Ellenzék, 1935. június (56. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-02 / 125. szám

T*3S+an1tia 2.

ELLENZÉK

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

CET IN JE

ív.

Mit látunk itt? Mindenekelőtt a régi konokot, a „billiárdo“-t. Nikita eaijszer külföldről billiárdot rendelt. A hosszú, zöld-posztóval vont asztal, amelyen nem esznek, hanem játszanak, a fehér elefánt- csont golyókkal és a lándzsákra vagy jatagánokra emlékeztető nyurga dákokkal meg is érkezett, ennek hamarosan hire futamodott a fekete hegyek között s nemsokára már mindenki tudta, hogy Montenegrónak és Cetinjének már bil- liárdja is van. Azóta a régi királyi kastély neve csak ennyi: „billiárdo“. Idilli, harcias ez a nép. 16 oldalra rugó törvénykönyvében, melyet a XIX. században írtak, ezt olvasom: „Ha valaki gyáva, attól el kell venni a fegyvert, egész életében nem hordhat többé fegyvert, nem lehet részes semmiféle tisztességbem kötényt kell eléje kötni, annak jeléül, hogy mellében nem férfisziv dobog“. Majd ezt olvasom: „Aki meg rúg egy montenegróit, vagy a c::búkjáwal megüti öt, 50 dukát pénzbírságot fizet. Ha a megtámadott montenegrói a támadóját hirtelen haragjában megöli, éppúgy nem tartozik érte semmi felelőséggel, mint az, aki a tolvajt tettenéri és ártalmatlanná teszi.“ Vezetőnk mutatja azt a helyet, ahol a XIX. század utolsó évéig Nikita egy boglárfa alatt ingben-gatyában fogadta alattvalóit s ott tett nekik azonnal igazságot a pásztornépek erkölcse szerint. Az uj királyi palota most muzeum, véres, összetépett zászlókkal, keleti fegyverekkel, Nikita érdemrendjeivel Nikita berámázott arcképeivel az élete minden korszakából, az orosz cárral és a török szultánnal együtt, Nikita festmény-gyűjteményével azokkal az olajnyomatszerü királyi és fejedelmi arcképekkel, melyeket ajándékba kapott tőlük, köztük I. Ferenc József király és Erzsébet királyné arcképével is, aztán holdas erdőkkel, holdas vízesésekkel, melyeket nálunk éjszaka szoktak árulni a kávéházban „éhező művészek“. Nikiin bútoraival, Nikita billiárdjával, a hires és nevezetes bil- liárddal, aranyozott támlájú rokokó- pamlagokkal és mai nádszékekkel egy tölgyfátokban csöndesen sétáló ingaórával, melyet mi vidéki társaskörök kártyaszobáiban szoktunk látni, de hajdan bizonyára térdreborulva bámulta meg ezt az ingaórát, az ura isteni felsőbbségére gondolva az idevetődött, bocskoros hegyipásztor. A XV. században épült kolostor bucsujáró helyül szolgált, de itt volt a törvényszék és több minisztérium

is és itt őrzik csodatevő I. Péter fejedelem és püspök fakoporsóját is. A fakoporsó egy fapadon áll, alatta gyékény. Ide szoktak lefeküdni a koporsó alá a gyógyíthatatlan betegek, hogy imádkozzanak fölépülésükért.

V.

Vezetőnk túlzott, Cetiiifével nem 15 perc alatt lehet elkészülni, hanem körülbelül 10 perc alatt. Máris fölszállunk gépkocsinkra s vágtatunk lefelé. A sziklák szélén döbbenetes otthonossággal

Mikor most két éve először volt alkalmam a Békéscsabai Erzsébethelyi Daloskor énekét hallani, meglepődtem, elcsodálkoztam és érdeklődni kezdtem micsoda előzményei lehetnek ilyen, a helyi körülményekhez képest páratlanul álló produkciónak.

Megtudtam, hogy bár munkásokból áll, nem üzemi dalárda, nem valami gyár égisze alatt, nem annak támogatásával végzi munkáját. Sőt állandóan nagy nehézségekkel küzd, tagjai gyakran cserélődnek.

Kértem egy névsort a tagok iskolavégzettségéről. Kiderült, hogy egyikük sem végzett zeneakadémiát. De még a karmesterük sem. Elemi iskolán túl is kevesen jutottak. Ami ugyan nem sokat jelent, mert nálunk végig járhatja valaki az egyetemet is, vajmi keveset hall zenéről.

Angliában láttam, hogy ott a gyári munkások daloskörei Bach H.-moll miséjéig is eljutnak, az egész énekkar irodalom legnagyobb szabású és legnehezebb remekéig.

De hát Istenem, Anglia ! Ott 600 éves

szaladgálnak a kisfiúk és a kislányok, gyönyörű gyermekek, akik életük kockáztatásával rohannak utánunk s karjukat kitárva s bájos kis arcukat siralmasra fintorítva ezt kiabálják: „Dinár, di- I nár“. A fajta szép. Kemény, egyenes férfiak, fekete arcú menyecskék, fehérben. Sir a duda s peng a guzla, egyetlen, árva húrjával. Egyszerre fejünk fölé rebben egy repülőgép s ebbe a szívfacsaró egyedüllétbe kék és sárga papir- felhőket dob le, választási röpcédulákat.

tradíciója van a karéneklésnek. Nálunk csak 60 és milyen ! A mi dalárdáink ugyancsak nem készítették elő a talajt a Bach- Hándel-féle remekművek megértésére! Éppen azért szinte tavalyig meglehetős reménytelennek láttam a magyar karéneklés jövőjét. A 60 és 600 év közti különbség áthidalására ha nem is éppen 540, de jó pár esztendöcskére még szükségünk lesz, úgy gondoltam. Mert nincs ugrás a természetben.

Az utóbbi évek néhány vidéki tapasztalata azonban gyökeresen megváltoztatta véleményemet.

A legmesszebb és legszebb kilátást a Békéscsabai Erzsébethelyi Daloskor nyitotta meg előttem. Azt gondoltam: ha ilyen nehéz viszonyok közt ezt az eredményt lehet elérni, akkor nem panaszkodhatok, nem beszélhet lehetetlenségről semmi más vegyeskar. Akkor: a kedve- I zőbb viszonyok közt működő karoknak ennél csakis jobb eredményt szabad felmutatni. Ha ez nem sikerül: vagy tagjaiban hiányzik a jóakarat, az összetartás

( Cet in je).

A magyar karének útja

Irta: KODÁLY ZOLTÁN.

A magyar Zeneművészeti Főiskola nagynevű tanára a közelmúltban, a békéscsabai dalosok hangversenyén tartotta ezt az előadást, melyet a rádió is közvetített. Kérésünkre a legnagyobb készséggel engedte át közlésre az Ellenzéknek.

A fenyőfa titka

Irta : HARSÁNYI ZSOLT

7.

Megértem azt, aki Newyorkot akarja látni, a világ legnagyobb fővárosát, melynek lakossága annyi, mint némelyik or- ^rzágé. De megértem azt is, aki Cetinjé- ' be vágyakozik, mert ez volt a világ legkisebb fővárosa, egy liliputi királyság liliputi székhelye. felhőkarcolók helyett kalyibákkal és karámokkal, Utáni, fekete hegyek között.

II.

Kőpokolban közeledik felénk, lidérces utazás után. Kis hajónkat meg táncoltatta a tenger. Az émelygő, sós viz beteggé tette az utasokat. Most azok, akik imént sápadt árnyak gyanánt dülöngtek a fődélzeten, óriási gépkocsin rázkódnak, mely mint valami bogár kapaszkodik az irdatlan mészsziklákra, 1759 méter magasságra, a Lovcsen tetejére. Ha lenn hőség volt, itt jeges levegő csap arcunkba. Nem sirályok kerengenék fölöttünk, hanem kőszáli sasok. A tengeri betegséget — varietal deleectat — a hegyi betegség váltja föl. Két meredély pereme között inog a gépkocsi, a remekül épített, de mégis keskeny, kígyózó műúton, mely nyaktörő hajtü-kanyárokkal szórakoztat bennünket, kőrakások és védőfalak nélkül, úgy, hogy sokkal szívesebben hánykódnánk egy rozoga repülőgépen és zuhannánk lefelé akár százszáz métert is, egy-egy léglyukba, mint, hogy állandóan ezt a szédülő kánkánt járjuk, mint, hogy állandóan neki rugaszkodjunk a veszedelmes Z-betüknek, előttünk a semmi és mögöttünk is a semmi, aztán egy harmadik lendülettel találjuk meg utunkat tapogatózva, óvatosan az öszvér módjára, nehány arasznyi helyen, minden másodpercben arra gondolva, hogy életünk egy ismeretlen gépkocsis lelki berendezésétől függ és attól a véletlentől hogy vájjon nem romlik-e el a fék. Azt érezzük, mint a hullámvonaton, de a hullámvasútok visító kéjét itt hideglelős csönd helyettesíti. A kopárság reménytelensége vesz körül. Átkozott, boszorkányos sziklák ezek. Ha összemérjük velük testünket, olyan alázatosság fog el, melyre a tenger se tanított meg. Fejünk, a gondolkozó velőjével, egy kis, vékonyhéju, fölöttébb törékeny diónak rémlik. Bölcselkednénk, de erre se kedvünk, se időnk.

III.

Szürkét látunk és feketét, olykor fehéret is, egy hókupacot s másfélórai nyargalás után, amint leereszkedünk a meredeke sárga utakon egy sziklakatlanba és feltűnik a sasfészek, Cetinje, pirosat és zöldet is látunk, a hajdani montenegrói főváros piros háztetőit s a zsen- dülő szántóföldek zöld gyöpszalagjait. Megállapodunk a Grand Hotel előtt. Lu- eus a non lucendo. Az asztalokon fagylaltot kanalaznak, de sokan juhturót és hagymát esznek bicskával. A pincér, jámbor kecskepásztorok leszármazottja, pecsétes fekete ruhában, gyűrött ingben, mindannyiszor fölriad magányából valahányszor szólunk hozzá. Félóra múlva hozza a szalámit, melyet megrendeltünk. Az operettirók egy félszázadig ebből éltek. De a világháború tragédiája után kinek van kedve operett-humorhoz? Ce- iinje ma is egy kis falucska 5000 lélekkel. Lakosságának háromnegyed része a múltban nem tudott se írná se olvasni. Egyetlen utcáján, — a hajdani Njego- seva ulicán — kopott, süppedt paraszt- kunyhók között nagykövetségi paloták, az angol, francia és német nagykövetség egyemeletes házai, melyek most elhagyottan merednek a levegőbe. Vezetőnk montenegrói nemzeti diszviseletben áll elénk s németül, franciául és olaszul beszél. Fekete sipka, piros öv, benne mor- dály, kék nadrág, zöld harisnya, hímzett, fehér bocskor. Büszke fővetéssel jelenti ki, hogy ez a ruha 3000 dinárba kerül, „a mordályt nem számítva“. Unottan engedi, hogy a németek lekodakoz- zák, különböző helyzetekben, szemben és arcélben s megkérdezi, hogy csak a nemzeti mseletet óhajtják-e lefényképezni vagy a fejét is parancsolják hozzá. Régi. bécsi kabaré-élcekkel mulattat bennünket. Egyébként megnyugtat: „Cetin- jévei ti perc alatt elkészülünk.**

Az asszonyoknak megvan az az adományuk, hogy ha idegenben belépnek egy nyilvános he'yre, puszta testtartásukkal értésére tudják adni a külvilágnak, hogy ismerkedni szándékoznak a nekik megfelelőkkel, vagy egyedül óhajtanak maradni. Némelyik hölgy körül sem néz, egyetlen pillantást sem vet senkire, szemét a tányérjára süti, vagy mereven maga elé tekint a levegőbe, mégis azonnal szemrael- látható, hogy a bridgezni, vagy kirándulni óhajtók nyugodtan izenhetnek neki a szálló-igazgatóval, vagy titkárral. Más hölgy viszont messzire árasztja magából az ismeretség ellen való előzetes tiltakozást, noha nem viselkedik szigorúbban, vagy ridegebben, mint a többiek. Az már a nők külön tudománya, hogy ezt hogyan csinálják.

Az a hölgy, akiről beszélek, a magány megtestesült szándéka volt. Mikor először ült le az asztalához a balatoni üdülőhely közös ebédlőjében, minden szem feléje fordult, mert az ilyen kis népességű ta- tavaszi idényben, minden kicsiny eredmény szenzációnak számit. Kivált ha az érkező uj vendég ilyen csinos, ilyen magas, karcsú, szőke, elegáns és érdekes. De ő nem viszonozta a feléje szegődő általános érdeklődést. Látni való volt egész magatartásából, hogy magának akar maradni.

A fürgébbek és kiváncsiabbak persze rögtön ebéd után kiszaladtak a portáshoz, hogy kicsoda az újonnan érkezett hölgy. De abból, amit a portás tudott mondani, alig lehetett okosabb valaki. A hölgy Kiss Matild magánzónak irta be magát, családi állapotának rovatában a bejelentőlapon ez l

y

szerepelt: hajadon. Született Budapesten kora huszonnyolc év. Hogy kiféle-miféle» kinek a lánya, nővére, rokona, mi a társadalmi állása, milyen körben forog, az mindebből nem volt megállapítható. Délután három fiatalember összeállt és meg- kérdeztették tőle a szobalánnyal, nem óhajt-e xészt venni egy bridgeben. Udvariasan bár, de azt válaszolta, hogy nem óhajt.

Nem is kötött ismeretséget még a hölgyekkel sem. Egyedül járt-kelt, sétáin is olyan helyeket választott, ahol a közönség rendszerint nem járt. Minden csoda három napig tart: az emberek belenyugodtak, hogy az ismeretlen hölgy magányosan akar maradni. Nem törődtek vele többet. Ő pedig keveset láttatta magát. Saját erkélyén napozott legtöbbet, vagy messzi sétákra ment, kezében angol regénnyel. Az étteremben nem nézett sem jobbra, sem balra.

A hetedik napon vacsora után sokáig kártyáztam és elhatároztam, hogy mielőtt lefekszem, fordulok egyet a koratavaszi Balaton-parton. Enyhe volt az idő, szinte nyárias és a hold álmatag, mesebeli tájjá szépitette a vidéket.

Hát ahogy elhaladok a gyalogösvényen, a fenyőfák csoportja felől motoszkálást hallok. Odapillantok. Az ismeretlen kölgy motozott az egyik fenyőfa gallyai között, a hold éppen oda vitágitott tisztán láthattam, amint valami fehéret odarejtett a fenyőlomb közé.

Azonnal elkaptam a fejemet, mintha nem láttam volna semmit. A szőke hölgy I meghallotta lépéseimet és meglátott. Azonnal mozdulatlan maradt. Úgy látszott: megnyugszik abban, hogy nem vettem észre.

Változatlan léptekkel mentem tovább a part felé. És magamban azon tűnődtem, hogy mennyire csal a látszat. Lám ez a szigorú és merev szépség sem jobb a Deákné vásznánál. Nappal adja a megkö- zelithetetlent, este pedig kilopódzik és levelet rejt a megbeszélt helyre. Most már nyilvánvaló, hogy van valakije. De hát baj az, ha van valakije? Az a szép, ha az emberek szeretik egymást. S ha ez a huszonnyolc éves leány megtalálta a neki telszot, azt csak helyeselni lehet. Egyébként semmi közöm az egészhez, előfordult már ilyesmi a világtörténelemben, kár törnöm a fejemet ra ta.

Másnap délben magával a levelező hölggyel találkoztam. Arcán ott volt a szigorú tartózkodás. Magamban azt gondoltam, hogy kár ilyen ridegen feddhetetlen álarcot öltenie annak, akinek tudom azt a huncut kis titkát. De mindjárt meg is bocsátottam neki. Aki szerelmes, annak önkéntelenül igyekszik többet elnézni az ember.

Sőt nemcsak elnézni, hanem segíteni is. Közvetlenül ebéd után elmentem a fénya- csoport mellett, mert délben valami könyvet a parton felejtettem. Ilyenkor nem jár erre egy lélek sem, az üdülővendégek ebéd utáni szunyókálásukat végzik szobáikban, vagy más módon sziesztáznak.

Látom ám, hogy egy tizenkét éves forma, csenevész paraszti kislány ott ólálkodik annál a bizonyos fenyőfánál és éppen nyúl be a gályák közé. A helyzet nem volt kétséges : ez a gyerek meglátta csatangolás közben az elrejtett levelet és most kíváncsiságból el fogja csenni. Ezt már nem engedhetem. Rászóltam :

— Mit csinálsz ott, te gyerek ?

A kislány riadtan megtorpant és hátr -