Ellenzék, 1935. január (56. évfolyam, 1-25. szám)
1935-01-06 / 5. szám
r. l r. F .v 7. í- K Levél Quintus Horatius Haccusnoz Krisztus előtt 65 — Krisztus atári Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. 1935 Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóid) s a királyi gúlák ormánál magasabb, éhes záporeső, bamba-dühös vihar el nem döntheti ezt, állja a végtelen évek hosszú sorát s a rohanó idői. Meg nem halhatok én. Azt, ami bennem [a jobb, .si'r se födheti már: átnövök az Időn, nőve hírben, amíg a Capii öli um szent lépcsőire hág Pappal a néma Száz. S zengik majd. hol a gyors Auf idus [elzuhog s gyéruizü Daunus földmivelök népén országolt, hogy aki semmiből égre tört. én szabtam görögök mértékére latin verseket legelőbb. Büszke lehetsz te rám, adj hát érdememért Delphi-babért nekem s légy kegyes, koszoruzd, Melpomené, [hajam. Horatius Carminum Liber III. 30. Kedves és dicső költőtársam, engedje meg, hogy születése 2000-ik évfordulóján mély hódolattal köszöntsem. Lámpaláz fog el. Végre egy költőhöz szólok, aki mestere minden költőnek, sőt levelet írok, igen, levelet annak, aki a szikrázó, elmés epistolában is utolérhetetlen s az első csevegő, az első tárcaíró. Lassanként mégis bátorságra kapok. Az a tenger idő, mely közöttünk alaktalan gomolyokban hever, egyszerre a közelébe hoz. Rendszerint az idő eltávolít bennünket embertársainktól, de ennyi idő már szinte meghittünké s rokonunkká teszi őket. Ön — amint az iskolában tanultam — Lullius és Lepidus konzulsága alatt született, Krisztus születése előtt 65-ben és ugyancsak Krisztus születése előtt 8 évvel távozott el abba a homályos és fölöttébb kérdéses országba, ahol állítólag a Cocytus fekete vize folyik. Érdekes, mégsem egy árnyat látok magam előtt, hanem egy embert, aki iránt — minden tiszteletem cs bámulatom ellenére végtelen bizalmat érzek. Mi lehet ennek az oka9 Talán az, hogy versei azokban a termékeny éveinkben kerülnek elénk, amikor homlokunkon a kamaszkori pattanások virítanak és költészete végzetesen összefonódik fiatalságunk emlékeivel. Ha egy-egy sorát mondogatom Beatus iile, vagy Odi profanum vulgus vagy Carpe diem, elhomályosul termete, legyenek inkóbh ncuilagetbbvk, legalább is oly vastagok, mint az őri tiszteletreméltó s azóta különben reg- óla púvá vált hasa. Ön semmit se rejtett véka alá, ami az életére vonatkozott. Remekíró, de. bensőséges, (hmy volt önben, bátor, kegyetlen és metsző gúny, mellyel kizsigerelte kor társait, de az is volt, ami a gúnyt elvisel belőve, emberivé és megbocsát hatóvá teszi, a latin szellem nemes hagyománya, önguny is volt. Bevallotta például, hogy a phi- lippi-i csata után elhajította kis kende pajzsát és ész nélkül jutott az ellenség elől. Még azt is bevallotta, hogy kedves étele a káposzta, bairbal es zsíros szalonnával. Ódái úgy tündökölnek, mint a jég. vagy a britliúns, az önkívület szörnyed bennük az egek egébe, hidegen és lengésen, a láz zug és repül bennük, szinte légüres térben az elet valamiigen messze és csillogó sztratoszférájába. De mennyire köznapi mer lenni, mennyire egyszerű és őszinte, mihelyt elhagyja a fönséget és leszedi a földre. Itt bölccsé, józanná, világfivá válik. egg gazdává, vagy egy római szellemes társalgóvá, aki hiába él szabin birtokán, tiburi nyaralójában — procul negotiis — vadvirágok és ökrök között, hirtelen fővárosivá vedlik és úgy beszél, hogy megjelenhetnék ma is akármelyik szalonban, az ötórai Lééin BUCJRE/Tf - CERNĂUŢI TARTÓ/« BJGöNA GLOŐI GYQQI G0RQW02 MINDEN vÁhWöK a szemem, mintha egy régi iskolalár- sammal trdédkoznék, vagy mi ni ha ú jra orromba csapna a ml regi gimnáziumunk udvarából az akácfa illata. Soraidé hóval borilotí ormát sohase felejtenem el s valahányszor szállingózni kezd a hó így téluiz időn és a mi deliért hegyünk is fehér süveget kap, eszembe jut az ön hegye, Soracte, meg az ön verse s csöndesen elszaladom magamban. Aztán kevés emberről tudok annyi személyes adatot, mint ömöl. Vannak cimboráim, akikről sokkal kevesebbet tudok. Suetonius igy irta le önt: bre- i vis alque obesiis. Szóval alacsony volt ] és köpcös, talán egy kissé cl hízóit is, de írásaiból arról is értesülök, hogy haja , fekete volt, korán őszült és szeme gyak- j ran fájt. Augustus császár, az ön főn- j séges barátja, aki egyik levelében azzal j gyanúsítja meg, hogy nyilván szegyei j vele barátkozni, mert ittál fél, hogy az j utókor majd vele együtt emlegeti, egy ; másik levelében arra kéri, hogy köteteit ; ezután ne szabja olyan kurtára, mint a I NE FÉLJEN! mondja a modernül tahitó berlini mesternő a fejesugrást tanuló növendéknek és órákig szórakoztathatná pletykáival, tréfáival, ötleteivel az elkényeztetett irodaimi hölgyeket. Ez a meghittség még mindig szinte kávéházi, szinte párizsi, nem hiába őse a franciáknak. Hallunk gyorsan hajtó kocsisokról, akik folyton előzik egymást, akár a mi gépkocsisaink, zugügy védekröl, akik ügy jeleket fogdos- nak a Fórumán, vagy tanukat, megérintve fülüket, törleszkedőkről, akik Maecénás kegyébe akarnak férkőzni s megvesztegetik rabszolgáit, mint a mai törtetők a hatalmas bankigazgatók titkárjait, hogy mennél előbb színük elé kerülhessenek. Hallunk a csipás Crispi- nusról, aztán Balbinusról, aki kedvesének még az orrpolipját is imádja, Fan- niusról, a költőről, aki arcképével adatja ki éktelenül rossz verseit, a könyvesboltok kirakatába téteti aztán s társairól, a fűzfapoétákról, akik a gőzfürdőben bömbölik el verseiket, hogy a bolthajtások megöblösitsék hangjukat. A latin élet, amely addig csak vértben és sisakban mutatkozik, itt a maga közvetlenségében tárul föl. A Mars-mezőn labdáznak, a hozományvadászok koros, gazdag özvegyek után futnak, a fecse- gők pedig lyukat beszélnek hasunkba és nem engednek el semmi áron. Ezek rossz, gyűrött „vidéki“ tógát viselnek, azok remekül szabott kythonokat. 01- vasuk, hogy borban főtt tyúkot esznek, lucani vadkant, melyet enyhe déli szélben fogtak el, halat, melynek mártása halléből, olajból, ötéves spanyol borból és bogyókból áll, aztán májat is esznek, fehér máját annak a libának, melyet fügén hizlaltak és mézalmát, mely azért Jobb Irta: MAJTHÉNYI GYÖRGY, Egészen határozottan állíthatom, hogy valamikor angyal voltam. Az idejét ugyan már nem igen tudom megmondani és ha ma a tükörbe nézek, hát igencsak kedvem volna kételkedni benne, de pontosan emlékszem, bogy egyszer az anyám az ölébe vett és azt mondta: — Istenem, ha elgondolom, hogy nem is rég olyan arauyosfürtü, kicsi angyal voltál... Ez pedig közvetlenül azután történt, hogy Bona tanár ur szürke cilinderjét nyulserét- tel kilyukasztottam. Bona tanár ur nem engem tanított, hanem a bátyámat. Szürke gérokban járt rendesen, fején szürke cilinder, kezén szürke glaszé- j kesztyű. Az utcán fehér csonífogantyus pálcával hadonászott, az iskolában meg léniával kopogtatta meg a fiuk fejét. Hetyke, ficsu- ros, nyugtalan ember volt, pöszén beszélt és Adonisznak képzelte magái. Bátyám sokat beszelt róla otthon. Az utcán pedig megleltük, kapuk alá lopakodva figyeltük és egymásra kacsintva utánozgattuk ringó járását. Haszontalan fickók voltunk, na. .Az a szürke cilinder, persze, nagyon izgatta a fantáziánkat. Senkise viselt olyat a városban. Ha még valami rendes „pincs“ lett volna, hát bagyján, de cilinder volt, s ez még a felnőtteknek is szemet szúrt. — Abá, a kis Bona a nagy cilinderrel! — mondták. — Mit feszeleg a Bona azzal a cilinderrel? — És igy tovább. Szóval, közbeszéd tárgya volt, amint mondani szokták. Elhatároztuk, hogy tenni fogunk ellene valamit. A legegyszerűbb lett volna: ráülni. De talán akkor se tette volna többé a fejére, ha telirakjuk békával. Csakhogy a tanár fején lévő cilinder olyan távol van a diáktól, akár a mennyboltozat csillaga. Valami okosat kellett hát kieszelni. Es ekkor váratlanul húsz fillérhez jutottam, jobban mondva tíz krajcárhoz. Nagyanyám prezentált meg ezzel a töméntelen pénzzel. De meg se melegedett még a kezemben s máris gumipuskába fektettem bele. Hogy ez milyen remek fegyver volt, azt j elsőbben a cicánknak udvarló kóbor kandit- j rok kóstolták meg. Amikor beléjük sóztam, i néhány nap múlva egy se mert mutatkozni, j csak a hangjukat hallottam, hátviszolygató j vernyálásukat a háztetők mögül. A nyulserétet bátyám szerezte, mert csak ennek ellenében kapta kölcsön a gumipuskát. És igy történt, hogy egy gyönyörű őszi délutánon, amikor a darazsak részegen ' dongték körül a szilvafákat, a káposztaiep- 1 kék meg úgy szállingáltak, mint az apróra tépett iskolafüzei lapszeletei a szélben, Bona \ tanár ur frissen megborotválva lépett ki j Pretz borbély ajtaján. Véletlenül történt, jj hogy ugyanakkor éppen a Bauer Dódick jj kertjének palánkján lesekedtem által és iga- j zán nem tehettem róla, hogy ez a palánk j ! pontosan szemben volt és amíg Bona tanár ur csücsörített szájjal azt kezdte lulyörészni: | Fel torreádor, fel, a gátra fel! — és esonl- fogantyus pálcáját a hóna alá szorítva, kedvtelve húzogatta föl szürke glaszékesz- tyüjét: öt nyulserét sivi lói t ál a lövegűn. A kővetkező pillanatban Botfa tanár ur meglepődve kapott cilinderéhez és levette a fejéről, majd bosszankodva nézett körül. Azután Pretz borbély jelent meg az ajtóban es ügyel se vetve a tanár orra, a kirakat- ablakhoz lépett. — Verflucht! - mondta dühösen. — Megint belőtték az ablakot a lacibetyárok! — és öklét fenyegetően rázta a kerítés felé. A folytatást nem váriam meg. hanem sietve hazalopakodtam és mivel mindig rendes j és becsületes gyerek voltam, boldogan val- ! lottam meg anyának: — Anyu! Anyu! Elintéztem a szürke cilindert! És ekkor mondta anyám azokat az emlékezetes szavakat angyalvoltomról, mig az ölébe emelt. Csakhogy nekem további ujsá- golnivalóm is volt még: — De azt hiszem, hogy az egyik sörét — mert tudod, ötöt tettem bele! — a borbély bácsi kirakatát is betörte, pedig ezt nem akartam. Erre anyám letelt az öléből és roppant szemrehányóan nézett rám. (Istenem, milyen szemrehányóan tudnak nézni az anyák a rossz fiukra!) — Jobb volt, amig angyal voltál, — mondta csendesen és meg se szidott. Az igazat megvallva, nem ilyen eredményt vártam. Azt hittem, nevetni fog, vagy valami jóizüt mond, de elment s rám se nézett többé. És a bátyám se örült a hőstettemnek. Sőt kétszer is hátbavágott. — Te marha, ha rágyönnek, hogy te voltál, engem buktatnak meg! — mondta dühösen. Másnap Bona tanár ur barna ruhában volt s a fején fekete pincs. Hát ez rendes, úri viselet, ez ellen nem lehet kifogása senkinek. No és a tanár ur még csinosabb, mint abban a gérokban voll. A halvámnak is jobban tetszett, jóllehet véletlenül sz.ekundát fogóit aznap a tanár urnái. — A cilinder miatt? — kérdeztem részvéttel és bűnöm teljes tudatában. —- A, egy mukkot se tudtam — vallotta be. Hanem harmadnapra majd leesett az állam: Bona tanár ur ismét szürkében volt és a cilinder a fején! Majd kinéztem a szemem, j hogy a sőrétek nyomát fölfedezzem rajta, » de semmi! Hát hogy lehel ez? Miféle csoda • történt itt? Furt a kíváncsiság kegyetlenül, , de otthon még megemlíteni se mertem a dol• goi, csak éppen a bátyámmal néztünk össze, ám tudni egyikünk se tudott semmit. így következett el a karácsony és akkor az a meglepetés ért, hogy apám kijelentette, angyal nincs, diszitsiik fel magunk a fát, az ajándékokat pedig majd megkapjuk aszerint, hogy ki mit érdemlett. Nem mondom, nagy öröm volt, hogy a titokról, amely már régen nem volt titok előttünk, lehullt a fátyol és nagy lelkesedéssel diszitettük fel a fát. Előkerültek a régi díszek, angyalhajak, gyertyatartók és mi roppantul tetszelegtünk a felnőttek szerepében. És fölöltöztünk a szent estére a legjobb ruhánkba, anya meggvujtotta a gyertyákat és annak ellenére, hogy már ..mindent tudtunk“, mégis szivdobogva léptünk be a szobába. Na és most ért a meglepetés. Könyvek és játékok helyett, amelyeket karácsonyra kértem, csak egy boríték feküdt a fa alatt az én számomra. Pisti bátyám harisnyákat, kesztyűt, könyveket kapott s már buzgón * lapozgatta is az utóbbiakat. Tanácstalanul • néztem szüléimre. Pistire, majd a borítékra. — Csak rajta! — mondta biztatóan apám. Felvettem s felbontottam a borítékot: í hátha pénz lesz benne? De csak két cédulát I találtam. Az arcom vérpiros volt, amig ki- j bontottam őket. Az egyik Lemle kalapos i számlája volt egy szürke cilinderről, a má- ! sik Wagner üveges számlája egy kiraknt- ! ablakról. —- Hja. — mondta apám — most mar I tudjátok, hogy nincs angyal, de azért inin- I clenki azt kapja, amit érdemeli. Ks mintha kissé mosolygott volna. Anyám elfordult. Nekem eszembe jutottak emlékezetes szavai és szinte elszontyolodtam. De összeszedtem magam. — A, semmi, csak föl a fejjel! bős szépen zsebrevágtam a számlákat és í apámhoz fordultam: Hát azért jobb volt az angyal •j mondtam csöndesen és mélységes meggyő- i ződésseL,
