Ellenzék, 1935. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1935-01-13 / 11. szám

Ml GYÁR ÉRTÉKEK: ■•zrirr-.-rrr■. .»L.’JLnm irT ————6 Neogrády Antal, a magyar festőm:üvészet 73 éves nesztora beszél pályafutásáról (löiiiient edt4wí, vaq> eqyeííéTÍéLii ? Igen tisztelt Főszerkesztő Ur’ Szeretnek pur sorban c.n js hozzászólni: a M btel ben megjeleni:. suiyos megállapításhoz, mely a mai nemzedéket „csökkentetté, ü -nek minőriri. Eveim -5 között mozogna!., tehát rám is vonatkozik > „jelző Szerintem ez íu. uj sző* nem annyira i szigorú önkritika szülémén ve, mim inkább pesszimista: kus sö- téökicis. Mert ha számításba vesszük a beál­lott változásokat és bíráló tekintetünket a kö­rülmények széles síkján visszük végig, ha­nyatlást nem tapasztalunk, még; ha a „csök- kentérréküség“ ellenkezőjét nem is akarjuk észrevenni. Történelmi események következtében ki­sebbségek lettünk, aminek következtében olyan akadiyt'kkal o nehézségekké: ke 1 meg- küzdenünk, mint talán a magyarság egyik generációjának sem. Időszerű hasotnilaotül élve, olyan ez. a viszony, mint a siklató és a gátfutó viszonya. Az első simán én el célját, a másiknak gátakkal ke I1 megküzde­nie. Ez akadályozza célja elérésében és las­sabban halad. Ha itt nem veszünk mást te­kintetbe, csak azt, hogy a főiskolákon a ta­nítás és a vizsga nyelve nem az anyanyelv, már egy elsőrendű „enyhítő körülményt“ ta­lálunk. Sőt — értékfokozót. Ha valaki más nyelven készül és vizsgázik, mint amilyent otthon a családban használ, csak emeli a szer­zett diploma, és ezáltal! személyének is érte­két. Ezt a hátrányt (ugyanakkor előnyt), fokozza a kisebbséggel sorssal, járó anyagi ha­nyatlás, különösen az utóbbi években dúló gazdasági válság. Nem elég, hogy hajnaltól késő estig tartó munkával próbáljuk leküz­deni a más nyelven tanulás nehézségeit, még rövid éjjelünket is nappallá teszi a tanulmá­nyokhoz szükséges anyagiak előteremtésének gondja. Ezeknek az anyagi gondoknak elő­idézői sem mi, „csökkentértéküek“ vagyunk! Ezek a gondok -csak erősítenek, edzenek. És ha megicudunk küzdeni velük, ez megint csak értékünknek egyik bizonyítéka. A ,,csökken térték üség‘‘ megállapítása, azt hiszem kizárólag szellemiekre vonatkozik. Ha igy von, akkor tekintetbe ketí. vennünk azt is, hogy a tudomány, irodalom, technika, stb. az utóbbi évtizedekben, sőt években, oliyan ho&adást tett, és anyaga olyan hihetetlen mér­tékben növekedett, mit össze sena hasonlít­hatunk aerrrat, amit elődeinknek kellett tudni. Tehát) már ezért sem vonható párhuzam, az „értékes" elődökkel. Gondolom, ez a pár kiragadott eUenérv is mutatja mór az egyenértékűséget. Nem adtatom a „többértéküséget" bebizo­nyítani, mert ez talán túlzás volna. De menjünk tovább. Hasonlítsuk össze a régiek és mostaniak éÜetmódját is. A „régi jó időkben", (egyik erdélyi író most megjelent könyvében is leírja) készü­letlenül, „valahogy csak átmegyünk" jelszó­val álltak vizsgára a fiatalok. „Értéküket" pedig reggelig, sőt napokig tartó ivások £- koholgőzében párologtatták el, az asztal te­tején ugrálva. Rekordokat állítattak fel az egyfolytábam bálozásból. Vagy órák hosszat ükök nyújtott lábbal és nekitámasztott „spic­cei" a falnál, hogy a cipőorra megkapja az akkor divoítos felhajtó formát. Ma a diáik kevés szabad idejét sportolás­sal toki, mert lelki szeme előtt llebeg mens sana in corpore sano. A szellemi munkához szükséges felfrissülést kellemes és józan tár­saságban keresi. Közben általános műveltsé­gét is igyekszik gyarapítani szociológiái, tör­ténelmi, szépirodalmi és más müvek olvasá­sával. Tudására*! és tehetségével igyekszik kortársainak hasznára lenni. És ezt: nem csak az egyes kivételek teszik, hanem általá­ban a húszévesek. Mindezeket nem szabad szem elől veszteni. De van „Tartozik"-ja is a legíiatalabbak- nok! Tartozik felelősségigei minden téren, úgy embertársaivá, mint önmagával szemben, különösen, mikor ,,csökkentét1 téküségét“ a következmények számba vevése nélkül álla­pítják meg. Emdllett férfias önbirálatra van szükségünk, hogy pótolhatók legyenek a hiá­nyok, mert csak igy lehetünk hasznára a mának és jövőnek. Fentieket összegezve, a szükséges önibiráiat alkalmazása mellett talán megkockáztathatom az állítást, hogy a mi nemzedékünk nem „csökkentértékü"! Önhibánkon kívül van­nak hiányok, miknek pótlása okvetlenül szükséges, viszont más területben beállott ér­tékemelkedés sok tekintetben javunkra is bil­lenti a mérleget. Kiváló tisztelettel: BUDAPEST. (Január.) — Neogrády An­i.’.l dgujnbb vászna dőtt ül és finom ecset vonásai nyomán szelidhajlásu hegyek bon­takoznak ki azzal az életszerű pl asz. tie íras­sak mely a mester minden képének sajátja. Csodálom rugalmas és biztos mozdulatait, flatau» frisseségét és jóízű anekdotázó ked­vét, mellyel a legjelcn [éktelenebb tárgyat: is mogjk apóvá és mulait.itóvn tudja tenni. Amikor múltja feléd próbálom kikérdezni az „örökifjú Tóni bác it“ s látja, hogy je­gyezni készüök, elhárító mozdulatot rész: — Velem ne foglalkozzatok, nyugalbmba vonultam, elzárkózom a nyilvánosság elől. különben sem sok feljegyezni való akad az én életemből, mely olyan volt, mint bárme­lyik más magyar festőé. Jóidőt vett igénybe, mig a mestert szólás­ra tudtam birni. — Magamról nem szívesen beszélek — kezdi Neogrády Antal, — emlékeimet a mázam számára gyűjtöttem s nehezen tu­dom elhinni, hogy azok rajtam kívül mást is érdekeljenek. Azzal kezdem, hogy édesapám hallani sem akart fesrői ambíciómról, mert orvosnak szánt, négy évig orvostanhallgató is voltam, de ez. ivem akadályozott meg abban, hogy ne áldozzuk szivemszerinti kedvtelésemnek. Festrgertrm, mig egy napon Tclepy Ki rolynuk in sikerült megmutatnom nehány vázlatomat, amolyan kezdetleges szárnypró­bálgatások voltak ezek, de az ősz mester te- hetségor vélt bennük s ami nekem nem si- )cérült, az. sikerült neki, ugyanis rávette apá­mat, hogy beleegyezzen fe«ői kiképezteté- sembe. Maga Telepy Károly vett szárnyai alá, hogy ez mit jelentett számomra, kellően nem is ecsetelhetem. A piktura, minden ár­nyalati finomságává'/ és mesterfogásával a kisujjában volt s ezzel a hatalmas elméleti és gyaikorlari tudással, oktató, atyai, galamb- szelíd lélek párosru r. Élvezet volt tőle ta­nulni és az ő baráti körében forgolódni. Káposztásmegyeren volt családi háza, mely az akkori képzőművészet jeleseinek valósá­gos szellemi gócpontja vöt s ahol minden­napos vendég volt liencur, Lotz, Roskovics, Spányi, Stcttka, Zala, Papp Henrik, Fcrbe Walter, a neves hollandi piktor, a külföldiek között jnegíordu’Jt nála Verese sági n is. ÉJe- tem emlékezetesen szép napjai voltak ezek a megveri napok. Közben a Minta-rajz isko­lát látogattam tizenkét é*vig, mígnem ke­zembe vettem a vándorbotot és Münchenbe mentem át, ahol pezsgő művészeti élet ural­kodott. Itt hat évet töltöttem, tovább ké­peztem magam, tárlatot rendeztem, festeget­tem mnyakmoaan, képem báli1 Uteruvek ke­lendőek vo'itak, uemctupán haza küldözget­tem őket, de tengeren tuiról is jöttek mű­kereskedők, akik Ősszel nagy megrendel éje­ket tettek s tavasszal ol jöttek értük. De ez móg nem a mai vál ágos vi ág vök, akkor niég a szépre is tele az embereknek Haaztcrcs Amerikából 1893-ban itthon jártam, az akkori közok­tatási miniszter meghívására mindszenti kastélyának parkjából festettem részleteket. Gróf Csáki Albin meleg érdeklődésed vt- scdtetett a festészet iránt, neves möbarát is volt s egy Ízben azt a kérdést szegezte me - lemnek, hogy mért nem dolgozom itthon? Én azt feleltem: — Kegyelmes uram, amint elhelyezkedési alkalom nyílik számomra, ha­zajövök örömest. ősszel a Képzőmé vészed főiskoü vizfevtészeti tanszékkel bő vük s er­re engem hittak meg. 1902-ben Ameriká­ban rs jártam, de az ouam tülekedésben nem tudtam volna gyökeret verni, kecsegtető ajánlatok ellenére sem, csendes harmóniára és nyugalomra vágyó természetem hontalan­ná tett volna. De azért kapcsolataimat fenn tartottam a jenkikkel, mert a Tmisten Hé­ráidnak sokat dolgoztam. Csa adómmal voltam odakünn, de felesé­gem is apja (Telepy Károly) szelíd természe­tét örökölte, igy aztán haza is jöttünk négy hash Amerik a jár ás után. Vakációimat éve­ken keresztül, egész a nagy háborúig, szü­lőföldemen, Gömörben töltöttem a famí­liámmal. Nagyrőcén, a regényes murányi var közvetlen közeiében vOJt egy kis nya­ra., ám, itt húzódtunk meg a nyári hóna­pokra, kilenc éven át. Ferdinand bulgár király a ter­•nészetímádó műbarát. A szomszédban, napi járóföLdekre kiterje­dően feküdtek a Koburg birtokok, Balog községgel a központban. Itt vök kastélya Koburg Fülöp főhercegnek, me yben a bul­gar királyi család töltötte a nyári hónapokat; E radregényes vidéknek leghívebb csodá’ó- ja Ferdinand bulgar király volt, Fülöp öccse, ki „Murány grófjának" címeztettc ma­gát. A murányi vidék iránt érzett közös vonzódásunk hozott össze minket, a király ugyanis megrendeléseiket tett ná-am, várnai palotája számára. Idők folyamán húsz ké­pem ment át birtokába, ezek külön terem­ben nyertek elhelyezést s túlnyomóan mu­rányi képek. Ez időben festettem Rima­szombat városa számára történelmi képe­met, mely Széchi Mária és Wesselényi Fe­renc találkozását örökíti meg a murányi vár alatt. Ferdinand király tetszését igen meg­nyerte ez a kép, melynek nőalakjához egyébként Jászai Mari ült modek s megbí­zott, hogy hasonló zsánexben fessem meg a Koburg birtok balogi vadaskéntjenek hires 4C0 éves öreg hársfáját s alája egykori öl­tözetben édesanyját, Clementina hercegnőt, mint ifjú menyasszonyt vőlegényével. A kép el is készük s ma a várnai kastélyban ran többi képeim közt. A király melegen érdek­lődött minden munkám iránt, óhajához ké­pest vázlatokat készitettem a neki leginkább tetsző .tájrészekről s aztán közösen megbe­széltük, hogy melyiket hogyan és müy for­mátumban fessem meg. Engem bizalmas ba­rátjaként kezét s a művészeti kapcsolato­kon túlmenően is nem egyszer megtisztelt azzal, Hogy* családja körébe meghívott s asz­talánál' vendégül látott. Üyenkor semms fe~ szélyezeroéggel nem találkoztam, szívélyes családi asztalnál ültem, ahol puritán egysze­rűség uralkodott, vidám terefere fodya, a csa­ládtagok beszámoltak egymásnak a napi ese­ményekről, kikérdeztek munkám, terveim fe­lől s mindezt annyi kedves figyelemmel tet­ték, hogy püiamtig sem kellett eszembe jus­son, hogy királyi asztai vndége vagyok. Úgy emlékezem vissza rnándenre, mintha ma történt volna — mondja csendes ekné- lázással Neogrády Antal s még pótlólag hoz­záteszi: A király egyebekben nagy vadász és turista volt s a vacsora után, ha művé­szeti kérdésekről vitatkoztunk, végül félt­re vont s vázlataim átvizsgálásakor maga hívta fel figyelmemet az átkadndozoec vidé­kek festésre méltó részleteire, aprólékos gond­dal megmagyarázva az oda vezető utat. Úgy ismerte a messze környéket, mint a tenye­rét, kíséret nélkül, egészen magányosan sze­retett csatangolni s szívesen állott meg egy szóra az eléje kerüf egyszerű földmivelők< kel. Magyarul kifogástalanul beszélt és ked­velte is nyelvünket. Mostani magántitkár; is magyar ember, Csípkay János. Szép idők Tóni bácsi most leteszi az ecsetet, mert budai hegyek lankáin rrrir egyre jobban ter jed a szürkület; szemkrmélés szempont jab Történelmi naptár 1*69 január 13-án született Medgvcscn Wciss Mihály, a későbbi brassói királybíró és szisz szabadsighős. 1301 január 14-én halt meg III. Endre, az utolsó árpádházi magyar király. 1682 január i>-én Munkácson volt özv. Rá­kóczi Ferencné Zrínyi Ilona és Thö­köly Imre esküvője. 1387 január 16-án Novigrádon fojtották meg Nagy Lajos özvegyét, Erzsébetet, a horvát lázadók, lánya, Mária királynő szemcláttára. 184S január 17-én törölte cl a magyar ország­gyűlés a nemesek adómentességét. 1271 január 18-án halt meg, huszonkilenc- éves korában Árpádházi Boldog Margit, a Nyulak szigetén levő zárdában. 1858 január 19-én halt meg, ötvenegy éves korában, Lendvay Márton, hires ma­gyar színész. Senki olyan drágán, magának a tulajdon­nak veszélyeztetésével nem fizetett meg tu­lajdonjogot, mint a szászok. Szabadságaik meggazdagodásuk lehetőségeit szolgálták s ők gazdagságuknak oly nagy részét adták né­ha ezért a szabadságért, hogy a jövő remény­ségéért valóságos anyagi vérszegénység szen­vedését viselték el. Szinte jobban ragaszkodtak elvben a vagyonhoz, mint gyakorlatban. Ez a középkori német polgár szenvedélyes füg- getlenségszeretetének a hagyatéka volt. Fizet­tek, ha néha morogva is, bármennyit az or­szágnak s a fejedelemnek, csak a három nem­zet, nemesek, székelyek és szászok közti sta- tusquot őrizhessék féltékenyen; városaikba idegent nem eresztettek, önkormányzatukba beleszólást nem tűrtek s végtelenül érzékeny önérzetüket a többiek iránti, nehezen palástol­ható megvetésben, sőt gyűlöletben s szélsősé­ges elzárkózásban élték ki. Mikor Fráter Györgynek az elszakadt Er­délyt meg kellett szerveznie, egyetlen rendi alapot talált: a három nemzetnek 1437-ben kötött, egészen más célú unióját, amelyik nem szabályozta gyűlése hatáskörét, sem a nemze­tek együttműködését. így a fejedelem már kezdetben megosztott, korlátozott rendiség felé került s hatalmának semmi határt nem szabtak az általánosságra szorítkozó ország­gyűlési jogok. Később sem került sor re­formra: a fejedelmek nagyrészt kívülről, 3 tiszaháti Kánaánból jöttek s a szegény erdé­lyieket gazdagságúit alázatosra igézte; aztán meg a gyámnak, a töröknek is jobb volt, ha egy ember a hangadó, mert kellemetlenség esetén könnyebb az egyet felelősségre von­ni, mint a sokfejü országot. Pénz és hadse­reg támogatta a fejedelmet s ha valamelyik nemzet feltámadott ellene, rendesen megbán­ta. Az okos szászok jóban voltak a hatalom, mai s bizton vagyonosodtak az árnyékában. A nagyösszegü hozzájárulások, melyekkel Sze- ben, Brassó, Beszterce, Medgyes, Segesvár s a többi szász város az országot időnként ki­húzták a ba;hói, azt az indokolt gyanút ol­tották a többickbe, hogy ahonnan ezek a kin­csek, bár nagy sóhajtozások közt, de mégis elég gyakran előkerültek, kell ott többnek is lenni. Minden fejedelem titokban arra áhí­tozott, hogy egyszer csak hatalmába hajtja a szabadságukban dölyfös városokat s akkor majd ömük a pénz ... De mindegyiknek volt annyi bölcsessége, hogy azért nem nyúl fegy­verhez: féltek, nehogy a fejőstehén kézreke- ritéséért vívott harcban magát a fejőstehenet üssék agyon. Báthory Gábort, aki gyermeteg zsarnokságában szerelemben, vagyonban a ma. gántulajdont kutyába se vette, bosszantotta a szász különállás. „A szászok örökké hen­cegnek a pénzükkel“ —. jelentette ki mind­járt a beiktatási vacsorán s mintegy a jövőt jósolgatva, hozzátette: „aki Erdélyt birni akarja, vágja zsebre Szcben kulcsait.“ Ilyen kezdetek után a szászok jót nem várhattak a fiatal uralkodótól s tényleg, iótc-ben félig csellel, félig mcgfélemlitéssel, el is foglalta Szebcnt, ahol néhány napi csend után rémuralmat s zsarolási rendszert veze­tett be. A diétát kényszeritette, hogy ismerje el Szcbent fejedelmi fővárosnak. Az elkesere­dett szászok meghiúsított ellenállásuk után lassan szökdösni kezdtek otthonukból, bör­tönné vált városukból. Szeben után Brassó ellen fordult Báthory, de kemény dióra talált. A Szebenből érkező rémhírek fegyverre ka- patták a brassóiakat s Weiss Mihály tanács- ur személye köré ellenállási mozgalom alakult. Weiss Mcdgyescn született, de családja fel­vidéki volt. Korán árvaságra jutott s egy darabig Szatmáron, majd a prágai Habsburg udvarnál Lmokoskodott, ahol könnyen meg­ismerkedhetett a magasabb politikával. Bras­sóba telepedve, tanácstag lett s mint ilyen, sokszor járt követségben, hol a város, hol Báthorv Gábor képviseletében a legkülönbö­zőbb országokban. így ismerkedett meg Radu Serban havasalföldi vajdával, akinek rejtett törökellenes érzelmeiről is tudott. Könnyű volt a Báthory« egy kikényszeritett hübéresi eskü miatt haragvó vajdát megnyerni s segít­ségével 1611-ben elverték Brassó mellől a fe­jedelmet. Ez a törökhöz fordult segítségért, de a Brassó ostromára érkező pasát "Wciss ügyes praktikával Báthory ellen hangolta. A porta, bár a pasa hazaérkezett a jelentéssel, mégis Radu Serban ellen fogblt állást, se­gélyt nem küldött a brassóiaknak s a feje­delem előre örülve győzelmének, érmet vere­tett Brassót tapodó seregeinek képéveL A szászok felelete egy másik érem volt, a bib­liai idézettel: „Ö szekereiben és lovaiban bí­zik, mi az Ur nevében.“ Weiss még egy utolsó békülést próbáit. 1612 elején, mikor városa főkirálybirónak választotta, kérő és egyben feddő levelet in­tézett Báthoryhoz, persze hiába. El kellett készülni a leszámolásra. Brassó megerősítet­te magát. „Ha az egész ország is ránkjön, ellátjuk őket: a város körül a fogadók és a fejedelmi konyha is elkészültek, a bors a mo­zsárban megtörve; most jöjjön, aki jönni akar, nem lesz hiány semmiben!*^— írja ké­pes beszédben Weiss s alákanyaritja a leve­let, szokása szerint magyarul: Fejér Mihály. Az utolsó pillanatban érkezett a segítség: a török megunva Báthory kalandjait, ennek egy Géczy nevű volt kapitányára ruházta át a hatalmat s nehány katonával előreküldte őt. Weiss annyira megörvendett a jöttüknek, hogy Géczy tanácsa ellenére is, megfontolat­lanul kivonult Földvárig csatát állani. Sere­gét szétverték s őt magát levágták a hajdúk. (1612. október S.) Városa azonban meg akarta érdemelni bírája vértanuságát s kiböj- tölte a zsarnokot^ ellenálltak, amíg Báthoryt a török el nem mozdittatta, Weiss Mihályt a szsászok máig legnagyobb emberüknek tartják, lelkességükben Báthoryt meg igen feketének festik. Versek, drámák, tanulmányok sora méltatja érdemeit és sirat­ja sorsát, de legmeghatóbb a földvári csata egykorú brassai krónikásának a megemléke­zése: „némelyek a testvéreiket siratták, egye­sek a férjüket, mások a gyermekeiket, de mindenki megsiratta Weiss Mihály urat“. MARKAI LÁSZLÓ. M. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents