venne mondjuk öt kiló paszulyt. Én nem nézhetem ezt a dolgot és segítek rajta úgy, hogy magamhozvettem. Evidens tény. Nekem van egy fiiszeriizletem. A Barna és Társa. — A társnak tetszik lenni? — Nem. A társ Svarc Ödön. De önnek ez mindegy. Mikor Nemesné kiséri a vendégeket kifelé, Bizsu eszeveszetten ugat s a férfi büdös dögöket emleget. A háziasszony nehezen sóhajt, hogy mit kell eltűrni ezektől a Bizsunak, a drága ártatlannak. Másnap kilencediké van, stráfkocsi áll meg a kapu előtt s egy kicsi sovány asszony, vadidegen, elkezd rendelkezni a kocsissal. Már nyitják is a kaput, már hordják is be a bútorokat és akkor derül ki, hogy ez Csatainé s a bútor mind az övé. — Furcsa népek — mondja Nemesné Bizsunak és rossz előérzettel nézi a költözködést. Kilencedikén, felpénz nélkül. Ilyet ő még nem látott. Hogy milyen furcsa népek. azt pár nap múlva tapasztalja a háziasszony. A férfi aktatáskával jár és borzalmasan lel Bizsutól, eisáppad ha meglátja és büdös dögnek hívja állandóan, miközben kapkodja a lábát. Az asszony rózsaszín pongyolában van egész nap és éneklő hangon hívogatja Ciculit. a macskáját, hogy etesse a saját tányérjából. Egy falat az asz- szony — egy falat Ciculi. Szaladgál egész nap az uj lakóné. mintha rettentően el lenne foglalva és Nemesné elkeseredésére egész nap hőmből tét i a rádióját. Aki egész nap lót-fut és dolgozik az egyszoba-konyhában, az Csatainé. Takarít, mos és főzi az óriás lábasokban a gazdag, zsiros ebédeket. Csatainé igen barátságos termeszt különben. Egy délután, mikor Nemesin a verandán horgol, odamegy hozzá e - igy szól: — Mit tetszik csinálni? Horgolás! Én is szeretem, bár szemrontó, van egy szén leritőm. Herminának csináltam, tetszik ismerni, akkor, mikor férjhezment Ej városihoz, a Horváth Elvira unokatest- vére volt, Margitéknál ismerkedtek meg . .. Fordul, bemegy, kijön, hozza a családi albumot és megmutatja Herminát. Újvárosit, Horváth Elvirát és Margi tékát. Es beszél. Rengeteget, irtózatosan sokat beszél. Hogy, hogyan hall meg az ura. meg a három gyereke, hogy, hogy éltek ők Ágostszegen, hogy mennyi lakója volt neki, akik mind sz< rették őt. direkt imádták. Hogy mos! csak ez a két nyomorult lakója van. akik bizony nem a legkóserebb embe rek, de egye fene, bánja is ő, csak leg Kicsi külvárosi házon nagy cédula: ! Kiadó egy szoba-konyha. Az egyszoba-konyha hátul van az ud- ; varon, két sötét helyiség egy kilincs- nélküli faajtóval elválasztva. Vaskályha, l villany benne, az udvaron kút, teljes j komfort. A ház tulajdonosa magános asszony, nincs senkije, kiadja a lakásokat az udvarán az egyszoba-konyhát, meg az egyszobát és beszedi a lakbéreket. Ezért él, ezért van a világon, meg, hogy egész nap főzzön, mosson, takarítson, vasaljon — sajátmagának. Nemesnének hÍvják, főszámtiszt özvegye, s most, hogy a nagyobbik kiadó lakása üresen áll, panaszkodik szegény az egész külvárosnak. Nem tudta fizetni mult hónapban a villanyszámlát s most petróleumlámpa fénye mellett olvasgatja esténként a tizéves Tolnai Világlapokat, s a háboruelőtti bekötött Uj Időket. Anyagi összeomlása teljes, délelőttjeit az ócsakpiacon tölti, ahol padlásról lehozott dolgokat árul, félre- taposottsarku cipőket, csipkedarabkákat. ilyesmit. Ha a kis-szoba nem volna, igazán nem tudná miből élne, olyan pici nyugdijat kap szegény. Bizsu az egyetlen öröme, a félig vak nőstény korcskutya. Nemesné simogatja, eteti, magános élete minden szeretetét rápazarolja. Egy délután komoly lakó- jelöltek jönnek nézni a lakást. Házaspár. Az asszony őszes kövér- kés, mézeshangu, a férfi egészen kövér és rettentően- magabiztos. Olyan a fellépése, amilyennek Nemesné a magas- állású urakat, diplomatákat, polgármestereket és bankigazgatókat képzeli, akiknek iszonyú hatalmuk, befolyásuk s pénzük van. — A szoba vacak és a konyha tul- nagy nekünk — mondja a férfi — soha életemben nem laktam ilyen lakásban. De most kénytelenek vagyunk — leszi hozzá az asszony. — Nem mintha nem volna módomban különb lakást bérelni — folytatja a férj —, de a körülmények .. . Elhallgat, majd titokzatosan teszi hozzá: — Sok ellenségem van. Nem akarom, hogy azzal vádoljanak, hogy nagylábon élek .. . Na, ha az egyszoba-konvhát kiveszi, tényleg senki sem vádolhatja azzal, hogy nagylábon él. Ott ülnek Nemesné sötét ebédlőjében, mert a nemes hölgy szeret mindent, ami sötét. A kredenc tetején befőttek és mivel Nemesné már a kezében érzi a foglalót, levesz egy félig elfogyasztott aranyszínű barackkompótot (ezt úgyis meg kell enni, mert penészedni kezdett) és üvgtálakra rakva megkínálja vele a vendégeit. — A lakást kiveszem, — mondja a lakó jelölt —, habár drága és vacak. De nagyon elfoglalt ember vagyok és nekem csak az a fontos, hogy mikor alszom, ne többedmagammal legyek az ágyban. A poloskákat értem ez alatt. Udvarias nevetés. Majd azt mondja Nemesné: — Nekem meg csak az a fontos, tetszik tudni, hogy pontosan fizessenek. Mert mint szegény özvegy . . . — Mi pontosan fizetünk. Illetve garantáljuk, hogy a Csatainé majd pontosan fog fizetni. — Csátainé? — Na, igen, a főbérlő ... A tényállás ugyanis az kérem, hogy mi Csatainéval fogunk összeköltözködni, a lakás az ő nevén lesz az én előzékenységemből, ő fog fizetni, ezzei szemben nálunk teljes ellátást élvez. Csatainé jó asszony, kicsit bolondos, kicsit pletykás is, de nem kell vele törődni kérem, őneki rendes nyugdija van és hogy meg fogja fizetni a lakbért, azt én garantálom. Sóhajt Nemesné. — A tény evidens — folytatja az uj ______
