Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Prágai Tamás: Seholsincsvilág képei
(megjelent 1939-ben) a hóna alatt érkezett haza, - éppen náluk voltam. Elragadtatva nyilatkozott a versekről, megjegyezve, hogy nem csak azok tartozhatnak a jó költők sorába, akiket ‘irodalmilag hivatalosan’ kiválóságnak tekintenek” - írja Szentkuthy Miklósra emlékezve Mamusich Tamás.5 A Méregkóstolók Szabó Lőrinc könyvtárában is megtalálható, a címoldalon: „Szabó Lőrincnek hálás szeretettel tanítványa Pásztor Béla.” - ajánlással.6 Minden kritikusa, méltatója kiemeli gazdag, burjánzó, meghökkentő képhasználatát. „Nyelve, minél inkább előrehalad az időben, s mélyebbre hatol költészetének tárnáiban, egyre tömörebb, érzékletesebb; képei mindinkább vadabbak, végzetszerűbbek; hangja egyre jóslatosabb, fellebbezhetetlen. A gyermeki világ vad és tragikus - shakespeare-i díszletek között él! Ballada-hősök, régtűnt alakok, vadak és vadászok tűnnek fel költeményeiben” - jegyzi meg Vészi.7 Hasonló Kárpáti Aurél véleménye is: „Pásztor Béla költészete eredetien láttató, friss színekben dúskáló, realisztikus képeinek szokatlan bőségével és változatosságával egyképp megejti az olvasót. Versei az álom valóságát tükrözik, elevenebbül és pontosabb részlethűséggel, mint amilyen maga a való élet.” Hasonló értelmű Jankovich Ferenc kritikája is, amely a Nyugatban jelent meg: „Pásztor Béla tartalmas kötete egy igen érdekes vonással járul hozzá a legfiatalabb magyar költészet arcképéhez. Ez a vonás, a József Attila fiatalkori verseire nagyon emlékeztető szertelenség vált alapjává Pásztor Béla költeményeinek. Pásztor Béla tehetsége szertelen képzeletében rejlik. Ez a szürrealisztikusan elferdült, hat dimenziós, de mindig gondosan és szinte a túlzásig analitikus szemlélet, amely az atomjaikra bontott élményelemekből bizarr önkénnyel ácsolja szokatlan asszociációit, nem ismeretlen előttünk, csak kevésbé hangsúlyozott - József Attilában eszköz volt, Pásztor Bélában költői tárggyá, öncéllá lett” - írja, talán kissé vastagabb ceruzával, a Méregkóstolók megjelenésére reflektálva.8 Vegyük hozzá Weöres Sándornak a - Pásztor Bélával közösen írt! - Holdas könyv margójára jegyzett mondatait: „...Pásztor Béla volt valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű; zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szinte nem is e világból való volt, mintha egy jámbor földalatti szellem, a gyökerek és elásott kincsek manója tévedésből embernek született volna” - mondhatnánk, kortársak és kritika véleménye fiatal költő munkáival kapcsolatosan ritkán ennyire egyöntetű. Ám fel kell figyelni egy másik, zárójelesnek tűnő megjegyzésre - ez Pásztor költői nyelvével áll kapcsolatban. „Verselése nem mutat sok változatot, de a gyakori jambikus lejtés mégsem teszi egyhangúvá ezt a költészetet, mert nyelvi és képteremtő ereje, szokatlanul gazdag fantáziája bőven kárpótol formai bravúrokért, bár az is igaz, hogy e költő, aki fölényesen uralja anyagát, a formának is újító művésze lehetett volna” - írja a már többször idézett Vészi Endre.9 Kárpáti Aurél pedig egyenesen így szól: „Képei, hasonlatai, zenei futamai nem hiába kötődnek a magyar népi költészet eleven hagyományaihoz, amelyek mintegy megújulva szivárványosodnak fel verseiben: tovább gazdagítják az emberi közösségérzésnek legdrágább magyar kincseit.”10 A kép- és motívumvilág groteszk gazdagságát hangsúlyozó megállapítások nem feltétlenül állnak szemben azokkal, amelyek az egyszerű, jambikus verselésre utalnak; de a „magyar népi költészet eleven hagyományaihoz” való kapcsolódás mégiscsak ellene mond valamelyest az előző állításnak, és legalábbis magyarázatra 39
