Ellenzék, 1935. szeptember (56. évfolyam, 200-224. szám)
1935-09-22 / 218. szám
ELLENZÉK 193 5 s ze p't em bér 22. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SíKi. .& jn i'V o irodalmi levél (Szerelem. — Szavak és sorsuk) Mi az a szerelem? Mi az szeretni? r'yMi a szerelem bűvös állapota, a szerel- messég? Erről és hasonlókról már egy könyvtárnyit firkált össze az emberiség s hogy milyen értékű, azt csak most érzem, amikor Jósé Ortega y Grasset ide vonatkozó írásait -böngészgetem, melyek összegyűjtött müveinek testes kötetében jelentek meg. Ez a pallérozott gondolkozó lámpájával átvilágítja a ködöt s egyszerre fényesség gyullad. Latin ö, a legszebb és legősibb értelemben, az ibériai félsziget latinja, Seneca és Martialis kései leszármazottja, aki egységben látja a testet és szellemet, az eget és földet. Izig-vérig mai, a tudomány legutóbbi eredményeire épít, de éppen ezért nem szolgálja a félmult előítéleteit. Ha haladó, a szellem nevében mer visszaható is lenni. Hogy is vélekedünk mi a szerelemről, „müveit, természettudományos emberek“, akik ma élünk? Azt tartjuk, hogy a szerelem a vér színes füstje, az érzékiség tulvilági tűzijátéka vagy szivárványa. Nyomban Stendhalra gondolunk, az ő kristályosodási elméletére, arra a galyra, mely a vízesésbe hull, aztán Levő nádik tündöklő kristályokkal, úgyhogy eredeti mivolta nem is látszik, csak csalóka és tündéri máza. Ortega y Grasset szétszedi ezt a tetszetős, népszerű elméletet s kimutatja, hogy hamis, hogy a XIX. szqzad idealizmusában és pesszimizmusában * fogant, hogy olyan ember alkotta, aki sohase szeretett és akit sohase szerettek. A szerelem mivolta nem ez az öncsalás, hanem a magányunktól való futás, az önkívület. Valaha a középkorban a corteziá-ból támadt s Dante ismerte igazán a mélységét, akinek élete, féjlődése egy nő mosolyától függött. De a nő föladata ma is és mindig csak az, hogy a férfi káprá- zata legyen, hogy igényességével, lelkiségével kerülő utón hasson az életre. A férfi cselekszik. A nő van. Rendkívül érdekes ez a fejtegetése, melyben összeveti a misztikusokat, Glo- tinus-t Eckehart mestert a szerelmesekkel. Isten rajongói kizárják magukból a világot, föloldozzák kötelékeit, csak arra törekszenek, hogy a dolgok sokféleségétől megszabadulva elveszítsék értelmüket, egy pontra rögzítsék tekintetüket, teljesen üresek legyenek s megteljenek Istennel. A misztikus nem is gondol Istenre, mert beime van. A szerelmes se gondol kedvesére, mert egy vele s amikor magával foglalkozik, vele foglalkozik. Figyelme époly görcsös-merev, külsőséges, mint a misztikusé. Amint Böhm Jakab egy óntányérra bámult s abból merítette minden lázát és megismerését, a szerelmes is makacsul egy tárgyra mered, állandóan azt óhajtja hallani, hogy „szeretik“, holott egy szellemes mondást másodszori hallásra már megunna. Még valamire fölhívja érdeklődésünket a spanyol gondolkodó. Arra, hogy a voltaképpeni szerelem milyen kevéssé függ össze a szépséggel. Csak Pláito fogalmazása nyomán hisszük, hogy kedvesünkben a szépséget szeretjük. Az úgynevezett tökéletes szépség, a vonalak aránya és összehangzása, a görög eszmény alig kelt nagyobb szenvedélyt. Ünnepelt társadalmi, színházi csodák inkább a távolságot hangsúlyozzák, nem azt a közelséget, — a tekintetnek és mozdulatnak azt a bensőséges-egyéni varázsát —, mely az igazi szerelmet fölébreszti. „Szeretlek, mert szép vagy“ — ez afféle szólam, plát ói visszhang. Az igazi vallomás ez: „Szeretlek, mert vagy.“' Amig ezeket az érzéseket lapozgatom, gyakran elcsodálkozom. Az ember szerétéiből támadt, azért él, gyakran azért is hal meg. Ugylátszik, mégis a főfoglalkozása az a földön, hogy szeressék. Mellette minden egyéb — hídépítés, ország- hódítás — csak eszköznek, jelentéktelen mellékfoglalkozásnak rémlik. * A. J. Storfer Berlinben könyvet adott ki: „A szavak és sorsuk.“ Betűrendben vonultatja föl a szavakat s közben évezredekre visszanyúló történetüket adja széles és éles nyelvészeti tudással. Menynyi kaland, félreértés, igazi és talmi dicsőség egyetlen szóban. Némelyik hajdan fejedelem volt s most balkörmü csirkefogókkal, kültelki zsivány okkal árul egy gyékényen, a másik viszont valamikor zsellér volt, említeni se lehetett jobb társaságban s ma bóknak, érték- jelzőnek, dicséretnek használják. A mult sohase vész el teljesen. Megmarad a szó mélyén, mint mellékzönge s gazdagítja, színezi tártaiméit. Itt van például az alamizsna. A bibliában előforduló zsidó részvét görög fordítása, elemosyne, latin közvetítéssel került a germán nyelvekbe, „a szegényeknek való adomány“ fogalmára, de az ófranciáiban tábori lelkészt is jelent s ma a párisi alvilágban olyan tolvajt, akinek egy Koldus falaz. Hozzánk is eljut, a szláv októl, de az elemózsia, mely legközelebb van a szó görög alakjához, már „utravaló élelem“, nyilván azért, mert a középkori kolduló barátok ilyen formában kapták az alamizsnát. Van-e európai fülnek ki- naibb szó, mint a mandarin? Tudomásul kell vennünk, hogy ezt Kínában nem ismerik, portugál tengerészek Indiában hallották, onnan hozták Európába a XVII. században. A kuli, a hires kínai kuli is indus szó. De a satin — ki hitte volna? — már valóban kínai szó s a tea is az, défkinai tájszó. Az irodalmi nyelvben csha-nak hívják. Innen a csája. A japán kimonó egyszerűen ruhát jelent, a harakiri hasmetszést és a dzsiu- dzsitzu tiz müfogást. A Chateaubriand nevű dús marhaszeletet, melyet a vendéglőben oly ünnepi pompáival tálalnak föl, nem a regényes francia költőről keresztelték el, hanem egy Chábrillon nevű szakácsról, akinek a nevét az ismert költőével cserélték föl, háládatla- nul. A gáz szót Baptista Helmont, egy brüsszeli orvos gyártotta mesterségesen és önkényesen, a XVII. században. Mussolini nevében benne van a Tigris mellett lévő Mosul város neve, ahol először készítettek csalánszövetet s az ő neve voltaképpen ezt jelenti: „csalánszövet- szövő“. Az arab zenit helyesen: samt (igazi ut) egy iráshibáhól származik, akár a mi föveg szavunk, melyet a süveg helyett (a németes hosszú s miatt) néhányon fövegnek olvastak. Bámulom az emberi szellem rugalmasságát. Bámulom a szavakat, a mindig kétes, átalakuló, változó jegyeket, a tökéletlenséA 8á fftlaolajtól f ee wgg az, hogy hogyan sikerül az annyi gonddal és aprólékossággal elkészített majonéz. Ha nem akarja, hogy a tányéron hogyolt ételek sorsára jusson, ha súlyt helyez arra, hogy különlegesen pikáns, pompás és Ízletes legyen, használjon „SPHINX” táhlaolajat. Győződjön meg- töhhi táhlaolaja kka! szembeni mérhetetlen iz és aromaheli felsőhb- ségéről, kérjen szállítójától csakis gükben is tökéletes hangszereket, melyekkel hiánytalanul ki lehet fejezni ezer felé sandító, hullámzó, türemlő emberi lelkünket. Micsoda családfái vannak a szavaknak. Gyökerük leereszkedik a poklok mocsaráig s lombozatuk a csillagokat verdesi. Budapest. (Az Ellenzék tudósítójától1.) Ra- dolescu-Motru professzor tó, a Bucuresti-i egyetem lélektan tanárától olvastam nemrégen a következő szavakat: „Hiszem, hogy a népek közötti béke és nyugalom magától születik meg, mihelyt minden nép önmaga valóságaival és e téren adott valóságos tennivalóival foglalja él végre magát.“ Valóban, ha lehet valamiben bizni a zaklatott életű, beteg Európában, akkor ennek az igazságnak a felismerésében lehet. S ez a szellem, bár még csak szórványosan, egymásután minden országban fe1 üti a fejét. E szellem megnyilatkozása lesz a Budapesten októberben rendezendő „Egészség Hete“ is, mely a magyar ifjúság egyik csoportjának lelkes, lázas munkája folytán előreláthatólag erős társadalmi megmozdulást fog eredményezni. Egészségügyi kiáltásoknál, közegészség- ügyi bajokat megbolygató tudományos nagygyűléseknél, népszerű előadásoknál, melyek egy hétig fognak tartani, időszerűbbet elképzelni nem is lehet. S van valami vigasztaló abban, hogy míg a háború utáni ifjúság hangos ivászatokon, vad jelszavakban és meddő keserűségben élte ki magát, a ma férfivá érő nemzedék d'yan elhanyagolt munkaterülethez nyúl hozzá, melynek első .lépése a társadalom megdöbbentése s a további lépések egy kemény, komor, évtizedekig tartó küzdelemhez vezetnek. Az „Egészség Hete“ főhadiszállásán Az „Egészség Élete“ rendezőinek főhadiszállásán hetek óta szakadatlan munka folyik. Irógépkattogás, ide-oda robogó küldöncök, hirdetésgöngyölegek, levélhalmozok izgalma fogad, mikor belépek. írógépbe diktált levélből kikapom a következő mondatfoszlányt: „... különös súlyt kívánok fektetni a fa- tusi és tanyai közegészség adatainak felderítésére, hiányainak és hibáinak felismerésére, valamint a segítés módozatainak kiderítésére... Legalább ezer falusi lakóház adataira van szükség, ami úgy érhető el, hogy száz különböző faluban, az ország különböző részeiben tiz-tiz lakóház adatai vétetnek fel. A falunkénti tiz-tiz lakóház úgy választandó ki, hogy azok az i loto falura jellemző lákóház-tipusokat képviseljék.“, Lesújtó lesz a kép — mondom magamban. — Az alacsony, földes, levegőtlen parasztházakon a tenyérnyi ablakok még a Bach-korszak emlékét idézik, mikor annál nagyobb adót fizetett a paraszt, minél nagyobb volt az ablaka. Milyen zsúfolt háló- helyekkel, fülledt levegőtlenséggel fognak az adatgyűjtő egyetemi hallgatók találkozni... — Éppen ez a célunk! — mondja az ifjúsági szervezet vezetője, aki most megszakítja munkáját és rfendeikezésemre áll. — Meg akarjuk mutatni mindenkinek, aki ebben az országban él, hogy milyen nyomorúságos viskókból1 ál! az „idillikus falu“, (keserű tréfa szerint: a falusi utcán azért van jó szag és jó levegő, mert csukva vannak az abakok...) s mennyi népbetegség nyomja a „tűzről pattant menyecskét“, aki az elmaradt gyermekáldásért felelős. A kép, melyet feltárunk, sötét lesz, de még mindig csak halvány árnya a valóságnak. Bár igyekezni fogunk szemléfeetőek lenni. Kiállításunkon mellőzni fogjuk a statisztikai kimutatásokat és a grafikonokat. A számok csak a szakemberekhez szólnak és őket nem kell meggyőznünk. A nagyközönséghez, a társadalomhoz a propaganda legmodernebb nyelvén szólunk majd: fény-szin és árnyhatásokkal. Mindent ábrázolunk. Az első le- rem a magyarságnak arra a kérdésére fog felelni: hányán vagyunk?, a második terem: hányán születnek?, a harmadik terem azokról beszé, akik meg sem születnek, a j negyedik terem a meddő magyarság terme i lesz. A beteg magyarok elsötétített termében j ö - , / / / . j fényvillódzások, felvillanó szamok egetik j bele a nézők tudatába, hogy hányán ro's- k adnak össze naponta a hét ellenség nyom a- i sa alatt. A nép hét ellensége a tuberku ó- zis, a nemi betegség, az alkohol, a rák, a J szívbaj, pusztító egyéb kórok és a csecsemőhalandóság. A „Halottak Terme“ végsőkig fokozza a hatást, bemutatva, hová vezet a társadalmi közöny mai útja... Innen lép a közönség a kiállítás harmadik főcsoportjába, a vigasztalanságból a remény felé! A gyógyító közegészségügy bemutatása után a megelőző közegészségügy jövőt épitéi munkáját szemléltetjük ezekben a termekben, a csecsemővéde.mel, a falusi és városi tv. jégvédelmet. És végül, mint egy csoeLh.no1 Zöld-M ereszí legyében indul bare a beiegségeb megelőzésére üagyarországon Az E&észséú Heíe
