Ellenzék, 1935. június (56. évfolyam, 124-146. szám)
1935-06-29 / 146. szám
19 3 5 Junius 29. ELLENZÉK 5 \WBmäxanm KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Jegyzeteim Esős nap fürdőhelyen. — Scherezádé. — Tudás és tudatlanság. — A duhaj orvos Jzszrevetted-e, hogy nyáron fürdőhelyeken és nyaralótelepeken az országos eső első napján milyen nyájas mosollyal köszönt a vendéglő vagy a szálló tulajdonosa, aki egyébként észre sem vett, amikor az erdő és viz fényben ragyogott s vendégei baktériumok módjára szaporodtak? Ezen a szürke locspocsos napon az ö elkényszeredett mosolya óhajtja számodra pótolni a verő- fényt, amely nélkül vendégei mind meg- szökdösnek. Ekkor veszi meg szegény azt a kötelet, amellyel majd később, a huszon- harmadik esős napon a gazdasági válságra és fizetésképtelenségére való tekintettel csöndesen fölakasztja magát valamelyik elhagyott fürdőszobában. * A tengerparton van egy villa, melyet mindenki irigyel és csodál, a Scherezádó. Hatalmas falak őrzik magányát. Ezeken sen- kise láthat be. Csak csillogó kék-arany kupolái nyúlnak ki s márványtornyai, mely e két a távol napkelet Ízlésében épített egy építész, aki — bizonyára busás tiszteletdij* ellenében — az Ezeregyéjszaka regényességét akarta a földre varázsolni. Egy bankár szokott itt nyaralni, néhány hétig. Az ő tulajdona ez a villa s époly nagyzoló, szerénytelen és üres, mint a gazdája. Évtizedekig álmodozhatott róla, amig ködös, nagyvárosi délelöttökön hivatali íróasztalára görnyedt, telefonozott, üzleteket kötött, egyetlen tollvonással megsemmisítve a gyámoltalan szegénység sok jámbor szándékát és évek óta dédelgetett vágyát, de közben megvalósította ezt az akaratát, szintén egyetlen mozdulatával, amikor telefonkagylóját leemelve az építésznek megbízást adott a Seherezádére s beleépittette mindazt, am.it meddő életében a költészetről, a művészetről képzelt, felnövelve az egyedüllétet, elrútítva és személytelenné téve magát a tengert, magukat a fákat is, az egész természetet. A borzalom, az undor és kétségbeesés fog el, valahányszor elhaladok a zsúfolt, Ízléstelen, márvánnyal kirakott napkeleti álom mellett. Rossz költeményekhez hasonlít, melyeket műkedvelők cifráznak föl tartalmatlan élményeikkel, olcsó szóképeikkel. Ezeket azonban éhenkórász költők írják s legalább össze lehet tépni. Milyen szörnyű is, hogy a pénz megvalósíthatja siralmas ábrándját s az szilárd anyagával örökre itt pof fesz- kedik előttünk. * Olvastam egy nagy, európai hirü tudós nyilatkozatát, aki hosszú, munkás életében jolyton búvárkodott, előre vitte a tudományt s a maga területén valóban maradandót alkotott. Milyen félénk és óvatos minden mondata. Ha állít valamit a következő mondatban helyesbíti vagy visszaszivja. Az, aki kérdezgeti, tájékozottabbnak rémlik, ő tűnődve felel a kérdésekre. így van, talán, de lehet másképpen is. Semmit sem tudunk bizonyosan. Egy szemer az, amit a kutatás kiemel a bizonytalanságok végtelenéből s a tudomány úgynevezett diadala elenyésző semmi ahhoz a kétséghez képest, mely minden oldalról körülvesz bennünket. Ha magamra gondolok, az én szerény munkásságomra és szerény tapasztalatomra, melyet egy életen át szereztem az írásra vonatkozólag, szintén ezt érzem. Egy érettségiző jeles diák, aki bátran, folyamatosan és nem is ostobán beszél a költészet céljáról, a szépségéről, vagy a verstan egyik-másik kérdéséről, sokkal határozottabb és szabatosabb, mint én volnék, ha leültetnének abba a vallatószékbe. Nálam a tépelődés elködösitette azt, amit tudok. Sokszor már azt sem vagyok képes eldönteni, hogy mi a szép és mi a rut. Nem is ehhez a jeles diákhoz hasonlítok én, hanem ahhoz a diákhoz, aki fütyült a tárgyára s tanulás helyett labdát rúgott és lányokhoz járt. Azt hiszem, hogy az igazi tudás a külső megnyilatkozásában nagyon hasonlít a tudatlansághoz, * Jules Gaultier bovaryzmus-nak nevezi lelkűnknek azt a mélyen gyökerező hajlandóságát, hogy a társadalmi formáktól megszabott, szokványossá merevített életünkkel sohase vagyunk megelégedve s titokban mindannyian valami más életet óhajtunk élni, nagyobbat vagy kisebbet, de mindenesetre különbözőt a rendestől s csak akkor vagyunk igazán boldogok, akkor élhetjük ki magunkat, ha hébe-hóba megvalósítjuk a szerepcserét és az idegen, megálmodott szerepet játszhatjuk. Hogy mennyire igy van ez, azt napról-napra tapasztalhatjuk önmagunkon és másokon. Nem tudjuk, hogy mi lakozik egy emberben. Orvosbarátom múltkor ezt mesélte valakiről: — Csöndes, zárkózott ember volt ez a kartársam. Közöttünk élt a kórházban, kitünően teljesítette kötelességét, de sohase tárulkozott ki előttünk. Ha megkérdeztük tőle, hogy mint van és ő azt dörmögte, h°9y „jól“, az már a bizalmaskodás legnagyobb foka volt. Többnyire nem is felelt. Munkája végeztén elvonult agglegény szobájába s ott írogatott valamit. Hogy mit, azt nem sikerült megtudnunk, mert semmit se közölt se a nyilvánossággal, se mivelünk Már elmúlt negyvenéves és én körülbelül tizenöt esztendeje laktam, étkeztem vele minden áldott nap, anélkül, hogy bármit is sejtettem volna felőle. Egyszer télen, vasárnap este künn sétálgattam a legsötétebb Ferencvárosban. Megálltam egy kurtakorcsma előtt, ahol citerások muzsikáltak s a vörös abrosszal terített asztaloknál kocsisok, kofák ettek-ittak. Bekukucskáltam az ablakon. Tátva maradt a szájam. Az én barátom, a szótalan, titokzatos kartárs ingujjra vetkőzve csárdást ropott egy tenyeres-talpas asszonysággal s jókedvében rikkantga- tott. Sokáig néztem, dermedten. Természetesen sohase mertem neki említeni. Másnap reggel találkoztam vele a kórház folyosóján. Fehér köpenyt viselt, felsőzsebében szivhall- gatót s néma föbólintással viszonozta üdvözlésemet. Ismét a régi voltBulgária, junius. A feldarabolt Macedónia kis városkája, Bajkó felé igyekszik autónk, szűk völgyektől szaggatott hegyvidéken. Köröskörül fenyves, bükkös, tölgyes erdők, a kétezernégyszáz méter magas szerpentin útról egyre-másra csillogó tavak bukkannak elénk. Mindez a szűzi kép valóban kultúrától, emberektől elszabaditó boldogság volna, de kísérőm kezében kis papírlap zörög, erről olvassa: — A macedón felkelők közül elevenen elégettek 414 embert, a kinpadon kivégzettek száma pedig 4503. .. És közben vidáman simogatja a tekintélyes hegyóriásokat, versenyt futó patakokat a nap. Ez a papirdarabka, amelyen izgalmas statisztikai adatok sorakoznak, sehogy sem illik ide, de hát szomszédomnak Macedónia nemcsak szép tájat jelent... Már két órája megyünk autón és a madarakon ki- vül egy élő lény, erdei lak vagy község sehol nincsen. Végre, amikor leereszkedünk a völgybe, a mezőkön már mindenfelé dolgozó törölt asszonyokkal találkozunk. Vezérképviselő : I Pttizm Company Bucureşti, Sí?, Cauzaşi 14. A mártírhalál rajongói Az arcukat eltakaró kendő ki van bontva, de amikor egy-egy kanyarodónál váratlanul meglepi őket az autó, ijedten bebugyolálják fejüket s riadtan néznek felénk. ^ — Ezek még konzervativek, — magyarázza kísérőnk, — de már Szófiában nem talál egy boltot sem, ahol fezt lehetne vásárolni. Bulgáriának egyetlen olyan töröklakta vidéke sincs, ahol fezt viselnének. Megérkezünk Bajkó nevű macedón községbe. Szűk, köves sikátorok közt kanyarodnak az apró házak, amelyeknek egy részén még most is megvan a régi háremes építkezés. Ebéd után vannak az emberek, üldögélnek a ház előtt az utca kövezetén, csupa szótlan, komor arc, sehol nincs mosoly, nevetés. Megnézzük az egyik macedón fiú- és léánymternátusnak a Pirin-hegység aljában levő üdülőhelyét, ahol éppen hazafias ünnepség van. Hamarosan kiderül, hogy errefelé a hallgatag arcok mögött roppant indulatok bújnak meg. Amikor Kossuth a malacpecsenye volt Utazás Macedóniából Kossuth Lajos török lakóházáig A PILLANTÁS Irta: HARSÁNYI ZSOLT I. A férfi naplója: „Május i8. Most jöttem haza és már elég későre jár. Le kellene feküdnöm, mert holnap korán kelek. De úgysem tudnék elaludni. Túlságosan telt van a szivem. Talán ha ki- irom magamból ezt a boldog izgalmat, megnyugszom valamennyire. Altatót nem akarok venni, mert félek, hogy megszokom. Emlékszem még azokra a gyötretimes napokra, mikor tele voltam kétséggel, idegességgel! féltékenységgel, minden áldott este altatóval aludtam el, másnap zugó és zsibbadó fejjel keltem fel, álltig tudtam a fürdőszobában lelket verni magamba, egész nap ingerült voltam, kínoztam Klárát is, magamat is, és legjobban szerettem volna meghalni. Ha erre az időre visszagondolok, ma igazán el kell csodálkoznom, hogy Kí'ára kibírta velem. Tűrhetetlen voltam. Igazán az ő lelki nagysága, emelkedettség kellett ahhoz, hogy az ón örökös kínzásaimat, faggatásaimat, gyötréseimet türelemmel elviselje. Gondolatban megcsókolom most a kezét, azt a kezet, amelyre nem tudok meghatottság nélkül gondolni. Neki lett igaza. Ez a tél elmúlt, itt a tavasz és tavasszal megjött az én telki nyugalmam is. Nincs gyönyörűbb és csodálatosabb dolog, mint bízni valakiben, mint hinni valakinek. Aki el nem jutott a feltétlen bizalomnak erre az áldott csúcsára, az szerintem nem is szerethet igazán. Ma este Györgyéknél kártyáztunk, és ott volt ez a Gessner nevű német követségi em- Der is. Vbünk játszott egy asztalnál. Klára tréfálkozott vele. Szent Isten, mi lett volna, ha ez három hónappal ezelőtt történik? Féltékenységemben egész biztosan botrányt csináltam volna. Úgy nézett Klárára ez az ember, mintha azonnal el akarná nyelni. Klára pedig elragadó módon ugratta. Úgy tett, mintha elfogadná a ki nem mondott hódolatot. A német ettől még nagyobb lendületbe lobbant. Elkezdte kelletni magát. Nyakkendőjét igazította, mellét ön telten kifeszitette az úgynevezett szépember módján. Utálatos volt, nevetséges volt. Ez az émelyítő fickó akar egy olyan remek asszonynak tetszeni, mint Klára? Komikus. Játék közben egyszer Klára a szemembe nézett. Ezt a pillantást még most is érzem, még most itt bizsereg ennek a pillantásnak kimondhatatlan édessége a csontom velejében is. Hosszan m-éHyedtünk egymás szemébe. Csodálatos tud lenni egy ilyen nézés. Nem is a szemek mélyednek ilyenkor egymásba, hanem a lellkek, A mai estének ebben a pillanatában mi tökéletesen egyek voltunk. Talán közhelynek hangzik, de mégis igy van: leikeink egyesültek. Most van egy esztendeje, hogy Klára mellé szegeztem le az életemet. Úgy érzem mégis, hogy csak most kezdtünk közel jutni egymáshoz. Mikor egy szerelem elkezdődik, az ember baligán azt hiszi, hogy ha elérte az imádott nő csókját, akkor mindent elért. De a szív mélyén a legvadabb mámor után is ott sajog a kielégületlenségnek valami fájó érzése, amelynek az ember nem tud nevet adni. Mert hogy ketten egymáséi, az csak látszólagos dolog. Tulajdonképpen végtelenül messze vannak egymástól' és még soká, soká kell egymást kínozni, figyelni, gyötörni, amig száz meg száz bajon, félreértésen, kibékülésen, idegességen, örömön, bajon keresztül a két lélek közelebb juthat egymáshoz. Én most túláradó boldogsággal mondhatom, él magamnak, hogy végre elérkeztem ide. Teljesen egynek érzem magam vele, a lelkem feltétlenül egy az ő lékével, és sziklaszilár- dan hiszem, vaigy inkább szlklaszilárda-n tudom, hogy ő is pontosan ugyanezt érzi magában, ha most a szivébe néz. Mikor a bridgenek vége volt, és a társaság szétoszlott, lent a kapuban búcsúztam Klárától. Ö mindent elkövetett, hogy velem kerüljön egy kocsiba, de feltűnés nélkül nem lehetett volna megoldani a dolgot. Nagy boldogság lett volna bazakisérnem, hogy a kocsiban megcsókoljam, de nyugalmat és okosságot parancsoltam magamra. Klára kénytelen volt beszállani a német követségi ember kocsijába. (Komikus, hogy ez az ember hogyan pöffeszkedik a saját kocsijával.) Én a György szüleit vittem haza. A két öreg már nagyon álmos volt, nekem pedig nem akaródzott beszélgetni, Klárára gondoltam folyton, mint ahogy mindig minden gondolatom az övé. És a mai eset után, annak a két gyönyörű fekete szemnek kimondhatatlan mélységű pillantása után százszorosán az övének érzem minden gondolatomat. Az a pillantás, az most is felforral, átjár, boldoggá tesz. Ha melódiákra tehet szöveget Írni, ennek a pillantásnak is volt szövege. Ilyen szövegek, csak mi ketten létezünk, Miklós, te meg én, rajtunk kívül az agiész világ nem létezik. De nem, nem, ezt nem is lehet szavakba foglalni. A végtelenséget sem lehet szavakba foglalni. Az életben nagyon ritkák az ilyen pillanatok, mikor az ember a saját boldog'ságáEan, a másikhoz való tartozásában, megdöbbenve eszmél rá a végtelenségre. Most itt van előttem a te' efon. Még bizonyára nem alszik. Felhívhatnám, hogy csak annyit mondjak neki: szeretlek. Aztán I»< is tenném a kagylót. De most már tudok v»- ranosolni magamnak. Ha éjszaka telefonálok, azt nem szereti, mert esetleg felverem a személyzetet. Nem baj, semmi sem baj. Azzal! a tudattal megyek most lefeküdni, hogy én vagyok a világ legbüszkébb embere, mert az én szerelmemnél szebb és mélyebb az egész világon senkié sem lehet. Isten veled, szerelmem, jó éjszakát.“ II. Az asszony naplója: „Május iS. Bridge Gyuriéinál1. Egész nap Gessner. Réggé' virágot küldött, délelőtt felhívott, délben bejött a Zserbóba, délután felhívott, este ott volt a Gyuriéknál. Bucsuzás- kor kicsináltam, hogy az ő kocsijába kerüljek — mesés kocsija van — és titokban még leültünk egy kávéházban beszélgetni. Roppant kedélyes volt, bár közben drukkoltam, hogy Miklós felhív telefonon. Igaz, hogy az éjszakai telefonokról már leszoktattam. Aita- í Iában megneveltem eígy kicsit, de viszont I unalmas is fett. Most már nem kutat, nem ! faggat, nem csinál jeleneteket. Kiderült, hogy igy teljesen érdektelen' ember. Amig öngyilkossággal fenyegetődzött és reggel fél négyig járkált az ablakom alatt, addig tulajdonképpen sokkal kedvesebb volt. Sajnos, szivemből kezdem unni. Gessner furcsa ember. Rendkívül csinos, elbizakodott, a dolgában nagyon biztos. Félek, hogy joggal. A bridge rosszul ment. Miklóssal, elvesztettünk egy rekontrát beliben. Nem az én licitált színemmel indult. Rá is néztem alaposan. De ő csak bámult rám hosszasan, minr egy borjú, nézett értelmetlenül', a szemembe. Fogalma sem volt, hogy miről van szó. Nagyon kedves, derék tiu, de a bridgeről halvány sejtelme sincs. Gessner holnap el akar vinni kocsizni a Hárshegyre. Ö maga vezet. Menjek? Ne menjek? Első dolga esz csókoiódzni. Illetve folytatni, mert ma éjjel1" már elkezdte, Azt hiszem, el fogok menni.“
