Ellenzék, 1935. május (56. évfolyam, 99-123. szám)
1935-05-26 / 119. szám
ELLENZÉK „+1935 máías 26. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Kármán József írói arckép Huszonhatesztendős kordban halt meg, 1795-ben Losoncon. Csonka életművet ha- >\njgoit hátra. Ezt egy nagy elbeszélés, — vagy egy kis regény — alkotja s néhány .tanulmány, rajz. Ha lapozgatjuk írásait, elfog bennünket valami nyugtalanság. Nem értjük, honnan támad egyszerre, elődök nélkül. Honnan a szépprózának ez az egyenletes lejtése, az elbeszélésnek ez a biztonsaga és simasága? Honnan irtekezéseibsn ez a tündökletes vil tg osság, ez a bátor higgadtság, ez az turópai szigor, mely érettebb 'főtől is meglepő i olna ? Petőfi-re kell gondolnunk, aki szintén csak huszonhat évet élt, mint ős oly költeményeket hajigáit el, a kedély, elmélyülés, élettapasztalat oly remekeit, melyeket egy hosszú pálya se magyarázhatna meg. Zavarunkban igy okoskodunk : Petőfi a vers lángelméje, Kármán József a próza lángelméje. Ezt a párhuzamot a maga igényességében és merevségében Kármán József nem birja ki, mert nem oly eredeti alkotó, mint Petőfi. De akárhogy forgatjuk a szót, el kell ismernünk, hogy csodának csoda- Izgató jelenség. Egy halott század utolsó éveiben szikrázik föl, a XVIII, század ha- iármesgyéjén, szinte egyedül, a megújho- &•: dás előtt s minekelőtie kialudnék, féngzá- pori szór maga köré, akár egy gyorsan kilobbanó tűzijáték. Utána sötétség, előtte is sötétség. Kortársai nem emlegetik. Később fedezi fel Toldy. Elszigetelten él. Egy reformálás pap fia. Gyermekségében a kor divatja szerint szellemeket idéz, a túlvilág titkos híradásait lesi. „Sejtelmei“-ben ezt írja : „Szoros viszonyba léptem a szellemekkel, s jobban tudtam és ismertem nevüket, nemüket, megjelenésük és megidé- zésük módját, mint szülővárosom embereit és utcáitRegényes és rejtélyes. Amellett aufktärista, a fölvilágosodás hive. Mint Kazinczy és Kölcsey, ő is szabadkőműves a pesti Hét Csillag cimü páholy tagja. Becsben beleszeret egy grófnéba snizai, Markovics Miklósáéba, grünthalli Öffner Mariannába, a cavilói várparancsnok leányába. Az asszony huszonötéves, ő húsz. A férj, ' akit már vénembernek tartanak mindaketten, harmincnyolcéves, politikai kalandor, zavarokat akar előidézni a Balkonon, vagyonát föláldozva a monteneg- róiakat szeretné császárnak szállítani, közben pedig magára hagyja, elhanyagolja feleségét, még pénzt se küld neki, úgy hogy az gyakran szükséget lát. A grófné nemet I veiéiben csak igy nevezi az urát: „a dai- rnata.“ Kármán József, aki különben fran- ; iául, angolul és olaszul is tud, németül levelez Markovlcsnéval. Levelezésük külön kis reqény. Mindaketten betegek és rajongók. Lobognak, izzadnak a láztól. A grófné gy kacérkodik vele: „Becsás meg, barátom, ■■.ogy ilyen szabadon írok, de gondold meg, hogy sokkal jobban szeretlek semhogy megcsalni tudnálak. Ugye, te elborzadsz attól a gondolattól, hogy én feleség vagyok; mennyire fognál egykor még átkozni, ha neked ezt az ellenvetést nem tettem volna. A te szived romlatlan, megbecsülhetetlen és éppen azért a legnagyobb szörnyetegnek keltene lennem, ha rászedni akarnálak. Igen szépen és könnyeimmel kérlek tehát ? szeress engem, de csak mérséklettel.“ Kármán pedig eképp szólogatja a giófnét: „cara mia seccatura — én édes gyötreiőmX Az asszony érzi azt az akadályt, hogy ud- varlója öt egész évvel fiatalabb nála. Folyton szenved a fogaival és a szemeivel. Már kissé el is hízott. Arra az időre ígéri imádójának a végleges boldogságot, amikor mar teljesen megöregszik s — borzasztó elgondolni — harminc éves lesz. Úgy tervezi, hogy majd elválik urától, egybekel Kúr- mánnal. Hat évig tart ez az emésztő szerelem, melyet szellemi örömök, félreértések, levélvisszaküldések is fűszereznek, aztán a I dalmata gróf visszaparancsolja feleségét bá- I nati birtokára. Kármán Pozsonyban ügyvédi oklevelet szerez. Később göndörfürtös fejével, égő, viaszsárga arcával feltűnik Pesten is, az akkor kialakuló irodalmi központban gróf Podmaniczky Mária és gróf Beleznay Miklósáé estélyein. „Pest Alkibiades“-ének nevezik. Gróf Beleznay Miklósáé pártfogásával kiadja az Urániát, az első magyar női folyóiratot, de csak három kötete jelenik meg, előfizetője kevés, alig száz. Igazgatja az első budai szintjátszó társulatot s megírja alkotmányát, melyből ártól értesülünk, mi a színházi személyek kötelesaége, menynyi hópénzt kap a színházi ruhatáros, a „ruházatok gondviselője“, a színházi fodrász, a „hajfodoritó“ és a színházi tűzoltó, a „kéményseprői, tűzre v igy ázásért.“ Úgy látszik, része lehetett a Martinovics-féle összeesküvésben is. Talán ő is Kufsteinbe, vagy Spielbergbe kerül, talán az ó szép arszlánfeje is a Vérmező fővén gurul el, ha betegsége nem rendelkezik másképpen : a tüdővész ítélte halálra. Két héttel Marti- novicsék kivégzése után csöndesen hunyt el, édesapja házában. Még a huszonhatodik életévét se töltötte be egészen. Ma, amikor a „Fanni hagyományai“-t olvassuk, vegyes értések késettének bennünket. Régies, régimódi történet ez. A mese váza vékonyka. Egy nemes kisasszony, aki Hamupipőkeként él mostohája és zord atyja mellett, ‘beleszeret a vidéki táncmulatságon egy jiatalemberb?, de a leány szülei nem helyeslik a házasságot, az ismerősök megrágalmazzák őket s Fanni a végtelen szerelmével elhevvad. Ez a lélektani regény az ö vallomása, hagyatéka, naplója. Érzelmes és érzelgős, mint a kor, melyben született. Gessler idllljeit olvasták akkor. Azon, amin mi most csak ásitozunk, az akkori emberek hangosan zokogtak. A természet, melyet Rousseau nemrég fedezett föl, az erdők, a patakok, a ligetek zöld lombfüggönyei oly ingerlők voltak ebben az időben, mint a frissen festett, színpadi díszletek. Fanni elképzelt arcmását több ízben megrajzolták, szalaggal homlokán, vagy szétbontott, leeresztett hajjal, elbódult önkívületben, világfájdalmas, könnnező szemekkel. Mindenkeppen hasonlít Weither kedveséhez. Goethe „ Weither keservei“ kétségtelenül hatott is a a regényre. De hogy milyen uton-rnödon és mértékben, azt mi már bajosan tudjuk eldönteni. Aki tanulmányozza az eszmék és érzések vándorlóját a világon, meglepő eredményre jut. Azt tapasztalhatja, hogy a kortársak mindenkor láthatatlan huzalokkal vannak összekötve a föld minden pontján, érintkeznek, a nélkül, hogy ismernék- vagg olvasnák egymást. Valami delejesség árad a levegőben s megvezzenti az ideg- rendszert. Egy meghatározott évben feltűnik valamilyen jelző Norvégiában, Oslóban s ugyanekkor írja Le ugyanezt a jelzőt egy másik iró is, Spanyolországban, Sevillában. A találkozás sokszor megdöbbentő. Csak a lelki összehangolás, az azonos hullámhosz- szuság magyarázhatja ezt. Ez a jelző nehány év múlva divattá válik, majd hatástalanná kopik. Aztán az ízt s titkos sugallatára egyszerre tűnik el mindenütt, Varsóban, Berlinben és Budapesten, vagy kicserélődik valami mással. Ha a hold jelzője addig „szűzi“ volt, „halvány“ lesz, vagy „vigyorgő,“ vagy Lalan „beteg“ és „puf- fadt“. Itt és ott az írók a maguk egyénisége, ösztöne szerint írnak, keresik az igazat, a jellemzőt, áz újat, abban a hitben, hogy valamennyien eredetiségük szeszélyes végtelenjében kalandoznak, de voltaképp mindenütt és mindig egy ki nem mondott csillagászati törvény korlátozza és irányítja őket. Ebből érthető meg, hogy a koríársak- nak nemcsak a kezük vonása, a betűik hasonlítanak egymáshoz egy század keretében, hanem tárgykörük, elet fölfogásuk, böl- cselelük és kifejezésmódjuk is. A Fanni hagyományai, mint olvasmány, most, majdnem másfélszázad múltán is friss és élő. „Oh be jó itt!.. . veteményes kertünk ajtaja megetl, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, a mely álalfonódik egy szép kökényfácskára és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jó izii az olvasás. Ide lopom ki magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok, orozva, itt sírok orozva.“ Ez a próza tiszta az előadás közvetlen keltemével, köt ncök nélkül. Ami leír, azt látjuk és érzékeljük. A vidéki tánc- mulatságot igy rajzolja: „Fehér tiszta ruhát vettem ki. hajam természetes sziliében, szorgalom nélkül rendbe szedve, egy rózsa minden ékesség helyett belé szúrva, derekamon egy öv pántlika —— s igy kész voltam . . . Alkonyodon. midőn a kastélyhoz közelgettünk. A számtalan gyertyák világa élőnkbe lobogott. A muzsika csendes és alacsony zengése, mint a reggeli álom árnyéka, messziről hangzott élőnkbe. Rendkívül érzettem ma- i gamut . . . Orcám veres tűzzel égett és szivem rettenetesen vert.“ Sehol semmi lomposság vagy bőbeszédűség. Sokáig tartott, amíg prózánk annyi bot or hálás és bukdácsolás után erre az egyöntetűségre tett szert. Kármán József már öntudatos művész. Mondatai egyenletesen gönggölödnek le. Ott szakadnak félbe, ahol kell. Ebből a természetes szaggatóit ságból támad prózájának lüktetése. Nietzsche valahol arról elmélkedik, hogy micsoda a jó próza titka s megállapítja, hogy ,,a próza szakadatlan és nyájas harc a költészettel, minden varázsa abban van, hogy unos-untalan kisiklik a költészet elüt és ellentmond neki“, de közben mindig vele kacérkodik, amikor engedményeket tesz a hétköznapinak és a középszerűnek, „amely- lyel a legnagyobb irómüvészek folytonosan és bőségesen éltek“. Csodálatos, hogy a jó prózának ezt a fő-fő titkát már a XVIII, században ismerte Kármán József. Hogy mennyire ismerte és hogy mennyire öntudatosan élt vele, az igazán értekező munkáiból tetszik ki, főkép az Urániában közölt tanulmányából, „A nemzet csinosodá- sáic-ból, mely az ő hagyatékának tekinthető. Ez a gyermekember, mint a nemzet méltó tanítómestere lép föl s oly igazmondó, bátor, hogy Széchenyit is megelőzi s ma sem elavult, ma is időszerű. ,,Megbocsáthatatlan hibája az nemzeti íróinknak, hogy kényeztetik nemzetünket. Ezek, akik felhágnak a tanító székre, felemelik szavokat, hogy oktassanak! . . . Oh! mely illetlen ezeknek szájukban a hizelkedés . . . Aki ezt a kenetet nem érzi magában, ne nyúljon mosdatlan kézzel ehhez a szent hivatalhoz. Merész legyen — vijjon meg bátran a tudatlansággal és az erőszakkal; hagyja az örökké való: ,,ugy van! igenis!“ mondást a tányérnyaló syeophantáknak... Szabadon írok, mert ezt törvényemmé választottam. Szivem teljességéből írok, mert a szívre akarok munkálni“. Hitvallás és lelkiismeretvizsgálat ez, a magyarság legvégzetesebb kérdésének megboly- gatása: a lenni vagy nem lenni nemzeti magánbeszéde. „Lesz-e Pannóniából valaha Albion9 támadnak-e Newton, Locke, Shakespeare és Miltonok itt is miközöttünk?“ — kérdezi. Erre pedig azt feleli, hogy alkossunk nagyot, önállót, mi magunkból s akkor ránk fordítja szemét a ,,negédes külföld és észrevesz majd bennünket“, mert itthon is csak az érték, ami ott kívül, az európai érték. A tudomány ne legyen nehézkes, ködös és unalmas. „A múzsák szeretik a Gratiák- tól kísértetni magukat. A kellemetlenség egy a legelső tulajdonságai közül a tudományoknak.“ Ne áltassuk magunkat, hanem lássunk világosan. „A versek és versecskék özöne elborította hazánkat. . . Szabad léleknek vélte magát minden oskolagyermek, aki a vessző elöl elszökött, mert mindent arcátlan lábbal tapodott, ami szent és tiszteletes ... A féltu- dóssáignak lehet tulajdonítani, hogy a nemzeti literaturába félrevezető ösvényeken járunk . . . Kevesebbek lesznek munkáink. De mit árt az! csak jók legyenek.“ Ami nyelvünket illeti, igy kiált fel: „Homály és temérdek felleg fekszik némelyeknek írásain. LEJTÖN Irta BIBÓ LAJOS Hálátlanság és komiszság volna részem lől, ha azt állítanám, hogy valaha is bal- szerencse üldözött. Pontosan annyi ajándékot adott az élet, mint másnak és pontosan annyit tagadott me?, mint amennyit megtagad mindenkitől. Velem mindössze o t hibázta el a véletlen, helyesebben a gondviselés, hogy összetévesztette a semmit a kevéssel és a sokat az eléggel. Ezért öregedtem meg időnap előtt és ezért váltotta föl bennem a rajongást a gyűlölet. Természetesen még ebben az alantas és durva érzésemben is hitvány vagyok, mert tétlenül, magamat marcangolva, gyáván gyűlölködöm, még ez a keserű, sötét düh sem képes bennem szenvedéllyé erősödni. Érthető, hogy mindenkit és mindent gyűlölök, mert elsősorban saját magamat vettem meg. Saját magamnak ez az engesztelhetetlen megvetése bátorít föl arra, hogy gyűlöljem őt is, Annát, akit szeretek. Á litom, hogy szeretem Annát, noha gyűlölöm. Rövid leszek. Legutóbb ez történt kö- zö ttunk. Egész nap nem szólt hozzám. Anna dühítően tud hallgatni. Nem- úgy hallgat ugyanis, hogy nem beszél, elvonul vagy szigorú, vértelen szájjal jár-kel körülö - lem, szóval nem az ajkával hallgat, hanem a leikével, azzal a belső némasággal, amelynek a kietlensége félelmet ébreszt az emberben. Rászóltam : — Mondja, mi bántja már megint. Nern nézett rám. — Semmi — mondta érzéstelenül. Megfogtam a karját. Leültettem. Kény- szeritettein, hogy a szemembe nézzen. — Figyeljen rám — kezdtem, minden erőmmel fegyelmezve magamat. — Maga körül, a maga idegeiben, következésképpen a hozzám való tartozásában is, valami nincs rendben. Asszony, tehát a gondolataira van utalva és amikor egy asszony sokat töpreng valamin, veszedelmes következtetésekre jut, miután ahelyett, hogy közelednék, egyre jobban eltávolodik az igazságtól. — Ellenkezőleg. Mint mindig ilyenkor, hirtelen indulat borított el. — Ez az, látja. Ez az ellenkezőleg és az, amiről beszélek és én vagyok az ostoba, hogy mondatokat fogalmazok egyszerű és rövid kérdések helyett. Tehát—: mi lelte már megint? — Mondtam már. Semmi. — Értse meg, hogy az ügy a kettőnk dolga, a maga szemében nem érdemli meg a választ. De gondoljon arra, hogy nem rólam, nem rólunk, hanem magáról van szó. — Hallgatott. Aztán hirtelen fölkapta a fejét. — Hát jó. Végezzünk akkor. Még pedig röviden. Irtózom bizonyos szavaktól, tehát úgy fejezem ki magamat, hogy maga nem a régi többé velem szemben. — Tévedés. — A világért sem. Soha egyetlen percig nincs velem. — Hogy érti ezt ? — Úgy, hogy minden érzésében és minden gondolatában távol jár tőlem. Nem ón vagyok a központja és két pólusa az életének. — Hanem? — Valaki más. Vagy egyelőre még senki de én semmiesetre sem. — Tovább. — Nincs tovább. Megszokott és nem nyugtalanítom többé. Nőm rajtam keresztül lélegzik, nem rajtam keresztül örül, nem rajtam keresztül szenved, valamennyi életérzése saját magában támad, mozdul és enyészik el. Ez több, mint a vég, mert ez már egy uj reggel, egy uj napsütés, egy uj vágy, egy uj akarat, egy uj szerelem kezdete. — Szóval maga féltékeny arra, amit még soha nem osztottam m g senkivel, magát sérti, hogy neszeinek bennem olyan titkok is, amelyekkel magam sem merek szembenézni. Sérti, hogy férfi vagyok és a képzeletem működik. — Ne öltöztesse ilyen szép szavakba az elhidegülését. Mindaz, amit mondott, világosan és érthetően kifejezve azt jelenti, hogy nem szeret többé. — Ez nem igaz. — Ez a valóság. És mert ez igy van, fölösleges ... Közbevágtam : — Ne folytassa. Tudom mit akar mondani. Szeretem és mert szeretem, nincs helye semmiféle drámai kijelentésnek. Én maradok, maga marad s ha majd megleli magában azt, amit most bennem lát, megnyugszik és hinni fog ebben a szelídség- I ben, abban a hangialanságban, abban a j megszokottságban — hogy a maga szavával öljek, — amellyel most, tizesztendei együttlét után szeretem magát. — Köszönöm, de én már határoztam. Még ma elmegyek, Lassan kezdett a szivemre tolulni a vé- ‘ rém. — Ne nagylelküsködjék és ne fenyegessen. Már a múltkor megmondtam, nem tűrök semmiféle komédiát. Ha én délelőtt tiz órakor pi lanatra abbahagyom a munkát, kitekintek a tavaszba és egyszerre megéled előttem az a negyven év, ame’-y e születésein pillanatától idáig elviharzoLt fölöttem, ha abban a percben a magamé, egyesegyedü* a magamé, az örömé vagy a fájdalomé vagyok, hogy milyen káprázatosak voltak valamikor a csodák, amikoi még ígéretként csábítottak a végtelenség peremén, milyen gálád és ocsmány az élet, hogy becsületessé és bölccsé tesz, ahelyett, hogy segítene halmozni azokat a tévedéseinket és bűneinket, amelyek megszépítenek bennünket, ha ez hűtlenség, szeretet- lenség, egy uj szerelem kezdete, ha nein érti meg, hogy ez az én külön szabadsagom, ahogy magának is megvan ez a boldog-ága, vagy boldogtalansága, akkor nem tud fölemelkedni önmagához. Anna arca izzott. — Befejezte? — Be. — Szóval mehetek. Vége volt. Egyszerre elhagyott a/, erőm. — Ahogy gondolja. Nincs jogom több visszatartani. « Ez a múlt héten történt. Hét nap telt el azóta, hogy Anna elment és én ezalatt a hét nap alatt szörnyű utat tettem meg a lejtőn. Tegnap például már föltettem magamnak a kérdést: Meg tudom-e valaha győzni ? Ha igen, megéri-e az eredmény . fáradságot? Mi történik, ha lassan és e- - revétlenül megfakul bennem minden iránta való nagy és mély érzésem, mire sikerű meggyőznöm, hogy szeretem? C up n meg kell küzdenünk a válsággal, ainelvh egyszer minden igaz és egész életre s/. 1 szerelem elérkezik? Gyűlölöm Annát. Alig várom, bo y i - mét szemtő-szembe állhassak vele.
