Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Prágai Tamás: Seholsincsvilág képei
PRÁGAI TAMÁS Seholsincsvilág képei OR BÉLA VERSEI ALÁ Semmi sem illene jobban Pásztor Béla versei elé, mint egy komoly és méltóságteljes Shakespeare idézet egy igen komoly témáról, például szerelemről, vágyról vagy sorsról. „E zord shakespeare-i világ azonban shakespeare-in sokszínű is - írja válogatott verseinek utószavában Vészi Endre. - A tragikus balladai hősök mellett ott állanak a vígballadák alakjai.”1 Csakhogy épp ezért nincs igazán találó idézet az angol nagymester korpuszában. Pásztor Béla költői életműve befejezetlen maradt, és torzóként sem kelti a tökéletesség benyomását, mint Radnótié; ám titokzatos alakjaival mégsem szorítható egy, bárha mély értelmű mottó bilincsébe. Pásztor Béla 1907-ben született Budapest „Csikágó” nevű kerületében, és 1943 januárjában Ukrajnában tűnt el, munkaszolgálatosként. Harminchat évet élt. De ne feledjük: a szűkebb értelemben is kortársnak tekinthető József Attila: harminckettőt. Bánkódhatunk az emberi tragédia miatt, amiért a sötét, háborús kor őt is több társával együtt a nemlétbe, másokat a nemlét peremére sodort; de semmi okunk sincs arra, hogy életművét a rövidre szabott életút miatt bármi módon „mentegessük”. Pásztor Béla ifjú költőként kiemelkedően indul, 1937 és 1942 között közli többek között a Pesti Napló, a Népszava, a Magyar Hírlap, az Újság, a Válasz, a Szép Szó és a Nyugat. Igaz, csak két kötete jelenik meg, életében a Méregkóstolók a Vajda János Társaság kiadásában, 1939-ben, majd szintén a Vajda János Társaság által kiadott posztumusz kötet, a Bábúk és halottak 1948-ban. Utóbbinak előszavát Kárpáti Aurél jegyzi, aki sokat tett a költő indulásáért. „Ez a kései, ám egyáltalán nem elkésett kötet teljesen kiérett, csodálatosan gazdag képzeletű, tökéletes formaművészetet revellál. Olyan jelentős valakit, akinek költői rangját megkapó tartalmi és formai értékei közvetlenül József Attila szomszédságában jelölik ki” - pozícionálja a szerkesztői Előszóban a hátrahagyott versek szerzőjét.2 A Méregkóstolók megjelenésére még 1939-ben reagál Pap Gábor a Korunkban, Vészi Endre a Népszavavában, Végh György a Vigíliában és Kovalovszky Miklós a Szép Szóban. „Modern költészetünkben egyedülálló jelenség. Igen, nyilvánvaló, hogy tanult Füst Milántól, hogy a groteszk képsorok felidézésében József Attila is példát adott neki, hogy egyik-másik víziójában, rímjátékában rokonságot mutat Weöressel, sőt Jékelyvel. Fantáziája, nyüzsgést, színeket, vadászatot, természetet, romantikát és bizarr hangulatokat és humánumot szomjazó alkata, groteszkhez vonzódó lénye, természete Francis Jammes-hoz teszi hasonlatossá” - helyezi el Vészi Endre - tegyük hozzá, meglehetősen tág keretek között - a kortársak közt Pásztor Béla műveit.3 Kiemelkedően indul, és kitűnő módon jelen is marad. Annak megítélése ugyanis, hogy milyen mély nyomot hagy egy költői munka a világban, erősen relatív. Pásztor Béla, semmi kétség, igencsak a „saskeselyűk” látóterében marad.4 „Kortársai közül igen nagyra becsülte Szabó Lőrinc, József Attila, Radnóti Miklós és Weöres Sándor költészetét. De nemcsak a legjelesebbek iránt volt elismeréssel. Például, még az ötvenes években egyszer Pásztor Béla Méregkóstolók című verseskötetével P Á 5 Z T 38
