Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Prágai Tamás: Seholsincsvilág képei

érdemes. Pásztor köteteiben valóban szembeötlő, hogy a versek formavilágát túlnyomó részt az erősen kötött strófaszerkezet, a jambikus tónus és a végrímes verssor határozza meg, e tekintetben is dominánsnak tetszik a keresztrím. „Nehéz tavaszi levegő / önti el szívem, - drága bor! / Valaki inni engedett / A láz zöld poharaiból” - szólal meg szabályos nyolcas jambusban a jellemzőnek mondható Országúton első versszaka; de a Nyár soraiban már egészen különös ritmusképletet találunk: „Máglya a völgy, / Égnek a fák. / Roppant katlan a tó. / Zöld venyigét / Vet bele hét / Ágkaru, ráncos anyó.” A kötetcímadó vers, a Méregkóstolók trocheikus sorai is erőteljes tagolást mutatnak: „Vartyog, erjed, szakadatlan. / Mint boszorkányfőzte katlan / Ez az őszi táj. / Őszi tónak zöld vízében, / Sűrűsödő sárkányvérben / Fürdik a sirály.” Az időmértékes sorokkal való játék - tudjuk - Weöres költészetében bontakozik ki és a Rongyszőnyeg strófáiban markáns alakot ölt.

De hadd találjunk most vissza eredeti kérdésünkhöz: lehet-e, illetve milyen értelemben lehet a magyar népi költészet látóhatárán értelmezni Pásztor Béla poétikáját? Ez a szál, lássuk be, első megközelítésben nem tetszik erősnek. A nyolc szótagból álló strófa, de akár a szabdaltabb strófaszerkezetű versszakok is ismerősek lehetnek a népköltészetben (előbbi túlnyomórészt a csárdás dallamok szövegeiből, utóbbi a pásztortáncok és régi stílusú dalok vadabb ditirambjaiból). De kevésnek tetszik ez a párhuzam. A képvilág felől induljunk el? Ez a kérdés sem egynemű. „Mint szarvas gyúlt erdejétől, / Sorsodtól úgy elszakadtam / S ezredévek halmain át / Száguldottam szakadatlan. // Ezer vadon horgas lombja / Lobog csapzott sörényemben / S mégsem tudom elfeledni / Az erdőt, mit elvesztettem ” - kezdődik egy - talán nem annyira szerencsés címadásnak köszönhetően kevésbé népszerű verse, a Szerelem." A szarvas toposza nem annyira a népdalok, mint inkább a protestáns szöveghagyomány világában ismerős. Pásztor Béla, ha meg is idézi ezt a regisztert, vélhetően inkább Ady költői világán keresztül idézi meg; mintha Ady volna az oldalajtó, amelyen keresztül ebbe a balladisztikus, archaizáló világba belép. De legyünk őszinték: nem ez az igazi regisztere, és nem is ez a jellegadó vonás költészetében. „Szertelen képzeletetét” saját mitológiájában, saját maga által teremtett alakokban látjuk tükröződni. Jellegzetes példa lehet a Kiung király névnapja című vers.12 Ez - talán a címben jelzett különös, egzotikus hangzású névvel ellentétben - politikai szinten is értelmezhető utalásaival inkább a pamflet-költészet felé közelít, semmint egy Gulácsy Lajos-szerű vízióvilághoz; általánosabban pedig a természetre való reflexión keresztül az alkotásra, versírásra vonatkoztatható, akárcsak a Láz13 vagy a Geometria14 című verse.

A Gólem című szöveg pedig zsidó gyökereit idézi: „Idézlek, porladó rabbi, / Ősöm, Liva ben Becalel! / Halotti ruhád rojtjai / Susogjanak az égre fel! // Repess, mint fekete madár, / Kaftánod szárnyán, holt rabbim! / Eszelős király árnya áll / Prágának felleg-tornyain.” - Ezt a verset, megjegyzem, sem a Méregkóstolók, sem a Bábúk és halottak, csak a válogatott versek közt találtam meg.15

Ahhoz, hogy Pásztor Béla költészete és a „magyar népi költészet eleven hagyományai” között kapcsolódási pontot leljünk, alighanem utóbbiról alkotott álláspontunkat kell árnyalnunk, sőt, akár radikálisan átgondolnunk. Ennek egy lehetséges lépését Csoóri Sándor tette meg ismert, 1966-ban írt Szántottam gyöpöt című tanulmányában.16 Népdalaink értelmezési keretét, amelyet nagyjából a

40