Ellenzék, 1935. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
1935-01-13 / 11. szám
10 3 5 január 13. asama KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Műhelytitkok i. JELLEM ÉS CSELEKMÉNY. Azon panaszkodsz, hogy uj regényed alakjai ugyan élnek, de mégse mozognak úgy, hogy olyan mese bonyolódjék és kanyarodjék belőle, mely eléggé érdekeljen ahhoz, hogy majd kedvvel folytathasd s te most egyelőre pihensz, vársz, amíg alakjaid elhatározzák magukat valamire. No erre aztán várhatsz Ítéletnapig is. Azt hiszed, hogy ezek a ködálmok megszánnak téged? Nem, neked kell megszánnod őket. Eszelj ki valamit, mégpedig sürgősen, készítsd el a vázat. Néha, mint most tenálad, az embereket világította meg az egyedül- való ihlet, néha pedig a: útjukat, a cselekmény menetéi. Hogy melyik a jobb, nem tudom. A művészi teremtés örökös hirok és viaskodás szellem és anyag, forrna és lényeg között s hol az egyiket kell pótolnod valamilyen mesterséges leleménnyel, hol a másikat, hol embereket kell alkotnod a semmiből, hol vasgeren- dázatot kovácsolnod, melyet aztán be- lombolsz, fölvirágzol lélekkel, eltakarsz az olvasó szeme elől, olyan finom, élő ékítménnyel, oly ravaszul-lelkes és csal- j intán-szemfény vesztő kárpitosmunkával, hogy az megtéved ésrazt hiszi, hogy pusztán ezért az elkalandozásért és vargabetűért írtad a müvet és nem azért, ami már régen készen volt benned s amiért ezt az elkalandozást, ezt a vargabetűt tetted. így vitatkozik szakadatlanul a gondolat és nyelv is. A gondolat tankarja nyomni bélyegét a nyelvre, de a: nem engedelmes viasz, ellenáll, erre gondolat enged, kissé föladja jogát, nagy túlzott követelményét s ebből az isteni egyezkedésből támad a remekmű, melyen sohase látszik, hogy volta- képp kicsoda is alkudott meg. Nemcsak költő idomitja a nyelvet, a nyelv is idomítja a költőt. Az, hogy te most tunyán az alakjaidtól várod a cselekményt, olyan, mintha a költő a rimet várná az őrzésétől. Olykor '— ritkán — szeren- i sés körülmények között a kettő együtt 'N jelentkezhet, egy időben. Ez a mi ünnepünk. De olykor hiába minden várakozás. Az érzéshez nincs rim. Ekkor a rim — ez a megvetett külsőség — sugallja az érzést, nem azt az érzést, melyet ki akartunk fejezni, hanem egy másikat, egy jobbat, egy igazabbat, egy tökéletesebbet. Mit gondolsz, ha Arany János azzal a makacs elhatározással ül le írni, hogy törik-szakad, beleszoritja a 'versbe ezt a látományát: „Beesteledett, lefekszik mindenki — Kinn, az eperfa ága sötéten hajladozik“, talál-e hozzá valaha is megoldást és összecsengést? Sohase talál. De ő nyilván másként dolgozott. Először és előre csendült meg fülében és szivében ez a két szó: ,,nyugalomba és lombja“, ebből hajtott ki a sorpár: „Este van, este van: kiki nyugalomba“ — „Feketén bólongat az eper- ia lombja“ s meglepetésünk annál nagyobb, mert amit ő előbb tudott, azt mi később tudjuk meg s úgy látjuk, mint valami visszafelé pörgetett moziszalagot. t művész, barátom, hasonlít a bűvészhez, a kártyabüvészhez, aki elkápráztat mutatványaival, de ehhez mindig előre kell megnéznie legalább egy kártyát s erre a tudására vagy kedves csalására építi bűvészeiét, amint te a művészetedet. 11. RÖVID ÉS HOSSZÚ MONDAT. .4 mondat: egy gondolat összefüggő, kerekded kifejezése, formai tagolása, természetes lélegzetvétele. Hogy milyen legyen a mondat, rövid-e vagy hosszú, az nyilván nevetséges, avatatlan kérdés. .4 gondolatot és mondatot nem lehet rŐffel mérni. Véralkat dolga, hogy ki melyiket kedveli, hogy melyik ;elel meg az Író közlési vágyának, célzónak. mondanivalója és előadása ütemének. Mindakcltö egyaránt jó lehel és közvetlen is. Itt minálunk a bírálók sokszor megrójják ennek vagy annak ..hosz- szn'' mondatai!. Ez a kifogás csők ok- j kor volna helyénvaló, ha a rossz hossza j mondatokat rónák meg. Mert a hosszú mondatok közölt éppúgy lehetnek rósz- i szak mint a rövid mondatok között. Tévedés azt hinni, hogy a rövid mondatok „magyarosabbak" és „természetesebbek“. Szerkesztésük válogatja, hogy melyik micsoda. Van egy úgynevezett „elaprózott írás- modor“. mely a gondolatot mozzanataira tépve állítja elénk. Egy példa erre: „Bejött, leült, várt. Várt. Látta, hogy mi van előtte. Egy könyv. Nézte. Kezébe vette. Lapozgatta. Visszatette .4c ilyen irásmodor kellő helyen érzékletes és szemléletes lehel, de bizony gyakran modorossá, fontoskodóvá és fárasztóvá válik. Úgy is hathat, mint a kehes ember lihegése. Viszont akadnak olyan hossza mondatok, melyek a maguk végtelen ívelésükben és hullámzásukban is szükségszernek, természetesek és művésziek. Ha a mi bírálóink rémüldözve és szörnyül- ködve említik meg, hogy valahi egy 10 soros mondatot irt, ak' or én fejükre idézhetném Proust nagyon sok olyan mondatát, mely több lapon át sem ér véget, a nélkül, hogy lankasztaná figyelmünket. vagy csorbítaná művészi élvezetünket. Mindez pedig nem a francia nyelv szellemével függ össze. 4: dedai egyáltalán nem ..franciásak“, amint nem is „magyarosak“, csak prous- tiak, írói egyéniségéből fakadnak. Találomra kinyitom egyik könyvéi — Swannék oldalán — 6- nem sokáig kell keresgélnem, nyomban lelek egymás mellett két olyan mondatol. amely az én. széles oldalakra nyomtatott kiadásomban együttesen 30 sori tesznek ki (az első 16 sor, a másik Iá), abban a fejezetben, ahol a cambrdyi harangtornyot írja le, ilyenképpen: SWANNÉK OLDALÁN, .4 CAMERA YI harangtorony leír \sa „Akár öt órakor láttuk czl a tornyot, amikor postára mentünk a levelekért. ne hány háznyira tőlünk, balkézi, amint egyik magános csúcsával felemelintette a háztető-gerincek vonalát, vagy akár akkor, amikor Sazerat-néhez igyekeztünk, érdeklődni hogylétc felöl s lejutva ELLENZÉK a lejtő kaptafáján, ez a vonat éppen ellenkezőleg alacsonnyá váll tekintetünk előtt és mi tudtuk, hogy a torony után a második utcában be kell fordulnunk vagy akár akkor, amikor a vasuli állomásra tartva, tovább hatadtunk és tetó- éléuek, uj felületeinek körvonalát /erden pillantottuk meg, mint holmi kézzelfogható meglepetést, körforgásának egg eddig ismeretlen pillanatában, vagy akár akkor, amikor a Vivonne partjairól agy rémiéit, mintha az izmosan-zömök és a távlattól megnövesztett apszist abból az erőfeszítésből harsannék ki. melyet a torony tesz, hogy nyilát az ég szivébe röpítse: mindig a toronyhoz kelleti visz- szatérniink. mindig a torony uralkodóit mindenen, váratlan ormánál fölhujjn- gatva a házakat és agg emelkedve elém, mint Isién ujja, aki nyilván az emberek tömegébe;i rejtőzködőn, noha én öt sohase tévesztettem volna össze a tömeggel. És még ma is. ha valamilyen járókelő „útbaigazít“ egy nagy vidéki városban, vagy Párizs egy előttem ismeretlen negyedében s ha a láváiban egy kórház haranglábát, mutatja nekem, vagy egy kolostor tornyát, fejében a kegyeskedő papisüvegével, mint valami célpontot, melyet el kell érni. emlékezetem bármily csekély és homályos hasonlóságot tud is találni c tornyok és az eltűnt kedves torony között, mihelyt hátrafordul a járókelő megbizonyosodni, vájjon nem tévedtem-e el, még ma is áimulva Iáimon- I hatja, hogy feledve megkezdett sétámat. vagy sürgős utamat, ott rekedek a torony előtt órák hosszáig, gyökeret vert lábbal álldogálok, emlékezni próbálok. érzem, amint lelkem mélyén visszahódítom a feledés árvizétől elöntött területeket és azok lassanként kiszáradnak, megint fölépülnek s ekkor — és sokkal szorongóbban, mint az imént, amikor a járókelőtől fölviláqositáist. kértem még mindig keresem az utam. befordulok egy utcán . . . de . . . benn a szivemben Ez a szöveg csakugyan zsúfolt, de — azt hiszem — az értelmes olvasónak semmi különösebb nehézséget vagy fejtörést nem okoz a megértése és elemző finomságában is mindvégig világos, kézzelfogható marad a számára. Az, hogy ennyire tömött, szintén megokolt. Ili az irót. mini Utáni regénye majdnem minden részében az emlékek áradata ragadja cl és sodorja visszafelé az el mull időben, akár egy megduzzadt záporpa7 mm Ha férfiak egymásközt vannak, g ai.ran fordul a társalgás diszket t dolgokra és ilynkor mind, nki mondja: csakis PRIMKROS, mert < z utolérhetetlen 1 lak és vele együtt kell rohanni. akár akar. akár nem s egyszerre, egy lélek•- zetre vagy inkább egg szuszra kell kimondania mindent, ami hirtelen eszébe jut. különben. ha pontot tenne oda, ahova punt nem való, egyszerre megsemmisülne az emlékezés és szellemidézet egész varázsa. Most már azt kérdezzük, szabad-e. lehet-e a fordítónak az ilyen mondatokat egyszerűsíteni, részekre bontani, széttagolni? Nem szabad és nem lehet. Aki egg mondatai kettévág, az merőben mássá teszi, meghamisítja, megöli magát a gondolatot is. Cgilkosságot követ cl a formán, vagyis a szellemen. Uj technikával JgSRÄÄSSÄ uj 60 tejes regénye nz „Ellenzék“ könyv osztályúban Kolozsvár, F tér 9. Pesti fiú, pesti lány Irta: FALU TAMÁS. Tavasz volt a Muzeum-kertben. Az utakon gyerekek íutkároztak, a padokon -a gyerekek őrzői -sütkéreztek. De akadtak magánosok is, -akik elhozták reggeli újságjaikat, megkezdett könyveiket, hogy a lombosodó fák alatt átadhassák magukat az ibolyás évszak varázsának. A kert csendesebb részén diákok tanultak. Egy labda Gergely István 'lábához ütődött. A fiú felnézett könyvéből, meg akarta róni a ta-nulótáraát zavaró apróságokat, de meg- büvölve a gyerek után futó lány szépségétől, mosolyoigav mondta: — Kérem, csak tessék. Még háromszor, vagy akár hatszor is. Az ilyen labda nagyon jóll esik. A lány elpirult s feddőleg szólt a gyerek felé: — Látod, Jancsika, megzavartad a bácsit. Máskor jobban vigyázz. — A bácsi valóban meg van zavarva, sőt meg van zavarodva — mondta a fiatal ember és tavaszi szemsugarakkal nézett a lányra. Letette könyvét a padra, s mert rendes fiú volt, ösztön szer ü'ieg verni kezdte nadrágjáról a labda poros nyomát. — Be is piszkoi'tad a bácsi nadrágját — hangzott tovább a vád. A bácsi nagyon örül ennek a kis tótnak, mely különben már el is tűnt, amint látni tetszik. Megengedi, hogy bemutatkozzam ? Az engedély még el sem hangzott, a fiú már haptákba vágta magát s katonásan mondta . ki a nevet. Öivendck — mondta a lány zavartan, de ! átszőtt rajta, hogy az ijedtség legalább is van akkora benne, mint az. öröm. Ettől kezdve, csaknem naponta találkoztak a kertben, a nyár végéig. A lány a nénje fiát sétáltatta, a fiú pedig forgatta és lapozgatta a könyveit. — Mieg fog bukni — ijesztgette a lány a fiút. — Dehogy is bukom. Még sohasem buktam. Ez már a harmadik alapvizsgám lesz. Akármit kérdeznek, azt fogom mondani: Ida. Ennél szebbet igazán nem mondhatok. — De okosabbat igen — mondta a lány épirulva s összeráncolta fehér homlokát. Azután hozzátette: — Nem szeretem a bókotló férfiakat. A bókoló férfi mindenkinek hókol éppúgy, mint a dohányzó ember mindenütt dohányzik. Engem nem lehet szép szavakkal becsapni. Már tizenkilencéves vagyak. — Ejnye, de öreg,! Ezt még nem is tudtam. Én azonban még öregebb vagyok, holnap leszek huszonkét éves. — Isten éltesse. ■ — Köszönöm. Elfogadom. Éltessen az Isten, de magává1. A lány nagyot kacagott. A zöld levelek tapsolni látszottak fölöttük, de nem lehetett megállapítani, hogy a vallomásnak tapsoltak-e vagy a kacagásnak. — Hol vagyunk még ettől! — nevetett tovább a lány. — Miért, talán nem bízik bennem? Én mindenkiben bízom és senkiben sem. Pedig bennem megbizhatik. — Talán még sohasem csalt meg senkit? Őszinte leszek, egyszer, sgyeltencgy.szer kifogtam egy ányon. Majd elbeszéltem, üljön le -mellém. Jancsika addig nyugodtan labdázik. 1 F.lőbb tanuljon. Várjon, feladom ezt az öt oldait. Féltizenkettőkor visszajövök, • Pont féltizenkettőkor visszajött a .'any. A levígjő már meleg volt, a falevelek esőről álmodoztak s irigyelték a gyepet, melyre bőven ömlött a tömlőkből a viz. De az égről még a bárányfelhők is elsétáltak, a reggeli szelecske végleg elpihent s úgy állt a evegő, mintha ponyvaként lett volna ki feszítve. A lány leül a padra, úgy, hogy a könyvek ott maradtak a kettőjük között. — Hát akkor mondja. De tudja a leckét? — Tudom. Jancsit még figyelmeztetni ke lett, hogy a fűre lépni tilos, azután kezdődhetett a mese. Úgy volt — kezdte a fiú — hogy már untam egy kicsit. Pedig mondhatom: szép is volt, kedves is vök, jól táncolt, de valahogyan már nem tudott lekötni. Leveleztünk is egymással, de egészen szolidan: levelezőlapon leveleztünk. Épp úgy, mint magával, képeslevelezőlapon. Egyszer aztán nagyszerű eszmém támadt. írtam neki, hogy lakást változtattam, kértem, hogy ne irjón többé a régi elmemre, de az uj elmet nem írtam meg neki. Egyszerűen elvágtam az érintkezés fonalát. Hát nem remek m ego1 kiás volt ez? — Nagyszerű! — nevetett a lány s a füves ágyak megcsodálták gyönyörű fogsorát. A Kálvin-téri templomban delet harangoztak. — Jancsi! — kiabált a lány a fru felé. Elindultak. ITaza is gyalog mentek, fél órát kellett az útra számítani. — Kezét csókolom — hajolt meg a fiú s addig mosolygott, amig i lány eí nem tűnt a fordulónál. Harmadnap, mikor délben hazaért, levelezőlap várta az asztalon. Képesleveíezőlap. „Tudomására adom, hogy lakást változtattunk, ne irjon tehát a régi címemre, tkl- vözli Ida.“ Az uj cím azonban hiányzott a levelezőlap rób s a Muzeum-kertben sem gurul több. Jancsika labdája.
