Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Patak Márta: Hatdarabos pogácsaszaggató készlet

holmim elfér, ágynemű, kabát, ruha, minek még egy szekrény, a hálófülkébe is elég az ágy meg éjjeliszekrény, a nappaliba meg az asztal, a négy szék, a tévé elé egy kisebb kanapé, fölöslegesen foglalná a helyet más bútor, a konyhában meg ez a beépített konyhaszekrény. Sokáig haboztam, a két fotellal mi legyen, régen azokból néztük a tévét, igaz, az utolsó időkben már csak egyedül ültem az enyémben, az övé üres maradt az alatt a másfél év alatt, amíg feküdt, a végén már olyan nagy fájdalmai voltak, hogy a tévé is idegesítette, úgyhogy esténként felolvastam neki, már olvasni se látott, nem is volt türelme hozzá, Olvass fel inkább, nem látom az apró betűket!, ezt mondta, de én tudtam, hogy nincs türelme olvasni, ha én olvasok, akkor legalább a hangos szóra figyel, nem a fájdalomra, úgyhogy nyúltam a könyvért, szinte már betéve tudtam, a végén már nem is tiltakoztam, hogy Már megint ezt olvastatod velem!, örültem is, hogy legalább nem kell odafigyelnem, mert eleinte még erősködtem, Most inkább valami mást, nem unod még ezt a marhaságot?, de ő összepréselte a szemét, úgy rázta a fejét a párnán, aztán ellentmondást nem tűrve erőltette ki magából a választ, hogy Neeem. Úgyhogy ültem a fotelban, és engedelmesen olvastam, egy kicsit mindig visszaolvastam az előző napi részből, mielőtt nekikezdtem az újnak, ő kérte, Hogy megint beleéljem magam!, ezt mondta, pedig kívülről tudta, éreztem, hogy magában szinte mondatról mondatra együtt halad velem a szövegben.

Sokáig tűnődtem, hogy mi legyen azzal a fotellal, aztán jobban belegondoltam, minek nekem, ott lesz a kanapé, ha üldögélni szeretnék, az is bőven megteszi, hogy nézne ki ott magában egy fotel, még ha mind a kettőt vinném, akkor esetleg, de ha én esténként bele is ülnék az egyikbe, a másik akkor is üres maradna, mert nincs, aki beleüljön. Nem viszem el egyiket sem, úgy döntöttem, és tudtam, hogy nem is fogom megbánni, minek nézegessem azt a fotelt, mindig csak a szenvedést juttatná eszembe, nekem meg nem szabad örökké a szenvedésre gondolnom, mert akárhogyan is, de az élet megy tovább.

Még a ruháinkból is hagytam ott az Amerikából hazatelepülő házaspárnak, sokat úgysem tudnak elhozni olyan messziről. Az övét azt mind otthagytam a szekrényben, ki se pakoltam, azon mód ottmaradt minden, ahogy volt, az ingek, a nadrágok, az a néhány öltönyzakó, mert sok nem volt neki, két öltöny meg külön két zakó, négy szövetnadrág vagy talán öt, nem is tudom, nem szerette az öltönyt, csak ha nagyon muszáj volt, akkor vette fel, nem járt öltönyben dolgozni, pedig sokszor jobb lett volna, komolyabban vették volna talán, de ő azt mondta, Ha a ruhám miatt vesznek komolyan, akkor megette a fene!, Ha pulóverben nem tudok tekintélyt parancsolni, akkor öltönyzakóban sem fogok!, azzal faképnél hagyott, mikor szóvá tettem egyszer, ha már kinevezték, legalább néha vehetne fel öltönyt, mégiscsak másképp néznének rá, de nem hallgatott rám, sose hallgatott rám, hiába beszéltem neki, olyan konok volt, amit egyszer a fejébe vett, attól a világért se lehetett eltántorítani. Aztán én mégiscsak ráadtam azt az öltönyt, pulóveresen mégse temethettem el.

A cipőit is otthagytam, az összesét, mondtam a férfinak, ami nem kell, azt majd kidobálják, vagy odaadják annak a cigány családnak a túlsó soron, ha nem is az apjukra, a gyerekek közül valamelyikre biztos jó lesz. Az enyémekből is hagytam ott, minek nekem annyi cipő, mondtam, majd próbálja fel a felesége, ami nem jó rá, azt is adja oda a cigányoknak.

Nem tartott sokáig a pakolás, az a két nap mindössze, szerencsém volt, hogy mindent otthagyhattam a helyén, amit nem hoztam el. Sokszor gondoltam közben,

58