Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Patak Márta: Hatdarabos pogácsaszaggató készlet
PATAK MÁRTA Hatdarabos pogácsaszaggató készlet Álltam a beépített konyhaszekrényben az üres papírdoboz előtt, kezemben a pogácsaszaggató készlettel, és megint a hangját hallottam a hátam mögül, amint azt mondja, Ezt még én vettem neked egyszer a vásárban. Csak úgy odavetette, mint amikor az utolsó időkben megállt mögöttem a konyhában, és a vállam fölött figyelte, mit csinálok, aztán tett valami ártatlan megjegyzést, én meg a plafonon voltam tőle, de nem szóltam rá semmit. Egyik lábamról a másikra álltam, néztem azt a pogácsaszaggató-készletet, amivel nekem sose sikerült olyan pogácsát sütnöm, mint az édesanyjának. Két álló napig pakoltam, végig úgy éreztem, mintha ott állna mögöttem, és figyelné, hogy mit teszek bele a papundekli dobozba, mit hagyok ott a helyén, és a legváratlanabb mozdulatomra meghallottam a hangját a hátam mögül. Eldöntöttem, hogy kisebb lakásba költözöm, megöregedtem, nem bírom már a takarítást, az állandó keresgélést, hogy soha semmit nem találok, elborít a sokkacat, ami az évek alatt felhalmozódott, mert semmitől nem volt szívem megválni, hiába maradtam egyedül, mindent megtartottam, azzal áltattam magam, hogy emlék mind, része a közös múltunknak, hűséges társaim voltak akkor is, amikor egyedül maradtam, időnként még talán hasznukat is láttam, hát most hogyan válhatnék meg tőlük könnyű szívvel. Aztán elérkezett az idő, és neki kellett állnom csomagolni. Barátságos ez a kis lakás, harminchat négyzetméter, földszinti, amerikai kony- hás, kis spájzszekrény is van hozzá, hálófülke, fürdőszoba, külön vécé, pincetároló résszel, közvetlenül a belső udvarra nyíló kis terasszal. Alaposan át kellett gondolnom, hogy mit hozok magammal a százhúsz négyzetméteres, pincés, padlásos, melléképületes falusi házunkból. Két évet bírtam egyedül, de a harmadik télen azt mondtam, föladom, hiába biztattam magam, nem ment tovább. Szerencsém volt. Egy Amerikából hazatelepülő nyugdíjas házaspár beleszeretett a házunkba, az ingatlanos azt mondta, az interneten látták a hirdetést, a férj idejött, megnézte, és rögtön ki is fizette az előleget, nehogy eladjam másnak, mert ők ezt megveszik. El se akartam hinni, mikor manapság olyan nehéz házat eladni. Megírtuk a szerződést az ügyvéddel, én kicsit féltem, mert még nem volt helyette más, a vevő meg nyugtatgatott, hogy ne féljek, akkor sincs baj, ha nem találok addig megfelelő lakást, amíg a szerződés szerint ki kell költöznöm, nem kérnek tőlem semmit, kötbért, lakbért, ők majd ellesznek addig valami panzióban, bárhol, ha meg nem, hát hárman is elférünk, elég nagy ez a ház. Aztán egy hónappal a kiköltözésre megszabott határidő előtt mégis elkészült az új ház, ahol ezt a lakást kinéztem, volt hát időm bőven a csomagolásra. A vevőimmel abban is megállapodtunk, igaz, csak szóban, hogy amit nem tudok elvinni, azt nyugodtan otthagyhatom, ők úgyse tudnak mindent áthozni, még jól is jön nekik, ha marad némi bútor vagy konyhafelszerelési tárgy, kerti szerszám meg egyéb használati tárgy. Végül úgy döntöttem, az összes bútoromat otthagyom nekik, nem is dönthettem másképp, ebbe a kis lakásba fölösleges, a folyosón a beépített szekrénybe minden 57
