Ellenzék, 1935. július (56. évfolyam, 147-172. szám)

1935-07-07 / 152. szám

1935 Julias 7.

ELLENZÉK

■ l■l■l■llln ■irrnrinri—r— .... i mrir

HARSÁNYI ZSOLT:

Mindenki magyar

Ha bárhol a távoli világban valaki viszi valamim és általános hírre vergődik, féltre• fásán szokás mondani: majd kisül erről is, hogy magyar. És a dolognak csak fele tréfa. Csakugyan igen sok esetben kiderül, hogy az illető magyar származású. Most ehhez a közkeletű tapasztalathoz hozzá akarom tenni, hogy ez minden jel szerint régebben is igy volt.

A régi időket böngészve regényíró munkám közepette, kikutattam egy Becsben tartott hangverseny részleteit. A hangversenyt 1822 december elsején rendezte egy akkor feltűnt csodagyermek, Liszt Ferenc. Tizenegyéves volt akkor a fiúcska, néhány hónapja költözött fel Becsbe a sopronmegyei Doborjánról, ahol az atyja az Esterházy hercegi uradalomnak birka-számadója volt. A nevezetes Czernynél tanult a gyerek és elég rövid tanulás után már úgy léphetett a közönség elé, mint a világ első zongora- művészi rangjának valószínű jelöltje.

A hangversenyt az úgynevezett Land- stand-teremben tartották meg. A kisfiú Hummel A-moll zongoraversenyét játszotta s ennek a cudar nehéz darabnak előadásával magának Hummslnek rangját ia madta meg, mert az eladdig a földkerekség első zongorásának számított, legfeljebb egy Moscheies nevű virtuóz volt még hozzá fogható. A kis Liszt, úgy látszott, veri mind a kettőt.

Akkor még elképzelhetetlen volt, hogy valaki egymaga adjon önálló hangversenyt. Ezt is Liszt merte legelőször, jóval később, ő volt az első, aki megkockáztatta, hogy egyesegyedül kitölti a műsort. De százhúsz éve ezt még nem lehetett megcsinálni. Ezért a műsoron még más is szerepelt: Karoline Unger nevű fiatal bécsi énekesnő. Szép sikere volt annak is.

Három név iehát a műsoron: Franz Liszt, Hummel, Karoline Unger. Ezek mind magyarok voltak.

Liszt magyarságáról nem kell beszélni. Őt most, miután éppen időszerű, más nemzetek akarják kisajátítani. Ez csak moso- Inognivaló erőszakoskodás. Azzal érvelni, hogy nem beszélt magyarul, elvégre lehet. De Széchenyi István gróf is német nyelven gondolkozott. A Rákóczi-ügy bukása óta a magyar úri osztály fokoiiként leszokott a magyar nyelvhasználatról, amely a jobbágyosztályban élt tovább, mígnem a nemzeti érzés megújhodásával ismét megkapta helyét a magasabb társadalmi osztályok érintkezésében is. A nemzeti nyelv ilien időleges leszorulása másutt sem ritka tünet. Volt idő, mikor az orosz társadalom magasabb körei kizárólag franciául beszéllek, de orosz voltukat badarság volna kétségbevonni. Verhaeren belga iro volt és nem francia, ez kétségtelen. Fontos az, hogy ki minek érzi és vallja magát. A magyar földön született Liszt hosszú éleién át minden alkalmat megragadott, hogy magyarsága, sőt lelkes magyarsága mellet hitet tegyen. Ezt nemcsak mondta, hanem számtalanszor irta is, még pedig a hangos büszkeség kifejezéseivel. Lehet olvasni olyanfélét is, hogy külföldre származván, elvesztette kapcsolatait a régi országgal és felszívódott egy más kultúrába. Ez szamárság. Aki annyi esztendeig személyesen és a helyszínén vezette a budapesti Zeneakadémiát, az nem szívódhatott fel sehová. És mit jelenthet az, hogy sok időt töltött külföldön ? Kevesebbet töltött külföldön, mint bármely magyar diplomata. Munkácsy, aki külföldön élt, talán nem volt magyar ? Vagy Kossuth Lajos megszűnt Turinban magyarnak lenni ? A Párisba költözött Tur- genyev nem volt orosz ? Heine nem volt német ? A Londonba költözött Clemenţi nem volt olasz ? A külföldre költözött Byron nem volt angol ? Beszélni is kár az egészről.

De magyar volt Hummel is. Hummel magyar földön született: Pozsonyban. Sokáig magyar szolgálatban is állott: ő foglalta el Esterházy herceg udvaránál a Haydn távozásával megüresedett karmesteri helyet. Később Weimar ba került és világhuü ember lett. Ó valóban felszívódott egy idegen kultúrába, ezt nem lehet tagadni. De azt sem lehet tagadni, hogy a világ zenekultúrájának őt Magyarország adta.

A harmadik név Karoline Unger neve. Részletesebben utánanéztem a szép énekesnő kilétének és kitűnt, hogy szintén magyar volt: Székesfehérváron született. A magyar lexikonok, szinószeti és zenei könyvek nemigen tudnak róla. Én a német szakirodalomban böngésztem utána, s ott meg is találtam : „Geboren 28. Okt. 1803. in Stuhlweissenburg, Ungarn“. Mint megállapítottam, remek megjelenésű szép nőnek mondották a kritikák. Előbb Bécsben

MD/M'íSpeeiat

SZÓDABIKARBÓNA

belföldi gyártmány, tisztaságánál fogva, a legjobb szer az egészség megóvásárai

Ne hagyja magát félrevezetni!

A Solvay „SPECIÁL" szóda bikárbona, amelyet minőségben semmiféle külföldi gyártmány sem múl felül, nem kerül kimérve eladásra, hanem csakis légmentesen elzárt kékszinü fém dobozokban, úgy hogy kiváló minőségét állandóan megtartja.

Kérjen mindenütt Sóhaj „SPECIÁL" izóda. bikarbónát kék dobozban1.

A Solvay „SPECIÁL" ízóda bikárbona étkezési célokra, mint kuglóf, tészták stb. készítésére is kiválóan alkalmas, mert teljesen ásztat

tanult, később Milánóba ment egy Ronconi nevű hires mesterhez tanulni és hamarosan az olasz operaszinp idolt egyik legünnepel- tebb énekesnője lett. Mikor csodagyermek- honfitársának hangversenyén fellépett, tizenkilenc éves volt. A fiú tizenegy. Hosszú évek múltán találkoztak megint Olaszországban. Akkor a művésznőt már úgy hívták, hogy Carlotta Ungher. Firenzében volt primadonna. Ott találkozott megint Liszt Ferenccel. Liszt huszonhét éves volt s a világ bálványa. A hajdani leányka pedig harmincöt éves volt, érett szépségének leg- virulóbb pompájában. A találkozásuk nem mult el szerelem nélkül.

Később az olasz színpadra származott fehérvári leány feleségül ment egy Sabatier nevű emberhez. Jómódú öregkort ért el, hetvennégy éves korában halt meg Firenze melletti villájában.

Ennek a magyar nőnek külföldi életfolyása elég ismeretes. Egész kis kötetre valót tudok róla. De gyermekévei ismeretlenek. Kívánatos volna, ha Székesfehérváron akadna valaki, aki ott utána böngészne. Igen értékes művésznő volt, a maga korában rendkívüli hírnevű. Jegyezzük fel, hogy őt is magyar föld adta a világ köz- m üvelődésének.

A film őskorából

Irta: ZILAHY LAJOS.

Az első magyar filmet nyolcéves koromban Láttam az iskolában, tehát még a múlt század utolsó éveiben. Egy osztálytársam mutatta meg titokban a pad alatt. Az egész szerkezet zömök kis könyvecske volt, még egy gyufásskatulyánál is kisebb. Ha az ember pörgetni kezdte a lapjait, egy szörnyen kövér nőt látott, aki — csodák csodájára! — mozogni kezdett. Kiszállt az ágyból, dühösen vakarózott és bolhászkodott, sőt később oüyoin dolgokat müveit, amiket le sem irhatok, mert a „film“ határozottan pikáns tartalmú volt.

Pár év múlva a „bűvös korongot“ is láttam, ahol a korong, forgása helyettesitette a lapok forgását. A kép két birkózót mutatott. Halottam arról is, hogy Marey „fotografáló puskát“ szerkesztett, amelyet vátllihoz emelve és célozva kellett elsütni, amire egy revolver- szerkezet az érzékeny lemezt gyorsan körbe mozgatta. Sajnos, ezt a puskát nem láttam, de sokáig izgatta a képzeletemet. Megoldhatatlan feladat eDé állítottam; apámat, amikor ilyen puskát kértem tőle ajándékba.

Mindez még Edison és Lumiére előtt történt. Arra pontosan emlékezem, amikor az első, kézzel csavart, de már szalagról és lámpával vetített fiámét láttam. Csodálatosképpen ez is illetlen tartalmú volt, ugylátszik, az első filmírók maguk a fényképészek voltak, akik általában jókedvű emberek, tatán a foglalkozásuk miatt, mert örökösen mosolyt kérnek tőlünk a gép előtt.

Emlékszem a kép meséjére is. Kövér dada ült a vasúti kocsiban — megint egy kövét nő! —- és párhónapos csecsemőt tartott a karján. Mellette bajuszos, sovány fiatalember feszengett és miután csak ketten voltak a fülkében, néhány pillanat múlva hevesen udvarolni kezdett a terjedelmes dadának. Csókot kért tőle, a dada azonban szigorúan védte női erényeit. A vonat fütyült, a kép elsötétült. . . alagút következett. Az alagút után, mikor újra világos lett, harsogó kacagás közben láttuk, hogy az udvarló hevesen csókolgatja, nem a dadát, hanem a gyereket. De a gyereknek sem az arcát, hanem egészen más testrészét, ahogy a dada a sötét alagut- ban védekezésül maga elé tartotta a gyereket. A történelmi hűség kedvéért meg kell említenem, hogy az első magyar filmnek óriási sikere volt, viszont az is igaz, hogyha ezt az ostoba kis filmet ma mutatnák be, a közönség valószinüleg lerombolná a mozit.

De ebben az időben, több mint harminc évvel ezelőtt, a technikai csoda még olyan újdonság volt, hogy amikor a vásznon a mozdony befutott az állomásra, a közönség soraiból többen fölugrottak és menekültek, attól való félelmükben, hogy a vonat elgázolja őket.

E gyermekévek után a néma filmnek mintegy két évtizede nálunk is úgy zajlott le, mint mindenütt a világon. Érzemes zongora- szó mellett — kevés kivétellé:' — a világ legrosszabb rémdrámáit és leghülyébb bohózatait voltunk kénytelen megemészteni. Magam is Írtam ebben az időben, a háború után egy filmet. Nemrégiben, tíz év után, kimentünk a műterembe, előszedettük a régi tekercseket és újra megnéztük, mert úgy emlékeztünk, hogy a film szenzációsan remek volt és érdemes volna újra megcsinálni hangos filmnek. Elszörnyedtünk. Be sem vártuk a végét, kiszaladtunk a műteremből.

Ehhez a filmhez fűződik különben életem egyik legkeservesebb emléke. Nemcsak filmKOSZTOLÁNYI DEZSŐ

KÉZIRAT

NOVELLA

Olyan kézirat-kazlat hozott a posta, hogy amikor felbontottam, a rémület fogott é.

Regény volt, két részben, keménypapír- boritókban, gondosan legépelve, szalaggal átkötve. A címét mie|g) sem néztem. Csak azt, hogy ki irta.

Egy előkelő, finom, öreg hölgy irta, aki müveit volt, szeretetreméltó, a társaságban elmés, okos is, de mihelyt tollat' vett kezébe, ezeket a kitűnő tulajdonságait tüstént elvesztette s poosékalbbui irt, mint egy pesztonka.

Olvastam már néhány Írását. Úgy gondolok vissza rájuk, hogy ma is az ásitógörcs csikorditja össze ál'lkapcáimat. Ha nem hatnak rám a legerősebb altatószeriek, csak eszembe idéztem őket s azonnal elnyom az álom.

Sóhajtva fölemeltem a súlyos, irodalmi munkát. Odadobtam a szobám sarkában álló kézirat-asztagra.

Az írónő kis érőlevelében arra kér, hogy föltétlenül olvassam el küldeményét, mert sokat tart véleményemről. Hát megfogadtam magamnak, hogy egy szabad órámban majd belepillantok.

Két-három hét múlva találkoztam vele az utcán.

— Elolvasta? — kérdezte.

— Még nem, méltóságos asszonyom.

— De elolvassa?

— Természetesen.

— Megígéri?

— Meg, meg.

Ez a kézirat, melyet azóta belepett a por,

mellemre nehezedett. Gyakran lidérceseket álmodtam miatta. Nem mertem még egyszer megnézni. De tudtam, hogy. 1308 o.dal. Onnan emlékeztem erre, mert az átvételékor feltűnt, hogy az oldalszáma azonos azzal az évvel, amelyikben Róbert Károly király a magyar trónra lépett.

Borzalmas volt elképzelnem, hogy csak átlapozom is. Mi értelme lenne? Az, hogy mások elém teszik kéziratukat, mindig meghat, meg is tisztel. Alázatosan igyekszem teljesíteni kötelességemet, megfelelni a belém vetett bizalomnak. Még, mindig nem tompultam el anyagom iránt, érdekel, mint az orvost a betegei folyton ismétlődő tömege. De ebben az esetben, bizonyos voltam, hogy gyógyíthatatlan betegigei áldok szemközt, akiről már évekkel ezelőtt bemondtam. Nihil faciendum. Legföljebb tovább vigasztalhatnám, ez pedig sérti igazságérzetemet, azonkívül untat is.

Legközelebb, mikor megpillantottam őt egy estélyen, hozzásiettem. Kezet csókoltam s ezt dadogtam:

— Még mindig nem, méltóságos asszonyom. Millió undok dolgom van. Robot. De egy hónap múlva — ugye ennyi időt ad? — magam jelentkezem.

Elmúlt egy hónap. Nem találkoztunk. A nyár is elmúlt. Már azt hittem, hogy ő maga is elfelejtette irodalmi kalandját. Őszintén szólva bizakodtam közeli halálában is.

Ősszel azonban egy verőfényes délutánon, amikor a fasorban mit sem sejtve sétálgattam néhány barátommal, viharosain és lekötelezőén integetett felém. Hozzánk csatlakozott.

Ballagtunk az aranyfák közt. Én, meg ő elül. Hátul1, mögöttünk, úgy tiz lépésnyire a társaságom.

— No elolvasta? — vallatott szerény s egyben gúnyos mosollyal, támadóan.

— El — feleltem hetykén1, szigorúan, szinte durván.

—- Akkor most mondja é': nekem, hogy tetszett. De részletesen és őszintén. Semmi bók. Engem csak az őszinteség érdekel.

Szeméhez emelte aranykeretü nyelesszemüvegét és rám meredt.

— Iig;en — szóltam, még mindig szigorúan.

Lassan haladtunk a fasorban. Barátaim tereferéltek hátam mögött. Nekik fogalmuk sem volt, milyen halálos veszélyben forgok ebben a pillanatban. Hátra-hátra sandítottam, segítséget várva tőlük, mint a rossz diák, aki nem készült és a súgókat lesi. Nem volt menekvés. Nekem most meg kellett á lnom a helyeimet, egyedül. Az irónő foglya voltam.

— Hát — kezdtem s nagy lélekzetet vettem, mintha nem tudnék szóhoz jutni sok mondanivalómtól, aztán lehajtottam a fejemet, elnémultam, hogy mintegy rendszerezzem, formába öntsem kavargó benyomásaimat.

Ő várt.

Mit tehettem?

Egyszerűen azt mondhattam volna, hogy uj regénye remek s az előbbieket is messze túlszárnyalja. Ilyesmi ellen azt tapasztaltam, nem igen szoktak tiltakozni azok, akik írnak. De minthogy már rossz volt a lelkiismeretem s vádolt előbbi aljas hazugságom, hogy elolvastam kéziratát és emiatt holmi züllött kalandornak, vagy nemzetközileg körözött szélhámosnak éreztem magam, jóvá akartam

tenni léhaságomat, egyszerre valami merőben megmagyarázhatatlan becsű letességi hóbort szállt meg, s egyik kelepcéből a másikba hullva kijelentettem:

— Kifogásaim vannak, méltóságos asszonyom, — szünetet tartottam. — Mégpedig komoly, súlyos kifogásaim.

— Ugyan? — kacagott meglepődve s le- engedte aranykeretü nyelesszemüvegét. -—- Látja, ez már érdekel. Talán a tárgy?

— Ó, a tárgy, a tárgy az érdekes és kerek. A tárgy az gömbölyű — s két kezemmel mutattam, hogy milyen gömbölyű.

— Sejtem már, hogy micsoda — szakított félbe izgatottan. — Magának a megoldás nem tetszik, a vége.

— Sőt. A vége az hibátlan — ti takoztam. — Másképpen nem is lehetne befejezni. Egyebütt van a törés.

Hol?

— Úgy a közepe felé — szóltam tétován s könyörgő, majdnem rimánkodó tekintetet vetettem rá.

— Ott, ahol Maricának megtalálják a keresztlevelét és kiderül róla, hogy törvénytelen gyermek?

—- Nem. Ez drámai és szükséges. Előbb van a törés.

— Ott, ahol Marica azon a jótékonysági ünnepélyen angyalként szerepel, a görögtüz- ben — tudja — és beleszeret Kázmér gróf?

— Ez a jelenet feledhetetlen. Marica, a kis Marica, a fehér angyalszárnyacskákkal, a pirosán füstölgő görögtüzben, ha ványan és szendén, imára összetett kis kezecskéivel végtelenül megindító. Az pedig, hogy éppen ilyen helyzetben és éppen ekkor ébreszt szerelmet Kázmér grófban, elmés, eredeti, merész s ami a fő, lélektanilag teljesen oko t. Még előbb van, méltóságos asszonyom.

— Á, igen. Ott, amikor báró Bolthay