Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Galimberti-Trost Márton: Kutyapecér voltam előző életemben
A karnagy Valamivel az érettségi előtt lehetett, nem sokkal, azt tudom, mert gondolkodtunk, elmenjünk-e egyáltalán, de a kórusvezetőnk, Zotya bá’ rázta a fejét, Fiaim, mindig így szólt hozzánk borízű, pincemélyről jövő hangon, mint aki épp az imént ébredt, és közben álmos szemekkel, hunyorogva körbenézett, Fiaim, el köll mönnünk!, mindig ö-zött, ha komolyan beszélt, talán a nagyobb nyomaték kedvéért, Most, hogy már lőhet, el köll mönnünk, nem töhetjük mög, hogy nem mögyünk., Aki mög fél a matek éröttségitül, az legföllebb itthun marad., Hányán vattok negyedikösök?, Tizenketten!, vágtuk rá egyszerre, Zotya bá’ erre vakarászni kezdte a fejét, kipattant a szeme, és csak annyit mondott, Akkó’ ebbül a tizenkettőbül senki se félhet annyira a matektul, hogy kihagyjon végette egy kolozsvári fellépést. Pontosan kilencvenben történt, kolozsvári testvériskolánk rendezte a kórustalálkozót, és mivel Zotya bá’ szinte a testvérének tekintette az ottani karigazgatót, azonnal igent mondott a felkérésre, nem is mondhatott mást, a szíve szakadt volna meg, ha nem leszünk ott, valahogy így mondta, mert hatalmas lelke volt, és mindenért a szíve szakadt meg, ami véletlenül nem úgy sikerült, ahogy szerinte kellett volna. Igazi művészlélek, ízig-vérig tanár, imádta, amit tanított, nem lehetett nem figyelni rá, magával ragadott mindenkit, még aki fanyalgott a komolyzenétől, az is képes volt figyelni, amikor valamelyik zenemű megkomponálásának körülményeiről vagy a zeneszerző életéről mesélt, mert úgy adta elő, mintha ő maga is ott lett volna a komponálásnál, vagy mintha ő dirigálta volna az ősbemutatót. Egy szó, mint száz, hiteles volt a szájából minden történet, mert szíwel-lélekkel mesélt. Egy baja volt Zotya ba nak, pontosabban nem is baja, inkább gyengéje, a jóféle vörösbor, meg úgy általában a jóféle ital, ha nem inkább a jó társaság, ahol szót szóba öltve múlik a délután, az este, mert ha előkerül az első pohár, és megered a nyelve, akkor Zotya bá’ az asztaltól addig föl nem kel, amíg a saját lábán tud járni, onnan garantáltan úgy viszik el. Nem sokat tudtunk a magánéletéről, annyit mindössze, hogy régen elvált, egyedül él, gyengéit is csak hallomásból ismertük, mert velünk sose került olyan helyzetbe, hogy kiderüljön, fellépéskor szóba se jöhetett asztaltársaság, beszélgetés, pláne vörösbor vagy hasonlók, Zotya ba szét tudta választani a dolgokat, ha munka volt, akkor ő nem ismert pardont. Igent mondtunk végül, mind a tizenketten, láttam rajta, hogy fellélegzett, le se tagadhatta volna, titkon azért remélte, hogy hajlandók leszünk a kedvéért meghozni ezt az áldozatot, ami mellesleg nem is volt túl nagy áldozat, legalább indokoltan nem kellett görcsölnünk a matek érettségi miatt. Humán osztály voltunk, mindenki mumusa a matek volt, így legalább a fellépésre hivatkozva elodázhattuk a tanulást. Naponta tartottunk kóruspróbát, nagyon készültünk, Kodálytól az Esti dallal kezdünk, és egy huszáros átvezetéssel a Somogyi népdalcsokorral zárunk, így mondta Zotyó bá’, ez maradt meg bennem, hogy közte még mit énekeltünk, arra már nem emlékszem, de azt tudom, hogy elég színes volt a repertoárunk. A vonaton is énekeltünk. Nem sokat, mert azt nem engedte, épp hogy csak szinten tartsuk a hangszálainkat, nehogy berekedjünk, beénekeltünk, egy-egy ismétlés erejéig, szólamonként végigvett néhány kritikus részletet, talán éppen az Esti dalt el is éne51
