Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Galimberti-Trost Márton: Kutyapecér voltam előző életemben

keltük, ahányan a fülkébe befértünk, ő meg folyamatosan mozgott az öt fülke között, harmincnyolcán voltunk, ő volt az egyetlen kísérőnk.

Leírhatatlan jelenet volt, ahogy vártak bennünket a kolozsvári állomáson. Zotyó ba könnyekig meghatódva ölelgette a kollégáját, lapogatta a hátát, úgy tuszkolta felénk, Nézzétek!, Nézzétek!, mondta szinte suttogva, mintha még mindig tilos lenne a beszéd, így fest egy igazi karnagy!, ő meg szabadkozva hátrált volna. Az egyik tanítvány nagyszüleinél volt a vacsora, kisebb étteremnyi helyiségben, ahol bőven elfért a kórusunk, meg az iskolából az igazgatón kívül néhány tanár, diákok is, bár talán nem az egész kórus, de a végzőseik közül is jó páran, erre határozottan emlékszem. Magyarországról csak mi mentünk, a többi ottani kórus másnap érkezett, még a messzebbről jövők is odaértek, mert csak délután kezdtünk, így nekünk maradt egy szabad délelőttünk a városnézésre. Ha már ilyen messzire elmegyünk, lássunk is valamit, legalább annyit, ami egy délelőttbe belefér, ezt mondta Zotyó bá’, mielőtt elindultunk.

Fergeteges este volt. Zotyó ba az elején nem engedett énekelni bennünket, nehogy másnapra berekedjünk, azt mondta, türtőztessük magunkat, hallgassuk a házigazdákat, van mit tanulnunk tőlük, de a végén már ő maga zendített rá, mikor nem bírta tovább. Akkor szabadult el benne az indulat. Pedig nagyon tartotta magát, de várható volt, hogy a szíves kínálásnak egyszer majd nem tud ellenállni. Akkor fel se tűnt, annyira el voltunk foglalva az evéssel-ivással, beszélgetéssel, még az elején, a fogadó-pálikakörnél mondta, Gyerekek, módjával a szeszből, nem berúgni, nem dohányozni, nem berekedni!, és ahogy ezt mondta, sejthettük volna, hogy leginkább saját magát biztatja, nehogy elcsábuljon. Állta a sarat sokáig, de egyszer csak átbillent azon a határon, ahonnan már nincs visszaút. Éjfél körül tetőfokára hágott a hangulat, Zotyó ba ököllel verte az asztalt, úgy énekelte, Én az éjjel nem aludtam egy órát, aztán jöttek a kesergők, és akkor kezdett el könnyezni. Eleinte csak a keze fejével törölgette a szeme alját, aztán a végén elcsukló hangon mondta, hogy Nincs szebb ennél, gyerekek, akármi lesz is, ha holnap meghalunk is, ezért az estéért megérte, ki tudja, mit hoz a holnap, de megérte, én mondom nektek!, Bocsássatok meg érte!, ezt még hozzátette, aztán ráborult az asztalra, és abban a pillanatban el is aludt.

Jó negyedóra múlva a fiúk kezdték el költögetni. Már a házigazdánk is erősen kapatos volt, a józanabb fiúk a vállánál fogva rázogatták Zotyó ba-t, először csak finoman, nehogy megbántsák, aztán egyre erősebben, de semmi válasz, egész testével követte a fiúk mozdulatát, mint egy rongybaba. A fiúk hamar taktikát változtattak, kitalálták, hogy felállítják, hátha el tudják támogatni a szobájáig a saját lábán, négyen támogatják, jobbról, balról, elölről, hátulról, és majd csak eljutnak valahogy az ágyáig.

Nem sikerült, meg se tudták mozdítani, a vége az lett, hogy ott hagyták, az asztalra dőlve, valaki javasolta ugyan, hogy fektessék el a pádon, de az osztálytársaim közül az egyik fiú rögtön megszólalt, hogy eszükbe ne jusson, még a végén itt fullad meg az éjjel, Hagyjátok, majd felébred, ha kényelmetlen lesz neki!, azzal tüntetőleg elvonult aludni. Lassan mi lányok is elszivárogtunk a helyünkre, álmosak voltunk, a szobában is elmaradt az ilyenkor megszokott, órákig tartó pusmogás, fáradtak voltunk, egy huzamban aludtunk reggelig.

52