Ellenzék, 1935. május (56. évfolyam, 99-123. szám)

1935-05-10 / 107. szám

U (•/ 935 május 1 2. vj Via Felice 113. RÓMA. (A: Ellenzék tudósítójától.) Rómában keresgélem Liszt Ferenc haj­lani itten való életének nyomait. A bá- nülatos és izgalmas egyéniségű magyar / női hódolatok világ rekordere, a zené­szek hosszú hajának feltalálója, a zon­gorának — mióta a világ áll — legna­gyobb művésze, azért jött valaha Ró­nába,' hogy itt megházasodjék. Felesé­gül akarta venni Sayn-Wittgenstein her­cegnőt, aki már évek óta megosztotta ve- f weimari otthonát. ,4 hercegnő egyhá­zi villását maga a pápa Ígérte meg, az esküvőt már ki is tűzték. de a szertartás előestéjén pápai küldönc jelent meg a hercegnő lakásán; Őszentsége meggon­dolta a dolgot és mégsem járul hozzá a házasságkötéshez. Liszt Ferenc nem jette el a hercegnőt, de huszonnégy esz­tendeig római lakos maradt. Ennek a huszonnégy esztendőnek kül­di képét keresgélem. Több-kevesebb -si­kerrel. Pontos feljegyzéseim vannak ró­la, hogy Liszt Ferenc hányszor változta­tott lakást és mikor hol lakott. Ezeket a címeket mind végigjárom. Egyszerűen hangzik, de a kivitel nem olyan egyszerű. Tudom például, hogy Liszt évekig lakott a Via Felice 113. szá­ma házban. Azt mondom tehát a sof- főrnek, hogy menjen a Via Felice 113. számú házhoz. A so ff őr rámnéz és a fe­jét rázza: — Rómában ilyen cim nincs. — Hogyne volna. Muszáj lenni. Kérd­je meg csak a rendőrt. Megállunk egy rendőrnél. Az is a fe­jét rázza. Akkor elkezdenek tanácskoz­ni. Végre ketten kisütik, hogy amit én keresek, az nem lehet más, mint a Via San Fetice. — Helyes, menjünk oda. .4 soffőr elindul. Kirobog a város for­galmasabb vidékéről. Csakhamar külvá­rosi utcasorok maradnak el jobbról-bal- ról, üres telkek, lezártan unatkozó nya­ralók, végtelen kertek hosszú kőfalai itt- ott egy proletárt házacska. Megyünk már vagy egy félórája. A soffőr olykor meg­áll, ha járókelőt lát és útbaigazítást kér. Némelyik vállát vonogatja, mások hatá­rozatlanul mondanak valamit. 4 kocsi visszafordult, mert elhagytuk a keresett utcát, Aztán visszafordul, mert zsák­utcába kerültünk, ahol nincs átjárás. Már nem is a külvárosban járunk, ha­nem a környéken.. Végre egy mezei em­ber, aki mellett megállunk, rámutat egy dülőutra; — Ez a Via San Felice. Van benne három-négy ház. Százti- zenhármas házszám nem igen telik ki belőlük. Rossz helgen járunk. Mit tehe­tünk egyebet, menjünk vissza a vá­rosba. Sem lehet ez másként, mint hogy az én keresett utcámnak a nevét megvál­toztatták. Honnan tudjam meg, hogy hogyan hívják ma azt az utcád, amely­nek valaha Via Felice volt a neve? Hopp, meg van. Szerzek egy múlt szá­zadbeli Útikalauzt. Afféle Bódékért, ab­ban meglesz. — Menjünk a legnagyobb könyvke­reskedésbe. A soffőr bólint. Robogunk visszafelé, az egész hosszú, hiábavaló utón. Megint benn vagyunk a városban, a nagy for­galomban. A kocsi megáll a Treves­könyvkereskedés előtt. Bemegyek, el­mondom egg hullámos hajú segédnek, hogy mit keresek. — Van egy olyan ,,guidai!, —- mond­ja örömmel, — ötven év előtti. Az jó lesz. Elmegy a könyvért. Egy jó negyedóráig keresi. Visszajön: — Éppen ma délelőtt adtuk el. I es­sék talán egy antikváriusnál szerencsét próbálni. Ajánlom például Coppát, aki a Piazza di Spagnán található. Megyek Coppához. Keres egy félóráig. Olyan könyv, amilyen nekem jó lenne, mines. Eszembe jut, hogy egy akkori térkép is megtenné. Végignézek cgy-két mult századbeli római térképet. Mind­hiába: a Via Felice nem található. — Tessék megpróbálni Olschi üzletét a Via del Babuino közepe táján. Helyes. Megyek Olschihoz. Finom, kedves öregur. Elmagyarázom neki, hogy egy legalább ötven-, de legfeljebb százéves római útikalauzra lenne szük­ségem. Bólint, távozik. Félórái keresés. Végre visszajön: — Sajnálom, nincs. De talán holnap délelőttre szerzek. — Köszönöm, de ha holnap délelőttig várok, akkor már másképpen segítek magamon. Elmegyek a városházára és keresek valami városrendezési embert, aki emlékezni fog az utcák régebbi ne­j vére. Meri nekem tudnom kell, hogy hogyan hívják most a hajdani Via Fe­li cét. — Csak erről van szó? Via Sistiná- nak hívják. — Ez biztos? — Persze, hogy biztos, öreg római vagyok. A Via Sistinát én még jól is­meri cm Via Felice, korában. — És a házszámok vájjon ugyanazok? — Hogyne. Csak az utca neve válto­zott. Majdnem megöleltem signor 01 sc hit. büszkén szálltam be a kocsiba. A Via Sistina két percnyire van onnan. Ez­alatt a két perc alatt mohón festettem ki a jelenetet: bemegyek a Liszt régi lakásába, bemerészkedem a hajdani szomszédokhoz; talán valaki olyat is találok, aki még ismerte és érintkezell vele. Nagyszerű. Már az sem bosszan­tott, hogy két ólával ezelőtt éppen in­nen indultam el a címet megkeresni. És két órát száguldoztam oktalanul. De most már nem baj. Égy perc múlva ott leszek a Liszt hajdani szobáiban. — Itt vagyunk, uram. Kiszállok. Felnézek a 113. számú házra. Azaz, hogy nem házra, hanem templomra. A Via Felice 113. száma házat ugyanis lerombolták. Templomot építettek a he­lyén. Vadonatújat. Csak napokkal ez­előtt fejezhették be, olyan uj. A soffőr csodálkozva néz rám, az ért­hetetlen idegenre, aki vidám türelemmel ékeskedett, amíg a keresett épületei nem találta, s most, mikor megtalálta, éktelenül mérges. Különösek ezek a magyarok, gondolja magában. Harsányt Zsolt. VASÁRNAPI GONDOLATOK Hogy él a székely falul Tanulságos riportsorozat lát napvilágot sürü időközökben a Dimineaţaban. Az ember szinte kedvet kap, hogy utána csi­nálja. A nagy fővárosi lap erdélyi munka­társa, V. Munteanu, sorra járja az erdélyi falvakat. Most Fogarasban, most a Szilágy­ságban, most a Székelyföldön bukkan fel és falutipusokról ir tanulmányokat. Ezút­tal a székelyeket fedezi fel Ölteni (Ölt- szem) községben és sok elirása, tévedése mellett sem lehet tagadni emberséges jó­hiszeműségét. Amellett riporterszeme elég jól fotografái. Románok, magyarok egyaránt tanulhatunk ebből a fényképpel díszített és a lehetőség határain belül tárgyilagos riportból. Gyógyithatatlan betegsége persze min­den Székelyföldről irt újságcikknek s ez alól a román kartárs sem tud szabadulni: mind Ádámtól és Évától, tehát a székely­eredet sok vitát látott, nyugtalanító kér­désétől kezdi. Munteanu kartárs Kézai Simont idézi (cronicarul Simon de Géza), aztán a nemrég elhunyt Sándor Imrét a huneredet forrásaiként, de siet rámutatni Pcpa Liseanu ismerős elméletére, aki sze­rint a Szent Lászlóval hadakozó kunok nyomdokán jöttek volna be székelyeink. Tud Jancsó Benedekről is, akit úgy fecs­keszárnnyal érint, de nem tud a legesleg­újabb magyar elméletről, mely törökfaju avar törzsnek állítja a székelyeket, akik Lebediában csatlakoztak volna a finnugor magyar törzsekhez szolganépnek, előbad- ként. V. Munteanu azonban jól lát, mert a nép is igy látja: beszélhetnek az akadé­mikusok és más szobatudósok, arait éppen akarnak. A nép a maga etnikai eredetét illetőleg csak az akar lenni, ami az apja, nagyapja és dédapja volt, akiknek sírját őrzi a temetőben. Ez igaz, de van emel­lett egy másik igazság is. Ott áll Budvár a Küküllőnél és ott suho" a Rtka erdeje az Olt mellett és ott van Csaba útja a kék mennybolton. Amig ezt a székely tudja, addig Attila király ivadékának tartja ma­gát, a szájhagyománynak minden törté­neti forrástanul mányt legyőző erejénél fogva. Abban viszont tökéletes igazsága van Munteanunak, hogy a székely nem soviniszta s az egész nemzetiségi kérdés­ből őt a dolog jogi oldala érdekli, akár a többi magyarokat Erdélyben. Most csak idézzünk szép sorjában, mert sok helyet vesz el, ha lépten-nyomon vi­tába szállunk. Érjük be a ténnyel: igy látja egy meglehetősen elfogulatlan román szem a székely falu állapotát. Azt mondja Munteanu: „Történelmi vonatkozások szem­pontjából egyetlen tény mindennél beszé­desebb. Magyar világban a hivatalos Bu­dapest elhanyagolta a székelyeket feudális okokból. Ma elhanyagolják őket irredenta gyanúsítások miatt. A bürokrácia állan­dóan megtorlásokra talál okot és sokszor egészen brutálisan avatkozik be az éle­tükbe. Minden megmozdulásuk szálka a hipernacionalis hivatalosság szemében“. Megpróbálja aztán karakterizálni a szé­kelyeket, de ez saját bevallása szerint ne­hezen megy. Életük nem külörnbözik a többi erdélyi magyarokétól. x\lapvető kü­lömbséget köztük csak a história tesz. De ha ilyen jól tudja a históriát, tudhatná azt is, hogy a Székelyföldön nem úgy tartot­ták kezükben az anyagi javakat az arisz­tokraták, mint a régi királyságban a bo­járok. Úgynevezett székely nagybirtok egészen a Habsburgok idejéig nem tudott keletkezni köztük. S ha helytálló az a megállapítása, hogy a szőkeiység törté­nelme állandó revoluciók sorozata, a meg­indokolásban alaposan téved. A székelység nem a maga urai ellen lázadozott, hanem kiváltságaiuak védelmében legtöbbször a király, vagy a fejedelmek ellen. így Mátyás ellen, mikor be akarta vezetni a kapuszám szerinti adózást. így János Zsigmond el­len, aki a szabad sóhordás jogát akarta el venni tőlük. így Báthori Zsigmond el­len, aki jobbágysorba akarta leszorítani a gyalognépet, mely nemes volt, nemesnek tudja magát a székely alkotmány szerint 1500 esztendő óta. Dózsa György, noha székely volt, nem a székelyek, hanem az alföldi magyar jobbágyság élén vezetett felkelést az alföldi nagyurak ellen, az ot­tani viszonyok megváltoztatására. Amit azonban a székelység mai elprole­tarizálódásáról ir, az helytálló. Csakugyan a fakitermeléshez kapcsolódó életmód sze- gényitette el a legutóbbi években s ez az elszegényedés vetköztette ki a falukat „tizszámra“ az ősi viseletből te. Egyebek­ben csakugyan müvésztehetségekkel meg­áldott ez a nép. mely a hegylakók zord S életviszonyai között él, gazdag szókinccsel és nagy intelligenciával. Oltenii (Oltszem) község 760 lakosa közt mindössze 20 Írás­tudatlant talált az ujságiró, ezek is falu­végi cigányok, vagy caecsszopók lehetnek. A községben általában sok a gyerek és kevés a hygénia. Az állami iskolának 76, a felekezetinek 34 tanulója van, mert az állami iskola olcsóbb és jobban felszerelt. Hogy mennyire okosan belehelyezkednek a változott viszonyokba — mondja, — ezt éppen a felekezeti iskola fokozatos elnép­telenedése bizonyítja és az ä beszédes tény, hogy szabad választásokon Arge- toianu párti, tehát ellenzéki román képvi­selőt választottak. Ezt biztató jelnek veszi a cikkiró, mert amellett szól, hogy a nép gondolkodásában a nemzeti szempontot kezdi felváltani aszociális. Aztán egy bók az ügyes Argetoianu felé, aki okosan „de­markációs vonalat tudott huzni az érzés és érdek között“. Magyarra ezt igytudnók lefordítani: teljes konverziót ígért az el­adósodott népnek, mely csak ebben a kicsi faluban ötmilliós adósság terhe alatt nyög. Hogyne szavaztak volna rá? Vannak nagyon bölcs megállapításai is a riporternek: Nem lehet ezektől az em­berektől — úgymond — azt kívánni, hogy utcahosszat az államot éltető dalokat éne­keljenek. A hiba a kormányokban van, melyekből hiányzott a megértés és a Banca Nationalaban, mely eltűrte, hogy az ő 6 százalékos pénzét a magyar bankok 50 százalékkal adják tovább a népnek. Az agronomok összejátszottak a régi birtoko­sokkal s ezeknek régi birtokuk negyven százalékát meghagyták. (Éppen a Székely­Fazekat és egyéb konyhaedényt V1M könnyűséggel tisztit! fl M mindent tisztit fokion, ahol fehérholló a nagybirtok?) az is baj, hogy a közoktatást valami hiper- nacionalista szellem lengi át s a hatósá­gok valami ultrarendőrszellem sugallatára lépten-nyomon összeesküvéseket szimatol­nak. Végre csakhogy ezeket az igazságo­kat született román toll is megállapítja. Neki talán majd elhiszik odafenn, ahol okosabb emberek igazítják az ország dolgait. Most jön a tudósítás példátmutató része: leltár a faluról. A mi fiataljaink akik any- nyit beszélnek falu in unkáról, ebből az aránylag szükrefogott „leltáriból Í3 sokat tanulhatnak. íme a leltár : A lakosság száma 760, hatvannal több, mint a háború előtt. A közaég határa áll 3713 hold szántó, 1107 hold kert, 366 hold legelő, 1696 hold erdő és 44 hold kaszáló­ból. Fejenként másfél hold megművelhető föld esik átlag egy emberre. A termelés alapja szemestakarmány és burgonya. A gazdálkodás az utolsó két évben deficites volt. Holdanként hatszáz kiló magot pro­dukáltak. Erdeje nincs az embereknek, csak a községnek 308 hold. A birtokelosz­tás adatai: egy 500 holdas, 2 otvenholdas birtokos, a többiek átlag 8 holdon gazdál­kodnak. Nyolc év alatt mindössze négy ház épült a faluban. Ennyit fejlődött a község. A falusiak bankadóssága 5 millió lej, hitelezők: magyar pénzintézetek, 50 százalékos kamat mellett. (Ez az adat persze 8—10 év előtti időkből származha- tik. Ma aligha tűrne el ilyen magas ka­matot a jegybank, éppen magyar intéze­tektől). A község költségvetése 165 ezer lej. Ebből a közigazgatás személyi kiadá­saira 58 ezer lejt fordítanak. Alaptáplálé­kuk a kenyér. A városból csak elkerülhe­tetlenül szükséges ipari termékeket sze­reznek be. Állatállomány: 103 ló, 784 juh, 273 szarvasmarha, 282 sertés és 53 kecske. Végső következtetés: a falu életszintje nem áll fölötte a Fogaras-megyei román hegyi falvakénak. A ránehezedő súlyos adósság törlesztése mellett éppen csak a minden­napi élelmét tudja megszerezni. Fa és ga­bonatermelésük a világpiaci árak után iga­zodik. Arra lehetőségük nincs, hogy újfajta termelési módokkal kísérletezzenek. Ezen a téren haladás a semmi. Ehhez a képhez alig van mit hozzáten­nünk. Fájdalom, nagyon is reális. Örven­detes csak az volna, ha a román kartárs adatai felnyitnák a fővárosi illetékesek szemét és megértetnék velük, hogy nem­csak a móevidék, de a székely hegyek lakossága is megérdemelne némi figyel­met, helyesen adagolt segítség formájában Arai pedig bennünket magyarokat illet: kiki magának ugyancsak levonhatja ebb 1 a következtetéseket. Amit mulasztottunk, igyekezzünk pótolni csekély erőinkből tel­hetőén, amit pedig hibáztunk, talán mig nem késő jóvátennünk. Sok tanulni s sok tennivalónk van és olyan nyomorusá gosan szervezetlenek vagyunk. (—/v/ & Hallatlanul & kedvező BAI f&ltételak l ingyen azok számára, akik iszapfür- | dót, (nomolfürdő) használnak, — A sze május 21-ikén kezdődik. Kérjen azonaai ? felvilágosításokat: ADMINISTRAŢIA VILELOR şi BAI 1.0 I Soeranla, Păouşlctî, c > . TE KIR GHIOL BAI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents