Ellenzék, 1935. április (56. évfolyam, 77-98. szám)

1935-04-07 / 82. szám

I ELLENZŐK 1935 április 7. Erdélyi népművészet Móricz Zsigmond bevezető előadása a székely táncosok budapesti estélyén f Erdélyi magyarok jelennek meg itt most. Ahagy ezt a szót kiejtem, különös érzés fog el. Mi, magyarországi magyarok úgy va­gyunk Erdéllyel s az erdélyi magyarsággal, mintha őseinket Látnánk bennük. Mintha az erdélyi közelebb volna egy fokkal a magyar eredethez. Forrásizü emberek, napfelkőtte lelkek. A régi századok Libbennek lel csoda­szép balladáikon, meséiken, népművészetü­kön és egész lélegzésükön át. Valami más közegben élnek, mint mi, .az alföldi magyar­ság. Hegyi levegőjük kristálytiszta, meg a neveik is vadvirógszaguak. A Hargita, a gyer- gyói havasok, Csik, Háromszék, Udvarhelv- szék — a helyek, községek, határok, család­nevek mind históriai patinával vannak zo­máncozva. Ha már szájuk szóra kél1, olyan zengések támadnak bennünk, mintha még a Csaba királyfi, lovának patkói szórnának szikrát a tejuton. Mi felettünk is elfutottak a századok, az évezredek. Az alföldi puszta is a mérhetet­len ég alatt van. A rónának is meg lehetne a maga romantikája. Nekünk is vannak még népdalaink, a mi legényeink s lányaink is tudnak csudatincor járni, a Gyöngyös Bok­réta minálunk is divatba jött és világbámu­latra méltó. De minálunk még ez mind nem lett öntudatossá. Ez mind csak van, de se­hogy sem akar jelenteni. Mi folyton csak a sarat érezzük lábunk alatt és utána a port a fejünk felett. Nálunk ez mind csak a valóság észrevétlen tartalma: akkor eszmélünk Hl, ha az erdélyi megjelenik a láthatáron, ha ki­lép a székely7- a délceg hegyek és zugó feny­vesek közül és hősiesen pillant ránk. A magyarságnak ez a kettős arculata annyira távol van egymástól, hogy nem le­het eg)r lemezre ráfényképezni: egyik elmos­sa a másikat. Hidat kél vermi a két élet- szemlélet között. A szivárvány köti össze a kettőt. Pápaijuk beismerni, hogy ezt a hidat sű­rűbben. építik az odaátról válók, mint mi. Olykor támadjuk magunkat, hogy bennünk lomhább a vér, lustább a fantázia és ride­gebb szív ahhoz, hogy töretlen utón is ke­ressük az utat keletre. A mi szemünk nap nyugatra néz, a mi vágyunk az európai kul­túrába ágyazza be magát... Egy erdélyi író a Kuncz Aladár temetésén „fájdalmas Er­délynek“ nevezte honát. Ez a szó akkor rögtön belémmarta magát s folyton kísért: az az érzésem, hogy a fájdalmas Erdély leg­nagyobb fájdalma, hogy annyira távol szaka- ciczott az aOföldi magyarság ősi törzsétől és virágzó jelen életétől'. Ha a két testvért lemérem, — fel Keli ismernem, hogy az erdélyi többet néz az al­földi magyar haza felé, mint ez a ke: éti be­gyek irányába. Ali többet tudunk Magyarországról — mondta a napokban egy erdélyi ifjú —, mint itt Erdélyről, mert a mi szemünk min­ţi ig ide néz. De mikor nézünk mi Erdély felé? . Szálljon a szivébe ki-ki önök közül és mondja meg, mikor imádkozott Erdély után? Mit tudnak önök arról, mi van a fájdal- ■ - as Erdélyben? Tudják önök, hogy azok ott napról nap- -a keresik az erőket, melyek a nemzetet fenntartják? Hogy az erdélyiek oly bátran mernek belekezdeni uj és uj dolgokba, a faj munkájának utjain? Hogy ők mennyire biz­rak a nemzet missziójában? Önök ezt nem tudják, mert itt, miná- íunk, még mindig ehetetlen belenyugvás van a piklainíatnyi dolgokba, a még ma is lomha létezésbe. Nem tudják, mert itt meg mindig hiányzik a kavargó küzdelem, a friss erő koncentráció feltörekvő pezsgése. Köz­tünk, az alföldi magyarságban még mindig nem indult meg az erjedés. Itt senki sem mer igéket kiejteni, mert fél a bomlástól. Itt mindenki diplomata s óvatosan vigyáz, hogy fel ne fordítsa a megáporodott köz­hangulatot. Itt mi titokban élő magyarok va­gyunk. Mi az időre bízzuk és gyermekeinkre hagyjuk a szent magyarságot s önmagunkat megkíméljük a láztól és a fáradozástól. Mi itt bele vagyunk temetve egy tul­komplikálit politikába és kormányzati álla­potba s az egyszerű célok eltűnnek szemünk elől. Mi itt rettegve vigyázunk minden) kiej­tett szóra, hogy valamikép izgalmat ne okoz­zon. Mi itt a népi erőkre való berendezke­dést a választási harcok viharaival) pótoljuK. A mi reform nemz ed ék ünk ketté van ha­sadva. A fiatal generációnak az a rétegje, mély a felszínen megjelenik, apáink öröksé­gét akarja: uralkodni a népen. Az másik es mélyebb reformgeneráció, mely a népben akar élni és cselekedni, el van rejtve a rö­gök közt. A falunak bosszú ideig kell még várnia, mig ez a valódi reformnemzedék lelki hatással lehet rá. Ezzel szemben az erdélyi ifjúság már megtette a nagy lépést: azt, hogy nem le­ereszkedett, hanem leszáfilott a- népbe. Ott nem felüliről koncentrálják a föld gyerme­ClkárcőaJi a épo& üdvöó cl fogak, Jía&rjlont-at va&ápo{a/)a.f iMert a dús habzósu KALOOONT üdítő és amellett kitisztítja a fogak közül a veszélyes baktériumokat és éíeImaradékokat Tehát: reggel és este — KAlODONT! A HABZÓ FOCKREM NÉMET VERSEK VACSORA. — R. M. Rilke — A végtelen bujkál körünkbe. Hol van, ki tudja a nagy s kis erők sorát? Nem láttad-e a köznapi gomolyban a fényes háttérén a vacsorát: hogy ülnek ottan, hogy nyújtják a tálat, hogy nyugszanak el busán az evők. Kezükbe jelkép ébred és csodálat, nem is sejtik, hogy mit miveinek ők. s uj szókkal ösztönzik egymást örökkön, hogy igyanak, kenyeret osszanak, meri minden ember, aki él a földön, kissé időzik s elmegy hallgatag. Es nincs-e mindig köztük, aki búiul görnyedt szüleit megtagadja rútul, hajlott koruk és éveik miatt? (Eladni őket már ma nem divat.) SZERELMES DAL. — R. M. Rilke — Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te telkedhez'-? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj csak lehetne a liományba vinnem, rég — elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a fáj, ha mélyem mélye pendül. De az, and megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangol fuval. Milyen hangszerre vonták sziveinket? S milyen játékos tart kezébe minkéi? Ó égi dal. KÖNNY-KORSÓ. — R. M. Rilke — Más a borokra való, más olajat fog a mélyén, vájt üregében (dani, mesteri máza megett. Kisded öbölke, szegény, karcsú törékeny edény én. óvtam az elzuhogá könnyet, a permetegel. Erik a bor s az olaj tisztul a kőben, a korsón. Mit lesz a könny mivelünk? — Életem elnehezült, egy darabig ragyogott, fénybe borult a koporsóm, végül is összerepedt s őrzöm a semmit, a: űri. ÖZVEGY ASSZONY. — R. M. Rilke — A gyermekek oil állanak lombja-vesztett anyjuknál s mintha csak rém volna atyjuk, akinek az anyjuk valaha tetszeti. Ö meg, ki tudja, hogy magára hagyjuk, zsibbadt kezekkel, őrjöngő körömmel üreget vájt fejébe kárörömmel. Kő hogyha volna, összefolyna ottan a nagy eső s a madarak nyugodtan innának . . . () természet e beteg női mért ugród át, e drága, tiszta teknőt s mért adsz teremtményidnek inni abból az esztelen és Inda kődarabból? KOSZTOLÁNYI DEZSŐ keit, hanem onnan indulnak ki a termés, a termelés, a szervezés és a szervezkedés utján. Ott már tudják, hogy a nép az őserő, az az őstelep, mely a faji erőket megőrizte és a századok lelkét átmentette a mába. Ott már az intelligencia nem tekinti magát másnak, feüsőbbrendünek és külön iényünek a néptői: ellenkezőleg, beállott a nép szolgálatába. Ők már nem jótékonyságból, nem magasabb helyzeti energiájuknak kiárasztásávail akar­ják a falut felem dini, hanem átadják mago­kat a magyar néptömeg életképeső és áüct- teremtő munkásságában eszköznek. Nagy különbség van a két felfogás kö­zött. Egyik a kényelmi magasságból tekint le a küzdelemre, — másik beleáll magába a küzdők soraiba. Az a 'kis társaság, mely oly nehéz uton- módon, annyi áldozattal jött el ide, a távoli Hargita alól, nagyon nagy dolgot hozott ma­gával1: a régi székely népművészetnek ne­hány kincsdarabját. Náluk ennek a népi kincsnek más je­lentősége von, mint nálunk a mi hsonló ér­tékeinknek. Minálunk a népművészet divat­ból kiment, elporosodott, megunt raktári holmi: náluk az életerő megnyilatkozásá­nak egyik formája. Nálunk ezek a dolgok, csak dekorativ szinpompa. Náluk a legne­mesebb, legtisztább és talán a leghatéko­nyabb eszköz a fajiság öntudatának emelésére, a viharokban való együttérzés, összetartás és közös munka örömös gyarapítására. El fog jönni az idő, mikor mi is tisztába jövünk még azzal, hogy létünk alapja, ma­gyarságunk támasza s talipköve, létezésünk biztosítéka jövőnk zászlója a nép és a nép­művészet. El fog jönni az az idő, — mert ha el nem jön, akkor oly rettenetes sors követke­zik ránk, mely veszélyesebb minden' idegen támadásnál: ha el nem jön az a kor, mdy poraiból fölemeli és ujjászült a ma népművé­szetének .nevezett népi sorsközösséget — ak­kor bizony elmaradunk az erdélyi magyar­ság mögött... A FILAI MEGMENTI A RÉGI ÚJSÁGOKAT. A newyorki népkönyvtár most kísérleteket végez abból a célból, hogy óriási újság- és szaklap-osz­tályát a film segítségével kicsinyítse. Egyrészt könnyen pusztuló régi lapokat akarnak a filmre- vitel utján megmenteni, másrészt a jövőben be­érkező folyóiratokat akarják a film segítségével kicsinyíteni és megörökíteni. Az eljárás az, hogy az újságokat rendes filmre fotografálják, hiszen könnyen ki lehet számítani, hány oldal újság megy egy-sgy kocka filmre és mennyivel keve- sebb hely kell egy filmtekercs megőrzésére, mint annak az ujságtömegnek az elhelyezésére, amely­nek szövegét filmre vitték. Az eljárás igen olcsó, úgy hogy a muzeum örömmel tér át az uj rend­szerre. A filmre vitt újságokat azután úgy olvas­sák el, hogy a rendes film módjára vetítik. BÁRMILYEN HANGSZEREN .JÁTSZIK. kottaszükségletét az Ellenzék zenemüoszlálga utján szerezze be! Olcsó árak! Nagy raktár- készlet! Minden külföldi kiadóval közvetl-ra összeköttetés! FÉRFISZABÓK! Divatlap szükségle­tüket legolcsóbban, nagy választék mellett az Ellenzék könyvosztályában Cluj, Piaţa Unirii, szerezhetik be ! Erzsébet ßucfspssE. íV.j £ yyatsm-isîcj 5. — 100 modern kényelmes szh Liftek. Hideg-meleg folyóvíz. Központi fűtés. Az é&teresn és k äw iban minden este ’szal&jisene, — Mstsü: 11,67 Pinyi, — Erzséfoei-pinséfoQta ©«^pincér frendsses’i

Next

/
Thumbnails
Contents