Ellenzék, 1935. május (56. évfolyam, 99-123. szám)
1935-05-04 / 102. szám
EI LENZ ÉK Si * (* / 9 3 5 nr á j us 5. REMÉNYIK SÁNDOR: Levél egy román íróhoz Si/viu Bardes, én téged nem ismerlek, nem tudom hol laksz, milyen az arcod, milyen a lelked, milyen iskolákat végeztél,'mennyivel könnyebben szereztél diplomát, mint azok a magyarok, akik most szereznek, nem tudora, öreg vagy-e vagy . fiatal, mi a véleményed a művészet misz- szió,járói és — mik a politikai meggyőződéseid. Csak azt tudom, hogy lefordítottad egy versemet a te néped nyelvére. Tehát bennem kétségkívül meg akartál becsülni valamit, ami magyar. Furcsa édes csepp ez, a keserűség maró tengerében, amely kö- I rülvesz bennünket, magányos sziklaszigetet, melyet mint Helgolandot, állandóan tördel és morzsol az ár. Furcsa édes csepp. Vaunak ilyen csodálatos cseppek, belehullanak néha a keserűség óceánjába, nem tudjuk, mit szóljunk hozzájok. Elvesznek a tengerben, a keserű hullámok végtelenjében s aztán mégis valahogy felszínre kerülnek ismét és úsznak, libegnek a viz színén. Ebbe az egyetlen eseppbe szeretnék én most belefogózni. Kivenni a sötét tengerből, egy percig a tenyeremen tartani, beszélni hozzá. Nem tudom, te ki va°y, mi vagy azonkívül, hogy iró vagy. Én költő vagyok csupán és magyar. Nem politizálok, csak annyira, ameny- nyire a politika, a ti politikusaitok elgondolása és rettenetes gyakorlata összefügg a mi életünkkel és halálunkkal, testi és lelki halálunkkal. Mert összefügg. Silviu Bardeş, aki költő vagy s az én magyar versem fordítója: énebben az egyszerű levélben két dologról szeretném megkérdezni a véleményedet, két tényről, melyek talán távol esnek egymástól, látszólag össze sem függenek, de engem ebben a pillanatban ez két tény nyugtalanít legjobban, a keserűség tengeréből most ez a két kérdés keserít leginkább. Ezer mást sorolhatnék fel, de nekem most ez a kettő fontos. Silviu Bardeş, én, akinek a versét kitüntetted azzal, bogy lefordítottad a te néped nyelvére, — én CLUJ-ban élek. Egy életen át én ezt a várost máskép neveztem, máskép nevezte az Apám s a Nagyapám is. Az emlékeim, az ifjúságom álmai, szerelmei, bolyongó sétái a város kövei közt s a városon kívül, a nagy természet felséges csöndjében, mind, mind ahoz a másik névhez fűződnek. De jöttetek ti és elneveztétek máskép. így akarta a Sors. Én pedig végül is annyi társammal együtt azt mondottam Ady Endrét idézve: „Rendben van, Úristen“. Más lett az állam ezen a földön. Más lett a város neve is. Rendben van. Megnyugodtunk. Ha ti tudnátok, ti és a ti politikusaitok, hogy mennyire, milyen nagyon megnyugodtunk ebben. Silviu Bardeş ! Hát jól van, hivatalosan igy van, nem lehet máskép. így láttuk kurva az állomáson, igy minden hivatali, épületen és hivatalos íráson. Annyit még fenntartottunk magunknak, hogy a magán-leveleinken kettősen cimezzük a várost. Hivatalosan és nem-hivatalosan. Bizony mondom neked, Siviu Bardeş, — nem irredentizmusból, hanem mert az embernek jólesik a halott Édesanyjára emlékezni s néha egy-egy szál virágot vinni a sirjára. Immáron azt sem szabad. De te költő vagy, Silviu Bardeş. Mondd, mit szólnál hozzá, ha versben, jól értsd meg: versben, román versben magyarul, vagy oroszul, vagy németül kellene Írnod a szülővárosodnak a nevét? ! Látod, nekem vau egy régi versem, amelynek az a kezdősora: „Benéz a havas kéken“. Nem Írhatom le, Silviu Bardeş, hogy hová... Látod, nem Írhatom le. Ha ma írnám azt a verset, azt kellene Írnom: CLUJ-ba. Azt pedig én versben nem irora le. Soha, Silvu Bardeş. Te sem Írnád le, sem magyarul, sem oroszul, sem németül, sem semmiképen a szülővárosod nevét. Te bizonyára művész is vagy, a nyelv művésze. Minden igaz költőnek annak kell lennie. Mit gondolsz, mi ez, ez a parancs, hogy én versben és a társam novellában ne irhássá le a községek nevét magyarul? Mit gondolsz, nem a nyelv leikével, legbensőbb mélységeivel, titokzatos ritmusával, körülirhatatlan, máskép nem mondható szépségével függ össze e^y-egy helység neve ? Mit gondolsz, mi ez ? Nem a szentély feíduíása, az utolsó menedékhely elfoglalása? Mit gondolsz, Silviu Bardeş, nem a művészet, nem a Lélek megölése ez ?! Ez egy. Ez az anyauyelv. Szentség, kétségkívül. Legnagyobb szentség talán a művészetben. De van egy mindnyájunkkal közös, nyelA FOGVÁJÓ mi történik â szöcskékkel? ki s reEZEK a fogak között maradnak, szét bomlanak és szájsav képződését idézik elő. A szájsav azután époly biztosan rombolja a fogakat, mint a kénsav a vasat. Az Odol alkáliás hatása ártalmatlanná teszi a szájsavat. Kolloid alkotórészeinél fogva olyan módon tisztit, mint a szivacs Ne topj! Irta: HARSÁNYl ZSOLT FOSPEP-et! I. Az a fiatal tanár, akinek való esetét a benne rejlő tanulság kedvéért elő akarom adni, Velencében töltötte a filléres kirándulással biztosított kelet Másodmagával lakott egg szobában, egy nyugdíjas tisztviselővel. Ez a nyugdíjas a velencei tartózkodás utolsó előtti napján elmaradt a társaságtól. Isién tudja, hol kuncsorgott el; annyi bizonyos, hogy éjszaka egy órakor becsipve tért haza. A tanár már régóta aludt, de a felgyulladó villágitás felébresztette. Ott látta s nyugdíjast a másik ágy szélén ülni. Arca piros volt, szeme ragyogóan lázas és jókedvű, szuszogva szedte a lélegzetet. — Bocsáss meg, — mondta a tanárnak, — édes egy komám, hogy fellármázlak. Eegy kicsit eltanyáztam a vdiosban. Kutya jó chiantit találtam egy helyen. Olcsón mérték, jó kedvem szottyant. Közben vetkezett. De pedáns és rendes ember lévén, még igy becsipve is ragaszkodóit ahhoz a szokásához, hogy a másnap felöllendő holmit gondoséin kikészítette. Többek közt a cipót is. Szép cipó volt ez, fehér vászonból és sárga bőrből volt megtér vetve. A tanár szívből irigyelte ezt a cipőt — Nem győzöm nézni — mondta most Dal a szemétdomb felett Irta: SIMON TIBOR Nem keö az embernek okvetlenül szerelmesnek lennie iákhoz, hogy ábrándos legyen. Hogy valaki oél nélküli vágja át .az uccát, zsebregyürt kézzel, felnire kabátgaM érről és kicsatangoljon, messzi város:végekre, a szomorúság és derültség furcsa-vegyes érzéseivel, vagy egy koratavaszi napsütés filantrópiáját igeníybevéve, egy sétatéri pádon ülve — pad- jegy nélkül —, -szomszédok, fecsegő frájlánok és hancurozó gyerekek csindarattája mellőzésével, kiruccanásokat végezzen, kopott emlékeinek veszélytelen útvesztőiben — nem okvetlenül szükséges, hogy az elmük, vagy feltörő szerelem misztikus vagy banális érzelme adja meg. a tónusát a padonülés magányos, szomorú világának. És 'miért a szomorúság? Miért van az, hogy valaki minden külső behatás, természeti megindokolás nélkül, csak ugv magáért a szomorúságért szomorú? Vájjon ez a borzalmas szépség: a szomorúság a lélek és a világ minő komp ikálódásából ion létre és miképpen löki át az embert, tudataim, de meglepetésszerűen, ennek a csodálatos misztériumnak kéjes fájdalmába? , ön-kutató lettem. Megfeszült idegekkel, idegesen verejtékezve ■ próbálok behatolni az önön életem kínzó -percein keresztül, az elrontott ifjúságon és az elrontott szerelmen ke- reszüffigázolva, abba az Első Gondolatba, melyet átkoznom —- vagy álmodnom? — kell, hogy Íme: szomorú, nagyon szomorú vagyok. A legtisztább, a legvilágosabb percemben, a legderüsebb rügyetbo-ntó tavaszi reggeli jutottam arra a szörnyű megállapításra, hogy e le'ki megszállottságtól, mely maga a koncentrált Szépség: a Romlásig: egy lépés van csupán. Ez a ráeszmén'és serkent engem arra, Hogy kihámozzam, felszínre hozzam a Romlás szépségét. Ez akkor jutott először eszembe, amikor a városvégen, tavaszi alkonyaikor, megálltam a szemétdombok előtt. Amikor nyikorgó szekerek és fáradt motorok szabadítják meg a büszke városit a szemetjétől- A büszke városi pedig nem tudja, hogy voltaképpen nem ő szabadult meg, a szeméttől —- hanem a szemét ő tőié — és a sole szennytől’., ami látatlanul és mégis maradéktalanul a városban maradt. Mert más a szenny és más a szemét. Egy ócska, pár cipő, amit kifoltozva egész I nyáron viselni liehet, egy lyukas fazék, amiből két kisebbet lehet csinálni, egy fél könyv — Petőfi összes versei -—, az a tele, amelyikben benne vanazApostol, egy kaucsukbaba, melynek a fejét benn a városban rossz kezek — gyermekkezek! —- levágtak! — de játszani | azért is lehet vek —, de szemét! Egy csukaszürke rongyos katonasapka, amelynek bélésébe belé van Írva: Isonzónál egy srapnel elvitte a jobblábamat — talán szemét? Levelek, selyemszalaggal' átkötve, amelyekből, ha valaki átolvasná őket, kiderülne, hogy egy lány 18 éves korában valakit nagyon szeretett és vizbeöke magát...: talán ez volna szem ét ? Deltát mi az, ami . a szemetek fajtájához tartozhatik? Vájjon melyik számkivetett tartozéka az életnek, kedves, régi tárgy, hasznos kopott szerszám, amelynek a fogásán egy élet viharzott el — emlékkönyv attól, akit nagyon szerettünk és rég elfeledtünk —, játék a kisfiámtól: kör vonatdarab, aki azóta egy ilyen vonaton régen elhagyott remények,- izzó szerelmek, ifjúságok, fájó csalódások, halott húgom sárguló hajfonata — vájjon melyik itt ezek közül: az, amelyik e szörnyű megalázó jelzőt magán viselheti, anélkül, hogy' a világ összedőlne? Nem tudom. Mindég gyönge voltam, amikor ítéletet kellett hoznom valaki felett Én csak annyit tudok, hogy itt nagy, végcélé? temetés folyik, szakadatlan. Látom, hogy sápadt, mezítlábas emberek, nők és férfiak, vézna, karikaszemü gyermekek várják az újabb szállítmányokat. Hogy megrohanják az uj küldeményt, amit a büszke városi bőkezűen nyújt feléjük és szétturják, széthordják felcsillanó örömmel. Nadrághulladék, amiből komoly nadrágja, esz a fiúcskának. Szalmakalap, mely ha törött is, könnyű, elegáns nyári viselet. Régi, faragott pipa dédapám korából, a levegő régen nem cirkulál benne, nem baj, jó lesz a Tatának, szép, jó pipa. Petőfi összes versei- j nek a fele — az, .amelyikben az Apostol benne van, ezt el lehet: adni a rongykereskedőnek, a 18 éves öngyilkos leány szerelmi levelezésével együtt, lehet kapni értük egy negyedkiló kenyérre valót... És a katonasapka! Most untauglich lett. A gombokat még fel lehet használni, de a sapka, az visszakerül a szemétdombra. Az enyészet átveszi a csukaszürke sapkát, amelyiket az hordta, akinek jobb lábát elvitte a srapnel Isonzónál — de gombok nélkül. Poézist vártam és szürke banalitást kaptam. Azt reméltem, hogy az Apostolt nem fogják kilóra eladni és a katonasapkáról legalább nem vágják le a gombokat. Azt hittem, hogy néma áhítattal fogják körülvenni az elhalt tárgyakat, amelyek valamikor éltek és most haltak itt hősi halált — másodszor .— a s zenié tdoínb félte11. T évedtem. Nem tudtam, hogy'' itt, e hullák fölött csírázik és épük fel a komoly nagy fogalom — a -szörnyű, gyilkos szó — úgy hívják, hogy: egzisztencia. * Most, hogy aikonyodik és újabb szállítmányokra kilátás nincs, a tömeg erősen ritkulni kezd. Már csak a legfiatalabbak, a legserényebbek túrják a dombokat, ők is nemsokára feladják a harcot. Most egy virgonc, szurtu&képü gyerek valóságos indián csatakiáitásba tör ki: — Fiuk! Ide süssetek! — és a szemei csillagnak az örömtől. Szájharmonika volt. Olcsó, vásári, kimustrált, rég megunt jószág, de mégis: harmonika volt. A többiek oda voltak az irigy bámulattól: — Jé, muzsika! Fújjad! Most a szurrosképii beléfujt a harmonikába. Sípoló bizonytalan hangok jöttek ki belőle, nyilván be volt dugulva. A fickó tovább fui- ta, a barátai körül álltak és ámélkodva hallgatták. Dal volt, egyszerű, finom, szivhez szóló, szomorú dal. Dal a szemétdomb felett. Szá k a melódia a fülekbe, a szemétdombon végigsinaitott, ahol magányosan feküdt az untauglich, semmi rekelő csukaszürke katonasapka — a mezőn végighullámzott, hozzám érkezett és itt nálam megállt. Itt, beim, nálam, nagy viharral, tűzzel, for- tisszimókkal, orkeszterszerüeaa zúgott fenségesen és szomorúan, akár a Beethoven-gyász- induló. Aztán itt megállt. Aki mögöttem ment el. nem hallhatta, mert én egyedül íelszívtam, magamévá tettem, itt folyik az ereimben végig, betöltötte az agyamat meg a szivemet és —- megállt. A gyerek meg fújta sípoló tüdővel, de kö- teiiességszeriien szolga tatra a tavaszi koncertet. — Züü... Zü... Züüii... A dombról — úgy láttam — ibolyák nőttek ki, halványlila, illatos ibolyák: a Romlás virágai. vi különbözőségeken tuli Nyelv, a Zene. A Zene, mely költészetünknek is eszköze, ritmusban, rímben, alliterációban és a többiben. A nyelv még lehet a fogalmaknak, igy politikai gondolatoknak kifejezője is. A nyelvből következhetik gyakorlati magatartás, cselekvés is. De a fogalmi határokon túljáró Zene ugyan kinek, milyen államcólnak a szempontjából véthet ? A Zene életét milyen okokból lehet meg- rendszabályozni ? Gondolhatnék most Kodály Psalmus Hungaricus-ára. De nem arra gondolok. Sokkal kisebb, szürkébb, jelentéktelenebb, de lényegében megrázőbb, felkavaróbb és kétségbeejtőbb dologra gondolok. Arra, hogy a Cluj-i magijai' zenekonzer- vatórium tanárainak román nyelvvizsgát kell tenniök. A régi magyar zenekonzer- vatórium, a városi, természetesen román lett, egész berendezésével együ't. Rendben van, Úristen. Létesült magyar erővel, utolsó erővel uj iskola, magyar iskola, ze-, neiskola. Annyit jelent ez csupán, hogy akik benne tanítanak, magyarok. A zenét, magyarul tanítják. Román növéndék égé-1 szén bizonyosan oda be nem iratkozik, minek iratkoznék ? Magyar magániskolában a világnyelv, a Zene tanításához vájjon miért szükséges a román nyelv tudása ? Jó azt tudni, bölcs és helyes dolog azt tudni, de minek Beethoven, Schubert,( Schumann, Chopin szárnyalása mellé, vagy a kicsi növendék ujgyakorlatai mellé odaállítani, a szegény tanító szivébe beleoltani a nyelvvizsga rémét ? Mert nincs irgalom. Vizsgázni kell, ez- ezuttal igazán merőben értélén] nélkül, vak szeszélyből, vak véletlennek kitéve. Silviu Bardeş, ismeretlen fordítóm, rajtam keresztül népem megbeesülője — rezzen-e valami a szivedben ezekre a hangokra? Miért fordulok Hozzád ezzel a céltalan és reménytelen panasszal ? Mert a politikusaitokhoz nincs utam és az ő szivükben nincs a megértésnek egy árva szikrája sem. De Te művész vagy, és talán megérzed, hogy a Nyelv és Zene szentségek. Nekem pedig jólesik kihalászni és tenyeremben tartani ezt az egy csepp édességet. . Annál keserűbb a tenger.
