Ellenzék, 1935. június (56. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-23 / 141. szám

KOVÁCS DEZSŐ

Hollókról

i.

A borda.

Matbuzsálem, a holló, észrevette, Hogy a kuvasz egy nagy bordát ropogtat a ketrec , Hn ellett.

Mathu sohasem járt a gimnáziumba, leg- feljebb a fedelére; azért egészen természetesen gondolkozott:

— A teremtésit! .— valami ilyesmit gondolt magában, — ide nekem azt a bordát!

Oda somifordált a kuvasz mellé s olyat sózott az oldalába a nagy csőrével, hogy a kuvasz elfordította magát és vinnyogva oldalgott el az udvar feneke felé. A borda hát ilyenformán a Mathu é lett.

De a Mathu egyelőre nem bántotta a zsákmányt. Rongyos, levágott szárnyú, kitépett farkú holló volt. De holiló volt. Nagy oldalugrásokkal a favágó felé ment, mintha ott is dolga volna. Ott egy feldúlt cserépfazék volt. Arra felugrott; de az oldalt fordult és Mathu megverdeste nagy, csontos szárnyait, mint valami sósvizbe ázott szalmakalapokat, s megtartotta az egyensúlyt.

A testi egyensúlyát is megtartotta, a lelki egyensúlyát is. Nagy nyugalommal, mintha legalább is egy órája itt ült volna, egy kissé oldalt forditotta a fejét s nézte a feliegeket. De ha a macska is azt gondolta, hogy a fellegeket nézi, hát rosszul gondolta. Mert Mathu bölcs volt, csak az egyik szemét forditotta az ég féké, a másikkal a földre nézett.

A macska kijött a konyhából és a borda felé ment.

Zsipsz, zsupsz! Mathu leugrott a fazékról és a lábaival ment, a szárnyaival ment, az oldalával ment, a csőrével ment, de mindenképpen a macska felé ment.

A Hof lón nincs mit karmolni a macskának. Azért a macska a szemébe köpdösött Mat* huennek és a jelen körülmények között beérte ennyivel; megfordult és elszaladt. Matbu nem üldözte. Jól tudta, hogy az ő oldalugra- saival amúgy sem érheti el, ámbár szívesen áldozott volna valamit, ha egy jóízű oldalba- sózást elhelyezhetett volna a négylábúra.

Fent a fellegek alatt egy héja keringett nagy nyugalmasan. Matbu tehát most e fele forditotta a fél szemét s azzal együtt vízszintes helyzetbe hozta a nagy csőrét is.

— Rabló, rabló, rrrabló! — rikoltotta feléje. — Ide merj jönni!

A csirkék, tyúkok, akikkel Mathu jó barátságban volt, megértették a beszédét s elmenekültök az eresz alá, két rucafi a feldült fazékba. A rucák, amig kicsinyek, okosak. Csak megnőtt korukban együgyüek.

Most Mathu eljöttnek látta az időt, hogy a jövőről gondoskodjék.

Fogta a bordát a végénél és a fazékhoz hurcolta. Gondolta magában:

— Ez éppen nekem dűlt fel.

De miután itt a két ruca még mindig benne volt, eleresztette a Csontot és szeretettel oldalba kommintotta őket, hogy menjenek a friss levegőre.

A bordát illetőleg azonban egyebet gondolt.

A fal mellett egy felgöngyölt ócska gyékény volt; a sarki kofa tulajdona, aki jó időben itt szokta tartani.

Mathu teliát bedugta alája a csontot s azután megfogta a gyékényt a csőrével, neki támaszkodott a két lábával, s kemény ránga- tásokat fejtett ki, hogy ráhúzza a kincsére.

A gyékény végre is kiszakadt s Mathu egy darabjával a csőrében hányát esett. Nem baj, rúgott vagy kettőt-hármat és ta' pon volt.

Hanem a gyékényre megharagudott.

Ezek után elhatározta, hogy a kincsét biztosabb intézetben helyezi el.

II.

A gyermek.

Az öreg honvéd, aki Mathuz-sálemet a debreceni csatatéren fogta el, amint átlőtt szárnnyal a sebesültek közt vergődött, ott lakott az udvar szögletében a tűzfal mei.ett, ahova a nap sohasem süthet.

Mellette egy földosztó mérnöksegéd odúja volt, akit elhagyott a felesége. A lakás azóta örökké zárva volt. Egy öreg asszony, valami Bodorné nevezetű, három óránként átjött a szomszédból egy tányérka péppel, bement és megetette a szegény kis férget, akit az anyja itt hagyott az apja nyakán. Azután ismét bezárta az ajtót és elment. A gyermek csendesen volt, sohase sirt.

Egy nap eléfogta Bodorné az udvaron a vén honvédet, hogy írjon sürgönyt az asz- szonynak. Ö nem tud írni. Csak diktálta:

„Annuska meg fog halni. Jöjjön haza. A kezét csókolja a takaritóné, siessen nagyon. Skárlátban van a gyermek. Az Isten látni fogja, ha a gyermek mellett nem lesz ott az anyja.“ Stb.

—- Hó, álljunk meg! — szakította félbe a honvéd az írást. — Ez sok pénzbe fog kerülni. Legalább egy forintba. Minden szó háautógummit 'így

Kapható : a romániai vezérképviseletnél :

LeoiiMa k Go. E. T.

BUCUREŞTI HL,

B.dal Tuche lonescu 30—32.,

valamint ezen cég összes fiókjainál és ügynökségeinél

Táviratcím: „LEONIDAUTO“

rom krajcár. Az anyjának úgy sincs pénze. Tudom, maga fizeti.

— Hát jó húzzon ki belőle egyet-mást. Talán az Istent. Ha a gyermeke nem hozza haza, az Isten nem fogja haza hozni.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

FRANCIA VERSEK

Április

— VICTOR HUGO —

Ilyen hideg időbe? Most? Soha. Befogatok.

— Itt a kocsi.

— Hát hogy kimenjünk rajta.

— Ostoba,

— Miért? — Semmiért.

Tavasz a drágám és én szeretem.

Ő az. eső s nap.

így szól kereken:

— Rossz ülni itthon. Künn a lomb alól Ezer vidám, boldog madár dalol.

Hallgassuk.

Én, mint hódoló bolondja,

Csak hallgatom.

— Unalmas nóta — mondja. Inkább talán játszhatnánk valamit.

— Kártyázzunk, édes?

— Ó csak ezt ne.

— Beszélgetek veled, úgy játszanék.

A sárga ronda szín, legszebb a kék.

— Én nékem is.

— Ne túlozz, édesem.

Inkább tekerd ki rögtön a nyakam.

Ily szörnyű szélbe meghütöm magam.

Múltkor pedig eképpen andalog:

Úgy élünk együtt, mint az angyalok.

Buta vagyok, a te kicsiny cseléded.

Ide borulok csöndesen elébed.

Imádlak. Istenem te.

Arcomon

Másnap elcsattan egy roppant pofon A kis kezétől.

— Hát ez meg mi volt? —

Ijedve kérdem.

— Semmi — és sikolt — Csókolj meg és mondd, életem virága,

Milyen vagyok?

Én szólok:

— Drága, drága.

— De — szólok én — mást nem mondtál te sem. Itt közbevág:

— S miért szép te neked?

— Először is, mivel te szereted.

S az ég is kék.

A sárga.

— De oly csodás, aranyló — Az — hagyom rá.

— Jaj, te szajkó. Ez az örök visszhang valódi átok.

— Ne haragudj rám, szivem.

— Megbocsátok.

Máskor:

— Gyerünk ki, sétáljunk kicsit.

Remek idő van.

Erre a kocsit

Már fölajánlom néki.

Ő kesergőn:

— Szél fuj, Tudod mit? Járkáljunk az erdőn. Felöltözünk, megyünk.

Ó meg kacsintó

Szeszéllyel kérdezi:

— Hát hol a hintó?

— De te gyalog akartál.

így szenvedek hát érte bármit is.

Ő a borús és fényes április.

Le^él egy hölgyiiöz,

melyei léghajóval kü^íSáem el 18/í iaíüMáír lO-éní

— VICTOR HUGO —

A vad s vig Párizs küzd. Köszöntőm asszonyom.

Egy lélek e város és egy világ e hon.

Mindenki a másé, jóság a szenvedélyünk.

Nincsen napunk, senkink, de mi még így se félünk. Aludni nem alszunk s aki virraszt, szerencsés.

Olykor megjelenik egy háborús jelentés És ellapitja a legendást, a csodást.

Én tizenöt frankért vettem négy friss tojást Két unokámnak és esszük, ami marad,

Patkányt, lovat, medvét és néha szamarat.

Párizst körülzárták, víz önti el, komor Noé bárkájaként teng-Ieng minden gyomor.

Bendőnkbe gyűrjük azt, amit nem állhatott,

Macskát, kutyát, fenét és minden állatot.

Gyomrunkba megleli egér az elefántot.

Utcáinkon a fa mind széttörött, lehántott,

Kályhánkba tömjük az egész Champs-Elysées-t.

Dér huh, fagy csipdesi az ujjaink izét.

1 üz sincs, szárítani kimosott ingeink,

Inget se váltunk már. Mikor az este int,

Mély-mély morajt hallasz a zsémbes utcasarkok Körül a nép zajong, és hallasz furcsa, zsarnok Lármát vagy éneket a harcias zsivajba.

Nagy, lomha jégkupact cepei alább a Szajna.

Jégszigetek között fut az ágyunaszád,

Tajtékkal színezi a hullám torlaszát.

Párizs miből se él s mire se hederit ő.

Éhség az étele, nincs asztalán terítő.

A krumpli csemege és becsülete nagy ma S akár Egyptomban istenné lett a hagyma.

Nincsen szenünk, de a kenyerünk, mint a szén. Gáz sincs. A bus város aluszik feketén.

Hatkor koromsötét. És ájult borzalomba Tüzet okádva zug fejünk fölött a bomba.

Előttem egy gránátsziiánk a kalamáris.

Meggyilkoltan hever, nem szól egy szót se Párizs. A nemzetőrségünk a falaink körül,

Sipkába férj, apa fürkészve tömörül,

Csuklyás köpönyegben, mig szólanak az ágyuk És éjszaka kemény, érdes falóca ágyuk.

Bismarck éhezteti Párizst, hogy majd elasszon És Moltke rálövet, de Párizs, mint egy asszony, Vitéz is és szép is. Borús szemét remélve Veti a mélységes, kietlenül — nagy égre S galambot, léghajót les ottan néha-néha.

Mily gyönyörű, mikor rettentő lesz, ki léha.

Én hát boldog vagyok, hogy harcol minden áron. Szeretni, küzdeni, feledni, prédikálom.

Csak egy az ellenség s ez lelkünk vigasza.

Nekem nevem sincs már, úgy hívnak, hogy Haza.

A nők pedig mostan, hogy minden szétesett. — Büszkélkedhet velük, — mert mind fönségesek. Szépségük az, ami Rómában egykoron,

Az egyszerű födél, erény és nyugalom.

Gyapjútól feketült ujjuk tépést cibái,

S alighogy alszanak, künn meg vár Hannibál S a Porta Colliná-n a hitveseik állnak.

Ez az idő van itt. Az óriás vadállat,

A tigris, a porosz izenként tépi szét A félhalott világ e vérző, nagy szivét.

Hát most, mikor a sors reánk ezt rója ki,

A férfi francia, a nő meg római.

Az otthonuk hideg, nincs ott tűz és parázs, Óimoseső szakad, a lábuk zuzmarás,

Hó, förgeteg süvölt, fejükre rácsorognak S ők mészárszék előtt éjente ácsorognak.

Éhség, harc, rémület, mindegy akármi essék,

Előttük ygy lebeg, a nagy-nagy kötelesség.

A lelkűk római, melyet kétség nem ingat.

Bombázás dörgeti a fellegvárainkat,

Dcbszó felelget a kürtöknek virradatkor,

Fújják az ébresztőt s a hűvös szélben akkor Feltűnik e sápadt nagyváros, haiovány,

Egy harsona hangzik az utcán tétován.

Sikerről álmodunk, mely eljön végre nyilván, Szivünkben a remény, fejünk fölött a villám.

E megpróbált, dicső és óriási varos Köszönti a szörnyű időket és sugáros.

Hát éhezünk s fázunk, mondjuk vidám sóhajjal.

Mi most ez itt? Az éj. S mi jön utána? Hajnal.

A biztosért tűrünk s megedz a hősi vadság. Poroszország börtön, de Párizs a szabadság.

Mint Róma álljunk meg s nem érhet semmi rossz, Egy hónap múlva itt nincsen többé porosz így márciusba majd én és a két fiam Vidékre rándulunk, önhöz, mindannyian,

Kedves, jó asszonyom barátságára várva,

Ha meg nem ölnek itt bennünket februárba.