Ellenzék, 1935. június (56. évfolyam, 124-146. szám)
1935-06-16 / 135. szám
1935 június 16. ELLENZÉK 3 KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: r Akom-báhom A tenger ma úgy hánykolódik sziklaágyán, lerúgva kék paplanát és ide-oda dobálva fehércsipkés vánkosait, mint egy nyugtalan lángelme, akinek negyvenfokos láza van. rT * Csodálatos emberek ezek a németek. Mindent beosztanak. Itt, ahol nyaralok, nem győzőm bámulni őket. Amíg nem kel föl a nap, tenniszeznek, aztán úsznak, eveznek, kirándulnak. Még tétlenségüket, féktelenségüket is órarend szabályozza. Hetenként egyszer „levéliró-nap“-juk van. Ekkor a család — az apa, az anya, a fiú és a leány — a társalgóban találkozik. Nagy iv papirosokra leveleket szerkesztenek hozzátartozóiknak. Mindegyikük csak a maga előre megszabott területén mozoghat, hogy ismétlésekbe ne bocsátkozzanak. Az apa az utazás rendjéről és céljáról számol be, az anya az élelmezésről és a gazdasági kiadásokról, a fiú a természeti szépségekről, a leány a társadalmi életről. Később fölolvassák egymásnak elküldendő levelüket, mely több oldalra rúg s fölér holmi magvas útirajzzal vagy értekezéssel. Múltkor tulajdon fülemmel hallottam, amint az apa a szerepéről megfeledkezve véletlenül szóba hozott egy „fönséges és festői naplementét“ is. Erre a fiú teljes tisztelettel, de határozottan félbeszakította, figyelmeztetve, hogy a „természeti szépségek“ az ő ügykörébe tartoznak. Az apa szemrebbenés nélkül törölte levelének ezt a „színes“ részletét. Rend van náluk, az tagadhatatlan. * Buzgón napozom. Heverek a tengerparton, lehunyom a szemem, hagyom, hogy a nap reám teregesse forró kendőit s ismeretlen erőket raktározzon belém. Ki tudja, mikor veszem majd hasznukat. Egyszerre eszembe jut, hogy vannak haldoklók, akik végzetes nyavalyájuktól a biztos pusztulásra ítélve sehogy se bírnak kiszenvedni, az orvosok már-már vállukat vonva, értetlenül szemlélik tusájukat, sőt a rokonok és jóbarátok is ösz- szesugnaic az előszobában: „Szegénynek igazán jobb volna...“ Vájjon nem az ilyen makacs és szívós testedzés érezteti-e ekkor a hatását s szenvedésüket — egy-egy negyedórával vagy egy órával — nem az a fölösleges egészség-tartalék hosszabbitja-e meg, melyet ilyen módon szereztek? Én ehhez a negyedórához vagy órához semmikép se ragaszkodnék. Abba is hagyom a napozást. Fölkelek, tűnődve egy pálmafa árnyékába vonulok s cigarettára gyújtok. * Victor Hugo, amikor még kisdiák volt, jegyezte a tanárja magyarázatát. A tanár észrevette, hogy tanítványa gyötrődve figyel Később értette meg, miért. Ez a leendő költő, a szavak és hangok művésze, úgy irta le a tanár mondatait, hogy a füzet minden oldala egy tetszőleges, előre elhatározott betűvel kezdődjék, g-vel, vagy v-vel, vagy l-lel, de azért a szöveg semmiben se változzék, ö már akkor „játszott“. A tartalom és forma kettéhasadt lelkében s mindegyik külön, szinte független életet élt. Mindezt azért említem, mert megpecsételi azt, amit az irodalmi alkotásról hirdetek. A költő, a művész a nyelvben nem „szabadság“-ra vágyik, — csak kontárok hisznek ilyesmit, — hanem ellenkezőleg, megszorításra, korlátra, akadályra, mely még nagyobb erőfeszítésre, még bátrabb lendületre kényszeríti képzeletét s ha nem állítja eléje szigorú követelményét a hármas egység, vagy a szonett, a szótagszámával s a visszatérő rímeivel, akkor ő rakja magára ösztönösen a forma nyűgét, a rímek és betűk aranybilincsét, ö maga teremti meg, építi föl a dallamos börtönt, mely megóvja u szabadosságtól, a silány elkalandozástól és a pongyolaságtól. Kötés nélkül, ugy- látszik, nincs se erkölcs, se művészet. * A költő imája: — Istenem, add, hogy földi mivoltomban, esetleg sejtcsoportjaimmal, unalmas külsőségeimben, folyton ingadozó kilóimmal egészen megsemmisüljek s egészen papírrá változzam. De ne legyek olyan papír, melyet egerek rágnak, hanem élő papír, mely, valahányszor kezébe veszi az olvasó, felpöndö- rüljön a tenyere és vére melegétől, uj életre támadjon az életétől, mely titokzatos összefüggésben van az én már rég elmúlt s még mindig ható életemmel. Engedd tehát, hogy ahhoz az eleven papírhoz hasonlítsak, mely- lyel valaha gyermekkoromban játszottam. BAMBINO Im: ZILAHY LAJOS, OLASZORSZÁG, (junius hó) Firenzében, a Palazzo Vecchio egyik hűvös kis márványtermében elvonulok a francia és olasz szó zsi- bonigásából, a fal mellett állok, feketébe öltözve, mint az érettségiző diák, kezemben a dolgozatomat szorongatva. Érzem, hogy sápadt vagyok, mert nagyon drukkolok. Délután öt óra mult tiz perccel. Ekkor odalép hozzám da Vecchi ur, a frienzei egyetem rektora, rámmosolyog és azt mondja franciául: — Kezdhetjük, a közönség már együtt van. Bevonulunk a nagyterembe. Csodálatos terem: ezüst és feketezöld gobelinekkel borítva. A boltíves ablakokon aranypiros napfény ömlik be. Csodálatos maga az emelvény is: ebben a teremben, erről az emelvényről ítélték halálra négy és fél évszázaddal ezelőtt Savo- narolat, akiről1 előadást kell tartanom. Rendkívüli elfogódottságot érzek, nemcsak a hely és a pillanat hatása alatt, de különösein azért, mert most fogok életemben először olaszul beszélni. Ez most olyanféle érzés számomra, mintha irtózatos magasságban kötelet feszítettek volna ki s nekem ezen a kötélen át kell sétálnom. Teljes egy óráig tart az ut. Tudniillik ilyen hosszú az előadásom. A kötél, mint egy fénycsik, élesen áll előttem, de jobbról1 és balról az olasz nyelv fekete mélysége. Mi lesz, ha véletlenül félrelépek és lezuhanok? Az előadásomra becsületesen elkészültem, de ezen túl) az ón olasz tudásom édeskevés ahhoz, hogy össze ne zúzzam magam, ha megbotlom odafent a kötélen. A közönség udvarias és meleg tapssal fogad, amely minden külföldi vendégnek kijár. A terem nagy, a rendezőség megkért, hogy minél hangosabban beszéljek, mert Pirandello- maik egyetlen szavát sem lehetett hallani. Elbocsátom tehát torkomból jó magas és éles hangon az első szavakat: — Ecceliénze! Signore e Signori! Anekdotával kezdem a mondanivalómat. Egyszer egy magyar tudós nekiült és megtanult angolul magánszorgalomból'1. Aztán fogta magát, kiment Londonba és valamelyik tudós társaságban előadást tartott angolul. Mikor befejezte és lelépett a pódiumról, odament hozzá az egyik angol cs azt mondta: 1— Érdekes, én sohase hittem volna, hogy a magyar nyelv ennyire hasonlít az angolhoz! Én tehát — folytattam idegen kiejtésemre célozva — szükségesnek tartom figyelmeztetni a hallgatóságot., hogy e pillanatban nem magyarul, hanem olaszul beszélek. Nagy nevetés, minden meg van bocsátva. Most már egy kicsit biztosabban érzem magam a kötélen. Később, mikor önmagámról mondok néhány bemutatkozó szót, ez a mondat következik: — Ho un bambino di quattro anni . . . Nevetés. Zugás. Megmozdul az egész közönség és zisongajxi kezd. Ezt nem értem. Ez „Szavamra, Ön kezd elhízni I“ Mit tett e hölgy a megjegyzés után? lüa 22 kiióyaí könnyebb Ha Ön is azok közé tartozik, akikre barátai a megjegyzést teszik, hogy ,,kezd el- hizni“, úgy bizonyára érdekelni fogja e hölgynek az esete. Szerencsére a történet ,,happy end“-dcl végződik. íme levele: „Állandóan hi ztam, fokozatosan — a nélkül, hogy magam észrevettem volna —, míg a barátaim elkezdték mondogatni: „Szavamra, ön elhízik!“ Megmértem magam és majdnem elájultam. A mérleg 8i kg-ot mutatott, holott mindössze i6o cm. magas vagyok. Azután láttam egy Kruse h en-hirdetést és elhatároztam, hogy megpróbálom. Úgy is tettm és ma mindössze 59 kilót nyomok és sokkal jobban érzem magam. Tovább is szedem a Kruschent, mert úgy találom, Hogy tovább is fogyaszt még.“ — T. W. Kruscben az ideális keveréke hat különböző ásványi sónak. A keverék tartalmazza Karlsbad, Ems, Kissingen és más világhírű európai forrás vizének fő alkotó sóit, amelyek segítségéhez folyamodik a kövér emberek világa generációk óta. Kruschen a kövérség okait szünteti meg azáltal, hogy a belső szerveket segíti munkájuk pontos elvégzésében —, hogy naponta kiválasszák azokat a felesleges anyagokat és mérgeket, amelyek, ha a szervezetben felgyüfemleni engedjük őket, hájjá változnak. A Kruschen sót több" mint 120 országban árulják és most már Romániában is minden gyógyszertárban és drogériában üvegenként 95 lejért kapható. megzavar. Mi van azon nevetnivaló, hogy van egy négyéves kisfiam? Bizonyára rossz volt a hangsúlyom, vagy talán nem is azt mondtam, amit mondani akartam. Megzavarodom és majdnem lebillenek a kötélről. De aztán mégis visszanyerem az egyensúlyt és a szabadelőadás után kiterítem magam előtt a kéziratot és belefekszem a sorok olvasásába, olyan érzéssel, mint aki partot ért. * Néhány nap múlva: Nápoly. Egy másik terem, egy másik közönség. Előadásom szövege más, de a bevezetés ugyanaz. Eszembe jut a mondat, amelynél Firenzében a „bambino“ szónál az a különös, érthetetlen nevetés és zugás támadt. Figyelmesen átgondolom a mondatot, minden betűjében, minden hangsúlyában, nehogy megint baj történjek. Megkezdem az előadást, eljutok a veszedelmes mondatig, kimondom a „bambino“ szót... megint nevetés. Gyorsan továbbrohanok a FŰBEN Irta: TERESCSÉNYI GYÖRGY. — Most feküdj hanyatt, szépen, nyugodtan, igy, — mosolygott rám barátom,, az orvos és megkezdte a vizsgálatot. Végigkopogtatta a mellemet, majd felrag,adta tölcséres műszerét és sokáig hallgatózott a szivem tájékán. Aztán) megmarkolászta gyomromat, beledagasatott a hasaimba. — Jaj, — nyögtem fel, — ez fáj! — Itt is? — kérdezte könyörtelenül és tovább szorongatott. — Hogyne, — vergődtem fulladozva. — Hiszen ki akarod facsarni a beleimet... — Nos jól van, — hagyta abba végül, mert alighanem maga is kifáradt. — Most felkelhetsz és felitözhetsz. Csörgött rólam a verejték és minden tagomban reszketve másztam lé a vizsgáló-priccs ről Fehér köpenyében, testétől eltartott két karjával úgy állott előttem, mint valami mészáros. Régi jó ismerősöm pedig, valami iskolát is együtt jártunk. Most mégis, szemtől-szambe félelmetes hivatásával, megiiierődve, szinte hódolattal pillantottam fel rá. Hónapokkal előbb, a klubban panaszkodtam neki, hogy rendetlenül alszom, sűrűn fáj a fejem és néha ideges vagyok. Már akkor csábított és fenyegetett, hogy keressem fel, rendelőjében. Megvizsgál és majd segít rajtam. így kerültem elébe. — Nos? — suttogtam feléje már-már szégyenkezve. — Találtál' valamit? Felvonta szemöldökét és szokatlanul furcsa hangon szakadozott, összefüggéstelen magyarázatba kezdett. Minden erőmet és figyelmemet megfeszítettem, hogy kövessem gondolkt- mjameeéc s amiig reszkető kezekkel felifiefilé rán- ciigjáfcun ruhadarabjaimat, meg akartam érteni a „státusz prezenszt“ vagyis helyzetem jisloBiiegi álílapocát, amint 6 kifejezte latinul és szabatosan. — Édes barátom, — szólt cs pörgette ujjai között a haíllócsövet. — státusz prezensz nálad nem valami kielégítő. Egy kissé el vagy hájasodva belülről, a szived körül. És némi aritmiád is van, talán a iépnyidkok sincsenek rendben... Nem tudom még, mindenesetre később minden kiderül... — Kérlekaíássan, — koccantak össze a fogaim, de nem tudtam, többet kinyögni. Könyörtelenül folytatta. — Azt hiszem, a rekeszizom kissé félrenyomja a szived... Na, nem baj, majd helyreigazítjuk... Sajnos, az emésztésed sem kielégítő.” összeh'unyorította szemét és élesen vizsgált. Nem tudtam kitartani a pillantását és lesütöttem szememet. Ekkor közé) lépett mellém és gyengéden váil'amra veregetett. — Nos, semmi, semmi, bátorság, bátorság.. ’ Egyelőre nincs komoly baj. Tartunk egy óvatos fogyókúrát. Sok levegővel, kevés sporttal, gyaloglással. Felirok egy port is, egy csipetke digitáliszt... Majd meglátjuk, majd meglátjuk... íróasztalához lépett és villámgyorsan firkálni kezdett a cégjegyes vény papírjára. A rendelőben csend volt, a hataLmos ablakok függönyei lágyan szűrték meg a külső verőfényt. Hideg, ezüstös villogással sziporkáztak a műszerek és oldalt, egy szekrény tetején az öreg Asklepios mintha megrebbentette volna gipsz- piiHáiit, úgy meredt rám rosszallólag. Amikor átnyújtotta a receptet, néhány közvetlen szóval átcsapott valami hétköznapi témára. Alighanem meg akart nyugtatni és visz- sza akart vonni magához, hoigy fölengedjek vizsgálat utáni dermedtségemből. — Mit szólsz a középeurópai paktumter- vezethez?... Láttad már a csarnok tárlatát?... Hű barátom, micsoda pazar darab ez a „Szenvedélyes mandarin“... Te, öregem, amikor a második felvonásban a tengerészek fellázadnak... — Igen, nem,, természetesen... — bólogattam és felelgettem neki. Mosolyogtam is, de tagjaimibaim már robbaná'sig felgyűlt az idegesség. Menekülni innét, amíg vissza nie/m tér a betegségeimre, atnig nem késő, amig ki nem mond valami újabb diagnosztikai ítéletet. Végre kezet nyújtott és nyájasan elbocsátott, mondván: — Legokosabb lenne, ha mindjárt megkezdenéd a sétákat. Valami levegős, fás területen. Itt, a környéken valahol. Ülj még ma délután villamosra és ki a végállomásig!... Csak ki a füstből, a porból! És heveredj le a fűbe és figyeld a futó fellegeket és ne gondolj semmire... — Igen, kérlek... Köszönöm, kérlek... — Néhány nap múlva visszavárlak. — Természetesen... — Csak hátország! Szervusz! — Szervusz! * Most itt vagyok a fűben. Villamossal jöttem a végállomásig, aztán egy nagy, nagy gyártelep kerítése mellett loholtam végig, majd a szeméttelep következett. Persze más irányba kellett volna elindulnom, sajnos, nem ismerem ki jól magam a város perifériáján. Átvágtam két vasúti töltésen, botladoztam az agyaggödrök környékén és a szénporos' grundokon. Csupa por a ruhám, nadrágszáramra bogáncsok ragadtak és éhes vagyok és kegyetlen szm)uság gyötör. De ideértem végre, amint orvosbarátom rendelte. Távol1 a zsivajgó sokadalomtól, ide, ide a futó fellegek alá és nem gondolok semmire sem... Azaz hogy mégis. Egy fa alatt fekszem, azt hiszem akác, de lehet, hogy kőris. Innét a földről nem ismerem fel levélcsomóit. A lemenő nap oldalt szűri át rajta aranysugarait é>s ez a furcsa sugárzás mindent eltorzít. Nem is tudom, mint értem ide. Fáradt voltam és leroskadtam. Valami madárka neszez, mozog a közelemben. Itt lehet válfából a fészke. Pilléik szállnak át a fejem fölött levegők«1- Magasan, olyan magasan, mintha a felí’e- gek alját súrolnák. Mennyi sok pille ... Valahol a. közelben veteményes kertek lehetnek és onnét jönnek uj meg uj csapatokban... Lehunyom szememet és szeretném elállitani fejemben, a motort, amely lüktet és jár. Jár és számol és következtet és gondolkozik. — Aludni Most aludni fogsz! — adom ki a parancsot, de a motor nem engedelmeskedik. Fülemben hallom, amint zug és erőlködik. Nem tudom lecsillapítani, mert hiszen le akarom csillapítani. — Olyan ez, — huzza félre szájam szélét a savanyú mosolygás, — mint amikor nem szabad rágondolni a fehér elefántra... Jó darab idő múlik ej és egyszerre megint csak erősödik a kagyló7ugás. — A hab! — ugrik eszméletem előterébe a sejtés. — Ezek a hullámok a mágneshullámok! — Igen, igen... A csodálatos emanációk, amelyek átreszketnek és keresztül-bömpö- lyögnk az űrben, a mérhetetlen messzeségeken és átlüktetnek a városok és a vizek felett. Viszik az emberi szó és az emberi gondolat ütemeit. Hangversenytermekből elindított elektromos rezgések hullámgyürüi riadnak er a táj felett. Ismeretien orcbeszterek ütemére lejtenek fejem felett a lombok, a fa felborzolja üstökét, mert vad négerinduló csap az ágak közé... Lám, a szél1 Is elállót t és az a iibegő vércse, mint talált célpont hull a magasból: valamelyik német állomáson egy tudós tanár, előadást tart a ragadozók sikeres pusztításáról... Hirtelen eühül bennem a vér és rágondolok a délutáni vizsálatra.
