Ellenzék, 1935. október (56. évfolyam, 225-251. szám)
1935-10-13 / 236. szám
1935. október 13. ELLENZÉK HARSÁNY! ZSOLT Kalap és kritikus Pista barátom, a magyar zenekritika- sok karának kitűnő tagja, sok mindenről nevezetes, de legfőképpen arról, hogy rendkívül szórakozott ember. Gondolataiba mélyen elmerülve jár az utcán, fekete kalapját leveszi olykor fejéről és kézben tartja, úgy bandukol hajdonfőtt. A kalaptalan fejben zenekultúránk kérdései forronganak; nem csoda, ha a mélyen elmerült gondolkodó nekimegy a lámpaoszlopnak. Felnéz, udvariasan azt mondja az oszlopnak, hogy pardon, aztán folytatja mendegélését az utca forgatagában. Ahogy igy elmélyedve baktat egyszer az utcán, hirtelen eszébe jut, hogy szórakozottságában elfelejtett valamit elintézni az Operaház igazgatóságával. Ejnye, ejnye. Megnézte az óráját. Már bent lesznek az urak az irodában, telefonon még elérheti őket. Szétnézett, van-e a közelben trafik. A második házban talált egyet. Belépett a trafikba. — Jó napot kívánok, szeretnék telefonálni. Egy jóképű, fitos kisasszony állt a pult mögött. A pultra pedig félolclalt dőlve egy fiatalember volt látható. Kisasszony és fiatalember igen mélyreható beszélgetésbe merültek. Első pillanatra meglátszott arcukon, hangjukon, hogy nem trafikdologról beszélgetnek. Hanem az emberiség egy sokkal régebbi témájáról. Amely néha szintén füstbe megy ugyan, de ilyenkor, mikor kezdődik a dolog, a fiatalok azt még nem tudják. Egyszóval a kisasszony, aki igen nagy érdeklődéssel hallgatta a duruzsoló fiatalembert, csak úgy hanyagul a telefon- fülkére mutatott. Aztán folytatta a forró eszmecserét. Pista bement a fülkébe, feltárcsázta az Operaházat, aztán elintézte az igazgatósági irodával, amit akart. Nagyon örvendett, hogy elintézte. Kijött a fülkéből és tűnődve körülnézett, hogy mit is akar még? Ja igen a kalapját. A pultra támaszkodó fiatalember mellett ott volt a pulton a fekete kalap. Felvette, de nem tette a fejére, csak úgy kézben tartotta, köszönt, távozott. Azok ügyet sem vetettek rá. Szép volt az idő, ennélfogva Pista elhatározta, hogy nem ül autóbuszra, hanem gyalog megy a Zeneakadémiára. Ment, mendegélt, néha ismerőssel is találkozott. Az ismerősök köszöntötték, ö felrezzent gondolataiból, meglengette a kezében tartott kalapot, aztán tovább baktatott, nem is eszmélve arra, hogy az ismerősök kissé furcsán néznek reá. Még olyan is volt, aki utána fordult. De mondom: Pista igen szórakozott ember, nem ügyelt a külvilágra. Megérkezvén a Zeneakadémiára, odalépett a ruhatárosnéhoz, kinél hossza esztendők óta el szokta helyezni a hol- miját. Protekciós módon, ruhatári szám nélkül. Letette a kalapot és indult a terem felé. De a ruhcitárosné utána szólt: — A másik kalapot nem teszi le szerkesztő ur? Pista csodálkozva fordult vissza. Miféle másik kalapot? A fejéhez nyúlt. A fején valóban ott volt a kalap. Hogyan lehet ez, hiszen most adta oda a ruhatárba? Meghökkenve kezdett gondolkozni. Nem lehet másképpen, mint hogy valahol felragadott egy idegen kalapot. Igen ám, de hol? Gyorsan végiggondolta, milyen helyeken járt legutóbb. És eszébe jutott a trafik. Úgy van, a trafik ját. Szórakozottságában elfelejtette, hogy fején van a kalap és elvette azét a fiatalemberét. Viszont tévedése nem derülhetett ki, mert az idegen kalapot csak kezében hordta. A fején hordott kalapot meg nem érzi az ember. Most mi a teendő? Rögtön vissza a trafikba. Taxiba vágta magát és előre restellte, hogyan kell majd mentege- tődznie. Az a fiatalember igen dühös lehetett, mikor nem találta a kalapját. De nagy baj nem lesz belőle: a trafikos kisasszony nyilvánvalóan tudja a fiatalemberről, hogy kicsoda. Majd eljuttatja neki a kalapot. Pista odaérkezett a trafikhoz. Benyitott. — Jó napot kívánok. Nem felelt neki senki. A fiatalember most is féloldalt támaszkodott a pultra. Pontosan agy, mint mikor ö a kalappal eljött. S a kisasszony is pontosan olyan sugárzó odaadással figyelte, amit a fiatalember beszélt. Őróla, a belépőről, egyáltalában nem vettek tudomást. Pista gondolt egyet. Járását lábujjhegyre vádtoztatvci odaosont a pulthoz, a kalapot odalopta a fiatalember mellé, aztán ugyancsak lábujj hegyen kiosont a trafikból. Az illető fiatalember nem tudja ma sem, és nem is fogja megtudni soha, hogy kalapját busz percig egy nevezetes zenekritikus hordta. Igaz, hogy csak kézben. Mindebből kitűnik, hogy nem a szó- rakozottak felejtkeznek meg jobban a külvilágról, hanem a szerelmesek. Tessék megírni! Riport az orgazdáról, a reklamálóról, az álszegényről s az ismeretlen művésznőről Emberek, akik bejárnak a szerkesztőségbe CLUJ. (Az Ellenzék tudósítójától.) — Milyen jó egy újságírónak — mondta valaki a napokban —, mennyi emberrel érintkezőik, mennyi érdekes emberrel beszél. Mindenkit ismer, nem érkezhetik hiresség a városba, hogy ne folytatna 'beszélgetést vele. Hát ez igy nagyon egyoldalim Hagyjuk a hírességeket, akiket nem is mindig olyan rendkívüli boldogság: interjúvolni. Inkább nézzünk be egy nap, hivatalos órák alatt a szerkesztőségbe és lássuk, kik azok, akik felkeresnek minket —, mert minden áron nyomtatásban akarják látni a nevüket. Nem a komoly panaszokról, sérelllmekről van itt szó, sem pedig azokról a művészekről, akiket baráti kapcsolatuk néha idehoz. Csak a különös, furcsa emberekről, akikkel mind beszélni kell, akiket mind meg klelli hallgatni, akik miatt félbe kel hagyni a miunkát, s akiket végülis diplomatikusan kell eltávolítani, hogy nagyobb baj ne Jegyen belőle. Az orgazda Szóval rendes, csöndes szerkesztőségi délelőtt van, ami azt jelenti, hogy két helyen cseng a telefon, három gép kopog, ketten diktálnak és négy .fiatal munkatárs vitatkozik egy elmúlt sportesemény felett, különböző szobákban. Egyszer csak megjelenik egy kicsi, világosszürkehaju ember, bemutatkozik, kínálás nélkül helyet foglal1 és elkezdi: — Tessék megírni, hogy én nem loptam el azt ,a perzsa szőnyeget abbul a vifllábul. Könnyű az uraknak meg a. naocságáknak itt az irodába mindenfélét rákenni a becsületes •emberre! Megmagyarázzuk, hogy a hirt komoly forrásból szerezzük s miután kikeresgéltük azt a régi (lapszámot, amelyben a hir benne volt, megkérdezzük a. kis embert, hogy hát mi köze neki akkor a perzaaszönyegbez? — Én vagyok az orgazda — mutatkozik be, snájdigul összecsapja a bokáit, köszön, kezel és büszkén távozik. A reklamáló Jólöltözött, kövér kés ember a következő. Hadarva beszél, naigyon ideges szegény. — Kéremiszépen a múlt vasárnapi számban nem voltam benne .a megfejtők névsorában, ami mégis csak kicsit különös kérem, tizenötéves előfizető vagyok, s a megfejtéseim mindig pontosak, összenéztem .a szomMegnyugtatjuk, hogy jogosan elvárhatja és biztosítjuk, hogy ezentúl a világért sem marad ki a neve. Az álszegény Messziről’ meg lehet ismerni az álszegényt az igazi szegénytől. Az álszegény rettentő mohó és gyanúsan hangos. Úgy jajveszékel, hogy megáll'! a munka, mert mindenki őt nézi. De éppen ezt akarja. Sántikál és siránkozik. Nyolc gyereknél nem adja alább, amellett nagymamáját és testvéreit is ő tartja, nincs egy betevő falat a háznál, munkanélküli, tavaly elgázolta egy autó, s éppen most jött ki a kórházból. Ha valaki résztvevőén kérdez tőle valamit, a siratóasszonyok hangján felel, de amikor komoly és rendes hangon azt mondja valaki, hogy: — Várjon csak, hiszen maga volt benne .1 mult kedden abban a kocsmai verekedésben, maga hires verekedő, most se a kórházból jön, Iranern a. rendőrségről — akkor ő is normális hangon, egyszerűen válaszol: Az nem en voltam kérem, össze tcccik teveszteni — cs sürgősen és egyenes léptekkel távozik. Az ismeretlen művésznő Kövér, tulelegáns, de nem tulfiatal, kifestett, aranyszőkefürtös fejű nő, aki valóságos, illatfelhőt hoz be magával a szerkesztőségbe. Bejön, leüt szemben velünk, odaadja párnás, vörostiak kos körmü kezét egy kézszoritásra e.s csicseregni kezd. — Szervusz drágám, — jónapot kívánok. — Mért vagy olyan barátságtalan? Hát nem emlékszel? — Nem én. — Hát nem te voltál az az édes, aki olyan gyönyörűen Írtál rólam, mikor lelléptem Budafokon a Kék mazurban? — Soha életemben nem voltam Budafokon. — Pedig kár, hogy nem láttál. Na de mindegy. Legutóbb Hódmezővásárhelyen és Szarvason voltak óriás sikereim. Itt vannak a kritikák. Kinyitja a kézitáskáját és a rúzs- és púder- doboz és köröm-reszelő közül kikapar pár kivágott cikket. — Nincs időm kedves . . . —■ Ibolya Manci. — Kedves Ibolya kisasszony . . . — Pardon. Elvált asszony, a férjem . .. — Mit óhajt művésznő? — Azt, hogy csinálj velem egy interjút. Erre megmagyarázzuk, hogy (bár nagyon kedves, hogy ennyire meg akarja könnyíteni a munkánkat, hogy felfárad ide az emeletre, miikor másokat nekünk kell sokszor nagy utánjárással felkeresni) nem Írhatunk róla, mert nem lép fel sehol, nem aktuális a dolog, mire nehezen ugyan, de mégis csak elmegy. Tessék megírni... Ennek aztán se vége se hossza. — Tessék megírni, hogy a leendő vöm egy gazember, megtudta, hogy kevesebb hozományt kap, s most esküvő előtt öt nappal egyszerűen megszökik . . . — Tessék megjirni, hogy a tanárok igazságtalanok, nem humánusak, nem értenek a pedagógiához. Mondok egy példát, ott van az én Pistim, ötéves korában már ezerig számolt, egy ujjal kiverte a Donau-walzert a zongorán, ma rádiót szerel és megbuktatják franciából .. . — Tessék megírni, hogy . . . Nem, nem Írjuk meg és nem is folytatjuk. De a fentiekből látni, ugye, hogy nem is mindig olyan jó dolog sok emberrel érintkezni. Marton Lili HiSá©!' a levegő süriibb, mini a viz s a jég is forróvá válik i-átfogatfás az anyagok üílsííólkams'áiába&i szódéval. Az ember nem nyerhet mindig, jó, ban idegen kalapot szedett fel. Mikor j de annyit mégis jogosan elvárhat, hogy l)eg- bement a fülkébe, nem vette le a kalap- | allább a neve megjelenjen a lapban. BERLIN, (október). Kinek nem facsaro- dott össze <a szive Hugó Victor „Notre Dame“-jának olvasói közül 'annál a jelenetnél, midőn Pierrat Torterue mester, az egyháztanács kinzómestere a pokol minden borzalmaira emlékeztető földalatti inkvizieiós kamrában vaillatóra fogja a szegény Esme- raildát? . . . Pedig mi a spanyolcsizma, a kerékbetörés, az izzó vas, a tüzes harapófogó és az inkvizíció többi; szerszámai azokhoz az eszközökhöz és lehetőségekhez képest, amelyekkel a huszadik század tudományos kutatója rendelkezik? Még a legvérszomjasabb középkori kinzómester sem álmodott arról a rettentő hatásról, ami például ezer atmoszféra nyomást tudna kifejteni az eleven emberi testre, vagy pedig a légüres tér, vagy forté- ilyos találékonysággal főzött mérges gázok elegye. De Ramsauer tanár, Pierrat mester modern utódja, a berlini „Allgemeine ElektrizitätsgeseEschiaift“ pompás kutatóműhelyében nem emberi testeket marcangol bonyolult és veszedelmes kinzóeszközeivel, hanem az anyag; legapróbb részecskéit: a molekulákat, iaz atomokat fogja vallatora. A teremtés legmélyebb titka? — Az anyag belsejében rejtőznek a teremtés legmélyebb titkai, — magyarázza a tudós, miközben szórakozottan babrál egy faállványra erősített s különböző műszerekkel felszerelt, hosszú, puskacsőre emlékeztető készüléken. — E titkokhoz azonban csak ■szélsőséges fizikai hatások révén férhetünk hozzá. Százezer és millió atmoszféra nyomással és tizezer fokokra rugó hőmérséklettel. Hogy mit jelent ez, elképzelhető, ha tudjuk, hogy a legmélyebb óceánok fenekén legfeljebb ezernéhányszáz atmoszféra a nyomás, ami a legszilárdabb és legtömörebb testeket is papirvékonyságura lapítaná. A Nap fdliületi hőmérséklete pedig nem több, mint hatezer fok . . . Belsejében azonban, ha igazuk van a csillagászoknak, 50 millió fokos hőség tombol, a nyomás pedig harmincezer- millió atmoszféra. Ilyen vagy hasonló hatásoknak kbll lalávetnünk az anyagot, ha belsejének titokzatos világához közelebb akarunk férkőzni. . . — Ez valóban túlmegy minden emberi képességen . . . — De csak a> legutóbbi időkig — mosolyog a tanár. — Igaz, hogy ma sem gondolhatunk távolról sem arra, hogy a világűr szörnyű erőivel csak közelítőleg is felvegyük a versenyt. De rövid időre, a másodperc ősszel is, mint mindig legolcsóbban fest és tisztit „UNIÓ“, Tel
