Ellenzék, 1935. július (56. évfolyam, 147-172. szám)
1935-07-28 / 170. szám
ÍV3B Ixtltts 29. ELVEM Z UK A N \ N A írta: WASS ALBERT. Rosszui beszáfte a román nyelvet, rosszul beszéltem én is, tehát nagyszerűen megértettük egymást. Mikor a GaOca Victoriei sarkán beültem a kis fekete csukott taxiba, még nem is sejtettem, hogy vailaiha ebben az életben Össze- taiáílkostcwn veile. — Consultul I-tahan. — mondtam, mikor becsapódott mögöttem az ajtó és kényelmesen hátradőltem a puha ülésen — Olasz konzul! átus. A fickó megvakarta a fejét, ■ nyil ván nem tudta hirtelen, merre keddi menni. Aztán a motor berrcgini kezdett, majd elindult, kicsit tétován és bizonytalanul, aztán belesodródtunk a főutca suhanó autói közé és velük suhantunk mi is. Késő délután vök, kt-ott sziporkáztak már a fényreklámok, az ut két oldalán fekete tömeg hömpö' ygött, zagyván és élénken, egy nagy gramofon-üzlet kivilágított termeiből tompa zene szűrődött át az üvegfalon, ki az utcára, a járókelők közé, át a kordonon, bele a suhanó autóik rekedt tülköléseibe és túl rajtuk is, valahol a túlsó soron fáradtan hullt le a szürke házfalakra és a főváros zaja millió atomra tépte szét. Színesre gyűlt automata-bufíetek előtt lézengő emberek álltak, többnyire nők, fényes fekete bundákban, púderesen, karcsúm, mosolygó szemekkel^, mintha mindnyájan vártak volna valakit. Valakit, aiki gyakran eljön, de igazában mégsem jön el soha sem, mert csak az ő álarcában jönnek mások, ő, egyedül ő marad el mindig. Vállaltit, aki szebb lehetne, jobb •ehetne, mint a többi emberek, aki mindenkinél szebben tudna szeretni, miért több lelke volna, mint akárki másnak, ha egyszer igazán, igazán eljönne ő is. Valahol egy mellékutcába tértünk, nem is tudom, hol lehetett, aztán sok-sok kanyargó utcán mentünk végig, zegzugosan, rendszertelenül, mintha magunk sem tudnánk, hogy hova igyekszünk. így csatangolunk mindnyájan az életünkön át, mintha mindig sietnénk valahova, mintha mindig arra vágynánk, hogy a többiek azt h így jók rólunk, hogy valami cél, amely nem tűr késedelmeket. Pedig tulajdonképpen sehova sem igyekszünk. Csak éppen az utcákat rójjuk egymásba, talán keresve valamit, de egy időn tül már az sem bizonyos, valahogy úgy, ^mint ahogyan engem vitt az az autócaxd akkor. Egy' ház előtt végre megálltunk. — Tavaly rtt volt — mondta az emberem, mialatt lüssan kimászott a volian mellő)!* — talán it tudni fogjak, hova költözött. Benyitott a kapun, hallottam, hogy beszélt vaiajksved, ás nem nagyon figyeltem oda. A negyedik emelőt nyitott ablakában egy macska ült, sárgaszemü, nagy, pompás fekete macska, álmosan és jóllakotton ült ott és nézett át a szomszéd háztetőre, talán ott Európa- Ellenzék ' olcsó egyéni nyaralási akció'"a! Lei 4200— Lei 5.830'—- Lei 2.235'— Lei 3.200-— Lei 4.435-— Lei Lei 5.520— 7.700— Lei 3.000— Lei 4.315— Lei 5.995— Junius és szeptember hónapokban: 14 napra L osztályú kategória Lei 2.850— 21 aspra I. osatályu kategória 28 napra I. osztályú kategória 14 na ra II. osztálya kategória 21 napra II. osztályú kategória 28 napra Ii. osztályú kategória Julius és augusztus hónapokban: 14 napra I. osztályú kategória Lei 3.830'— 21 napra I. osztályú kategória 28 napra I. osztályú kategória 14 napra II. osztályú kategória 21 anpra IL osztályú kategória 28 napra IL osztályú kategória L osztályú kiszolgálás alatt értendő: folyóvizei szobák éa étkezés a Şzovata étteremben. — II. osztályú kiszolgálás lak is az István és Regina Maria szállókban és étkezés ugyanezen szállók éttermeiben. — Fenti pausál árakban következők foglaltatnak benn: Lakás kiszolgálással és villanyvilágítással, valamint községi illetékkel, napi háromszori kitűnő étkezés, kiszolgálással együtt, mindennapra fürdőjegy a Medve tóba, vagy kádfürdőbe, kurtaxák, zenedijak, az állomásról a fürdőtelepre való beég kiszállítás. — Indulás bármely napon 1 Kö- (febző azonban indulás előtt 10 nappal leje- lontkezni, hogy a szoba megrendelhető legyen és lekötött idő pausál dijának felét jelentkezéskor lefizetni. — Jelentkezések és összes felvilágosítások az ország területén beszervezett összes pausálkurákról az Ellenzék utazási osztályában fern a sok, szeszélyesen szét hálózó villany- drót között egy másik fekete macskát keresett, vagy lehet, hogy nem is gondok oda, csak éppen a levegőbe bámult és egy lehajló faágról álmodott, amit ő nem is látott sohasem, de amin remekül dl leheit nyújtózni és lapulva lesni órákhosszán át az őserdők elmotozó életét. Ezt a macskát néztem, fent a negyedik emeleten, egy kis darab életet valamelyik regi ősvadonból1, egy imt felejtett furcsa valamit, a nagy sötét és élettelen kőkockák között, villanydrótok között, suhanó autók ideges tülkölése között, amint ott ült az ab- lakpárkányons unottan, lustán és ezzel az egész nagy fei.forditott világgal nem sokat törődött. Egyszerre csaik arra rezzentem fel, hogy valaki felnyitja az autó ajtaját és egy puha női hang valami ismeretlen nyelvű szóáradatot zudit be hozzám. Meglepetten fordultam arra. Az ajtóban egy fiatal nő állt, barnabőrü, feketehaju nő és élénken magyarázott valamit. Olaszul magyarázott. — Pardon szenorina, — nem értek egy szót sem. Franciául mondtam ezeket. A nő hirtelen elhallgatott, talán el is piruk egy kicsit és tanácstalanul nézett rám. Próbáltam megmagyarázni neki. — Nőin parlo italiano, . senorina ... hun- garo, non italiano ... Nem tudom, hogy megértette-e, vagy sem, de halkan elnevette magát és rettenetesen rossz románsággá-* féléit. — Bocsánat, azt hittem, hogy olasz. A konzulátus ugyanis elköltözött innen ... Egyedül bandukoltam az utcán, céltalanul, kettesével, hármasával mentek dl mellettem az emberek, nevetgélve és nagyon jókedvűen. Rajtam kívül nem vak senki sem egyedül és ez fájt így kicsk. Jó lett volna valakinek mondaná vakmit, valakinek mcgsimogaitini a haját és aztán kar- ökve menni tovább a fényreklámok cikázó szánéi között. Szerclimespár halhdt el mellettem, a fin fején diáksapka volt, a lányon olcsó kis fekete kabát, egy pompás kirakat kék fénnyel hintette tele őket és amint a kék párába hangosan bel eme vettek, olyan varázslatosan szépek voltok ketten. A kávéház előtt megálltak, hallgatták egy porcig a zenét, a fiú a zsebéhez nyúlt, megtapogatta, aztán mondott valamit, amin mindketten hangosan felnevettek és egymásba fogódzva siettek tovább. Úgy irigyeltem akkor őket. Irigyeltem a fiú fején a diáksapkát, irigyel Item azt a mozdulatot, amivel a zsebéhez nyúlt és irigyeltem, nagyon irigyeltem a kacagásukat. Egy darabiigi követtem őket. Nevetgélve mentek ellőttem, egy kirakat előtt hirtelen meg is csókolták egymást, aztán riadtan körülnéztek. Megláttak engem, látták az arcomon., hogy észrevettem a csókjukat és összenéztek. Éreztem, hogy elpirulok. Nagyon megszé- gyelteim magiamat, gyorson megfordultam és sietve nyitottam, be a légközelebbi étterembe. Még hallottam a kacagásukat a hátam mögött, aztán becsukódott az ajtó és ők kint rekedtek a diáksapkávaO, a csókkal és a ka- cagássaD együtt. Fáradtan ültem le az egyik asztalihoz. A pódiumon női zenekar játszott valami ismert slágert, minden asztalon virág volt és mintha csupa szereiimespárok ültek volna az asztalok körül. ■Till Motírice Chevalier és Jeane'íc McscdonaSd-dal. — Csütörtöktől 3, 5, 7, 9 órakor! 1 Lehár zenei “ Lubitsch rendezés! — Előjáték: Micky Maus, Silly Simphonie! — Helyárak: 10— és 17— lej! Tanácstalanul nézett rám, én is elmosolyodtam és néhány szót mondtam neki. — Igazán nagyon kedves ... Vallatni ilyesmit mondhattam. A kijelentésem és a beszéd szakadozottsága, ahogyan a szavakat kerestem, az ő beszédéhez lehetett hasonlatos, ment újra felnevetett halkan és megjegyezte, hogy mégis jobb lenne, ha olasz lennék, jobban tudnánk beszélni egymással!. Nehány jelentéktelen szót váltottunk még, megköszöntem a felvilágosítást és aztán a motor újra berregett és mi suhantunk tovább a kis szűk utcákon és elmaradt mögöttünk a ház a negyedik emelettel és a macskával együtt elmaradt a másik ház és a kapu és a nevető szemű olasz nő is elmaradt. Úgy elmaradt, mint ahogy minden elmarad ebben az életben, a perc, az óra, az év és mindaz, ami ezalatt hozzánk kapcsolódott, arra az el'su- hnó egységnyi időre. A macska talán még sokáig ott ült a negyedik emelet ablakában, de lehet az is, hogy nagyon beüeákmodta magát az őserdő életébe, azt álmodta, hogy ott lapul a faágon és alatta egy őzgidó játszik... mind közelebb, (közelebb jön ... most. . . már 'éhet ugrani. . . lehet, hogy nagyon beleélte magát ebbe a csodálatos álomba és lezuhant a negyedik emeletről. Mindegy. Nekem mar abban a percben meghalt, amikor az autóm a sarkon befordult a szomszéd utcába. Késő este volt már, a sétálók gyérülni kezdtek az utcákon, megritkultak az autók is és a villamosok üresebbek lettek. A kalüüz már ásított is egyet-egyet és arra gondolt, hogy félóra múlva haza ta-egy és szabad lesz nyugodtan leheverni és pihenni holnap reggeliig. A forgalmi rendőr lomhán ácsorgott a posztján, a zöld-piros lámpás irány jelzőt nem is bántotta már, csák a kezével intett a tülkölő autóknak, hogy szabad az ut. Csak a mozikból jött ki még egy-egy ember, a nagy üvegajtó dlőtt megállt, felnézett az égre, lent néhány nagyon sápadt csillag visszaadta a pillantást, .aztán a kabátjába burkolózott és elindult ő is valamerre. Hosszú autókor húzódott meg az opera két szélén, némán és feketén, mint két 'leselkedő 'kígyó, valamieÖyik kávéház nyitott ajtaján ideges zenefoszlányok buktak ki hanyatt és sántikálVa botorkálták be a környező utcákat. Egy pincér étfhpot nyújtott át, színes lámpákból bódultán és tompán zuhant szemeim közé a fény és a zenekar elhallgatott. Sokáig tanácstalanul bámultam az étlapot, halllottam, hogy valhki megái az asztaiom mellett, azt hittem, hogy a pincér és nem is néztem oda. — Jó estét — mondta egy női hang és & kiejtés, amivel ezt a két szót kimondta, nagyon ismerősnek tetszett. Meglepetten figyeltem fel. Nagy fekete szemek mosolyogtok le rám egy barna arcból, kedvesen és melegen, viliig leomló puha fekete haj keretezte az arcot, l'ehetedfen volt nem ráismerni. Ő volt, a kis olasz. Egyszerű fekete ra ha volt rajta, fehér gallérral, finom volt és elegáns és cseppet sem rikító. Ahogy áttévedt róla a szemem az asztaloknál ülő nőkre, a selyem ru hás, ékszeres, kifestett kényeskedő babákra, kellemesen elütő volt az ellentét. — Jó estét — mondtam és nagyon jól esett, hogy ott állt mellettem, hogy észre vett, hogy oda jött hozzám. — Foglaljon helyet! Leült mellém és rám nézett. Egy kicsit zavartak voltunk mind a ketten, nem tudtuk, mit mondjunk egymásnak. A pincér újra oda jött és várakozva nézett rám. Átnyújtottam neki az étlapot. — Válasszon valamit, valamit, amit szeret. Mosolyogva hárította el. — Köszönöm, én már vacsoráztam. Hivatalból Csodálkozva néztem rá. Folytatta. — Persze, maga nem is vett észre. A férfiak néha nagyon vakok. De én azonnal megismertem magát, .amikor belépett. Igaz, hogy onnan nagyszerűen látni az ajtóhoz. Kezével a pódium felé mutatott. Nehány nő lézengjett ott a hangszerek körül, mind olyan fekete ruhában, fehér gallérral. Most ■már értettem a helyzetet. — Bocsánat. . . nagyon elgondolkoztam valamin .., Nevetett. — Láttam. Biztosan gondolt valakire. — Igen. Kicsit messze jártam . .. Bikomolyodott. — Értem. Én is szoktam úgy lenni néha. Olyankor haza gondd'bk. Haza. Szicíliára. A pincér még mindig; ott állt. Kétségbeesetten néztem az étlapot. — Csak legalább valamiről tudnám, hogy micsoda? Nem tudok eligazodni ezen az étlapon és már néhányszor nagyon megjártam a rendeléssel. Nevetve vette éli tőlem az étlapot. — Várjon, majd rendelek én magának valamit. Tudom, én is igy voltam vele éleinte. Mondott valamit a pincérnek, én italt rendeltem és ezzel magunkra maradtunk újra. — Tulaj dón képen még nem is Ismerjük egymást — mondtam és bemutatkoztam neki. — Anina vagyok — felelte hat; kan, amikor kezet nyújtott és zavartan kezdett babrálni az asztalterítőn. — Tulajdonképen nem ezt akartam — folytatta, kicsit halkan és szomorúan — és most bocsánatot kell kérjek magától, hogy igy egyszerűen ide jöttem. Nem kellett volna megmondja a nevét és én sem beszéltem volna magamról semmit. Úgy tettünk volna, mintha már régen-régen isrnernők egymást, mint két jóbarát, aki hosszú idő múlva ösz- szetalálkozlk újra. . . ezt játszottuk volna eg/ órán keresztül, vagy egy éjszakán keresztül,' vagy egy napon, vagy egy héten át. . . aztán elbúcsúztunk volna, igy hogy: viszontlátásra ... és nem is találkoztunk volna soha többet. — Kicsi Anina . . . hát igy nem mindegy? Csöndesen megrázta a fejét. — Nem mindegy. Én emlék lettem volna magának és maga is egy emlék lett volna nekem, emlék, aminek neve nincs... és ez igy llett volna szép. Megsimogattam a kezét, nem volt mit mondjak neki, mert nem is értettem meg egészen, csak éreztem, hogy szomorú és szerettem volna, ha újra nevet. A pódiumon valaki hangolni kezdett egy hangszert. Anina felemelte a poharát, koccintott velem, aztán sietve indult ő is a pódium felé. Valami gyönge parfüm maradt utána, kedves, könnyű kis illat és összeöiid’- kezett a lámpák szertedobált színeivel. Mintha melegebbek lettek volna tőle a színek, tompább és kellemesebb az étterem zsongj tó zaja, de (lehet, hogy nem is úgy vök, csat én éreztem melegebbnek a világot, mert vakki belenézett a szemembe és megszorította a kezemet, amikor elment. * Másnap délután, amikor a mozi fülledt levegőjében összetévedt a kezünk, úgy éreztük, mintha tavasz rohant volna a nagyváros zsúfolt utcáin végig, féke Cökdöste volna a sok fásult szávü embert és minket keresett volna, éppen-éppen minket. A csókok ize még forrón húzódott meg a szánk szögletében, de tudtuk, hogy kint ősz van, hosszú szürke fonalakban csorog az eső, Cotroceniben barnáin és álmosan ácsorognak a tölgyek és lompos verebek húzódnak meg az ereszek alatt. Reszketett a kezünk, amikor összeért és ha- csókra gondoltunk, reszketett a szivünk, mert a vágy aranymadarát féltettük a nyirkos őszi u-tca szürke színeitől, a barna őszi fáktól'1 a Cotroceni parkban, mert éreztük, hogy ha rászáll azokra a fákra, elveszti szín- arany színét és holtan zuhan a sárba és csúnya nagy csizmákkal rálép az idő és eltapossa szegényt. Mart éreztük, hogy mindenképpen elfárad egyszer és akkor muszáj lesz leszálltai neki. A kezemet szorította és éreztem, hogy nem a filmre néz, éreztem, hogy tulsiklik rajta a szeme. — Hova gondol — kérdeztem, talán csak azért, hogy mondjak valamit. — Haza . . . Évődni próbáltam vele. —• Biztosan van ott valaki... egy fiatal fekete olasz . . . Sokáig nem fedek. A keze végigsimitotta a kezemet, a gyűrűnél megállít és hosszasan hosszasan babrált rajta. — Női gyűrű — mondta — messziről való ugy-e? Hazulról... — Nem. Még amnáí is messzebbről. .. — Fekete? —- Nem. Szőke. — De az arca barna? —■ Honnan tudja? — Keskeny, gúnyos vonala van az ajkának, nagyon erősen iveit, és amikor moso- lyog, egyetlenegy kis hegyes foga látszik . .. — De honnan tudja?! Vállat vont. — Tudom. Mint ahogyan maga is tudta, hogy fekete és olasz ... A hangos filmhíradó képei táncoltak a vásznon, nem is figyeltünk oda. Furcsa volt nagyon, hogy Róla beszélünk és hogy éppen ez a lány beszél Róla. Hirtelen fciütöt te a fejét. — Ah ... Italia ... Valami fasciszta ünnepély jelent meg a fii men, nagy tömeg nyüzsgött és egy erkélyei ott ált Mussolini és beszélt a néphez. — Duce «I. ! A szeme csillogott, látszott, hogy falja nu
