Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Galimberti-Trost Márton: Kutyapecér voltam előző életemben

A karnagy Valamivel az érettségi előtt lehetett, nem sokkal, azt tudom, mert gondolkodtunk, elmenjünk-e egyáltalán, de a kórusvezetőnk, Zotya bá’ rázta a fejét, Fiaim, mindig így szólt hozzánk borízű, pincemélyről jövő hangon, mint aki épp az imént ébredt, és közben álmos szemekkel, hunyorogva körbenézett, Fiaim, el köll mönnünk!, min­dig ö-zött, ha komolyan beszélt, talán a nagyobb nyomaték kedvéért, Most, hogy már lőhet, el köll mönnünk, nem töhetjük mög, hogy nem mögyünk., Aki mög fél a matek éröttségitül, az legföllebb itthun marad., Hányán vattok negyedikösök?, Tizenketten!, vágtuk rá egyszerre, Zotya bá’ erre vakarászni kezdte a fejét, kipattant a szeme, és csak annyit mondott, Akkó’ ebbül a tizenkettőbül senki se félhet annyira a matektul, hogy kihagyjon végette egy kolozsvári fellépést. Pontosan kilencvenben történt, kolozsvári testvériskolánk rendezte a kórusta­lálkozót, és mivel Zotya bá’ szinte a testvérének tekintette az ottani karigazgatót, azonnal igent mondott a felkérésre, nem is mondhatott mást, a szíve szakadt volna meg, ha nem leszünk ott, valahogy így mondta, mert hatalmas lelke volt, és minde­nért a szíve szakadt meg, ami véletlenül nem úgy sikerült, ahogy szerinte kellett volna. Igazi művészlélek, ízig-vérig tanár, imádta, amit tanított, nem lehetett nem figyelni rá, magával ragadott mindenkit, még aki fanyalgott a komolyzenétől, az is képes volt figyelni, amikor valamelyik zenemű megkomponálásának körülménye­iről vagy a zeneszerző életéről mesélt, mert úgy adta elő, mintha ő maga is ott lett volna a komponálásnál, vagy mintha ő dirigálta volna az ősbemutatót. Egy szó, mint száz, hiteles volt a szájából minden történet, mert szíwel-lélekkel mesélt. Egy baja volt Zotya ba nak, pontosabban nem is baja, inkább gyengéje, a jóféle vörösbor, meg úgy általában a jóféle ital, ha nem inkább a jó társaság, ahol szót szóba öltve múlik a délután, az este, mert ha előkerül az első pohár, és megered a nyelve, akkor Zotya bá’ az asztaltól addig föl nem kel, amíg a saját lábán tud járni, onnan garantáltan úgy viszik el. Nem sokat tudtunk a magánéletéről, annyit mindössze, hogy régen elvált, egyedül él, gyengéit is csak hallomásból ismertük, mert velünk sose került olyan helyzetbe, hogy kiderüljön, fellépéskor szóba se jöhetett asztaltársaság, be­szélgetés, pláne vörösbor vagy hasonlók, Zotya ba szét tudta választani a dolgokat, ha munka volt, akkor ő nem ismert pardont. Igent mondtunk végül, mind a tizenketten, láttam rajta, hogy fellélegzett, le se tagadhatta volna, titkon azért remélte, hogy hajlandók leszünk a kedvéért meghozni ezt az áldozatot, ami mellesleg nem is volt túl nagy áldozat, legalább indokoltan nem kellett görcsölnünk a matek érettségi miatt. Humán osztály voltunk, mindenki mumusa a matek volt, így legalább a fellépésre hivatkozva elodázhattuk a tanulást. Naponta tartottunk kóruspróbát, nagyon készültünk, Kodálytól az Esti dallal kez­dünk, és egy huszáros átvezetéssel a Somogyi népdalcsokorral zárunk, így mondta Zotyó bá’, ez maradt meg bennem, hogy közte még mit énekeltünk, arra már nem emlékszem, de azt tudom, hogy elég színes volt a repertoárunk. A vonaton is éne­keltünk. Nem sokat, mert azt nem engedte, épp hogy csak szinten tartsuk a hang­szálainkat, nehogy berekedjünk, beénekeltünk, egy-egy ismétlés erejéig, szólamonként végigvett néhány kritikus részletet, talán éppen az Esti dalt el is éne­51

Next

/
Thumbnails
Contents