Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Szilárdi Béla: Pőrén születtél, pőrén távozol

- Te meg hogy kerülsz ide?

Győzőt 1964 nyarától ismertem, amikor a Metró együttesből kivált dobost az éppen új zenekart alakító Balassa Tamásnak ajánlottam. Aztán itt együtt zenéltünk. Hány éve annak?- Latzin Norberttel itt vagyunk Münchenben. Meglátogathatunk?- Gyertek.

Szívmelengető érzés volt a régi időkre gondolni. Ugyanakkor furcsa is. Milyen lesz a találkozás, ennyi év után, egy idegen világban, új környezetben. Aztán, amikor a schwabingi lakásunkban hárman leültünk, elindult a beszélgetés. Győző, a rá oly jellemző szerény vigyorral jelezte: „nyugaton” akarnak maradni. Ő valószínűleg tovább, valamerre Amerika felé, Norbert viszont itt maradna Münchenben. Ma, 2014- ben egy ilyen kijelentés teljesen értelmetlennek tűnik. Akkor, a „maradást” még disszidálásnak nevezték, és nem tartozott a legkönnyebb elhatározások közé. Ha nem sikerül kint az elképzelt jövő, nincs visszaút.

Norbertét a bizonytalanság levegője vette körül. De máskülönben is, korábbi lényéhez képest, nagyon megváltozott. Egy régi kedves ismerős idegenné vált személyének benyomását keltette bennem. Nekem éppen ebben az időben indult be a grafikai stúdióm, ami számomra napi feszített munkát jelentett. Az első hetekben keveset találkoztunk, de aztán, egy-két hónap múltán, az együttlétek rendszeressé váltak. Újra közel kerültünk egymáshoz. Próbáltam felhívni figyelmét arra, hogy itt is folytathatja a zenélést. Jó muzsikusokat mindenhol keresnek. Állami pénzből egy panzióban lakott és közben intézte „németesítését”. Homályosan tudtomra adta, hogy ő már nem akar zenélni. Ezt nem csak, hogy nem akartam megérteni, de még továbbra is buzdítottam. Sőt, magam is vettem egy basszusgitárt, szóltam a dobos Kosári Balázsnak (aki akkor még aktívan zenélt), alakítsunk egy triót. Szereztem helyiséget, ahol zongora volt, szabadidőmben próbáltunk. Az első nyugtalanító jel akkor jelentkezett, amikor egyszer Norbertét délután fél háromkor kerestem a panzióban. Háromnegyed háromtól percenként nézte az óráját, és rám alig figyelve, készülődött a napi adag elfogyasztásához. Pont háromkor szatyorból kétliteres olcsó bort vett elő. Szertartásosan üvegpoharat tett mellé és inni kezdett. Közben figyelmeztetett, ha akarok még valamit, akkor azt gyorsan, mert nem tudja meddig lesz még józan. Ma sem értem miért ignoráltam teljességgel ezt a tényt... még most is nehezemre esik kiejteni... barátom alkoholbeteg. Valami belső kényszer alatt még arra is rábeszéltem, hogy elektromos hangszert vásároljon, zenekart keressen, ahol a játék öröme majd pótolja, de legalábbis késlelteti a három-órákra való figyelését. Rövid idő múlva egy zenekarral már Svájcba mehetett zenélni. Rengeteg munkám mellett is örömmel gondoltam a lehetőségre, hogy mostantól vele minden a rendes kerékvágásba kerül. A kiutazása utáni harmadik vagy negyedik napon cseng a telefon. Norbert jelentkezett. Szomorú lett körülöttem minden. Elmondta, hogy játék közben már képtelen, nem tud a harmóniákra, dallamra koncentrálni. Hakni közben összepakolta hangszerét és az üvöltő zenekarvezető fenyegetése ellenére visszautazott Münchenbe. Üresség és tanácstalanság volt bennem, amikor letettem a telefonkagylót.

Csak úgy, az üvegből, vizet iszom. Mióta is? Már két hónap óta nem találkoztunk. Közben sok dolgom volt. Mégis - amint kevesebb munkám akadt - meglátogattam.

26