Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Szilárdi Béla: Pőrén születtél, pőrén távozol

az alapvető kérdés taglalása - hogy a megismerés során létrejött ismeret mennyiben felel meg a valóságnak, az igazságnak, mennyiben adja meg a valóság lényegét, igazságát - keltette fel figyelmemet. Fontos lesz majd számomra: a megismerés során milyen jellegű és mértékű a megismerő ember (testi, szellemi, lelki tevékenységének) szerepe. Hogy is hangzott a korábbi, a transzcendens állapottal kapcsolatos gondolat: „meg nem érthető, csak átélhető - de elérhető bizonyosság”. Itt most a megismerő ember esetében: „az ismeret a valóságot tartalmazza-e valamilyen módon, vagy pedig csak a tudatunk (pszichénk) önkényes, esetleg véletlenszerű szubjektív reakciója az, amit átélek? Tovább lépve, az egyébként érdekes filozófiai bölcselkedésen, most engem jobban érdekel Edith Steinnek a szeretetről írott gondolatai. Persze ezek sincsenek távol filozofikus alkatától, amikor párhuzamot lát a két filozófus (Aquinoi Szent Tamás és Husserl) gondolatmenetében. Miszerint: a felismerést, absztrakció (Einklammern) útján nyert lényeg (Wesen), segíti a dolgok igazsága (veritas), a külvilág fontos és létező összefüggéseinek a feltárásában. (Előre elárulom, hogy ez a felismert állapot fog majd nekem is az „eligazodásban” segíteni.) Nem véletlen, hogy a keresztény vallás elemzésénél is ez a „Wesen”, illetve „veritas” keresés lesz a módszertani alap, aminek lényege és igazsága Jézus Krisztus megváltást hozó kereszthalála.

„A megváltás az isteni szeretet megnyilvánulása. Isten lényege, igazsága maga a szeretet.”

Valamikor 1958 őszén ismerkedtem meg Latzin Norberttel. Összhangzattan órán mutatta, játszotta zongorán tanárunknak, az ő külön-bejáratú megoldását, egy nehezebb zenei példához. Nem jártunk egy osztályban (ő három évvel fiatalabb volt nálam), de rendkívüli tehetsége miatt nem jelentett neki problémát a felsősökkel lépést tartani. Ebben az időben kezdtünk, az akkor kialakuló jazzéletben, együtt zenélni. Lendületes, intelligensnek nevezhető játéka magával sodró hatással volt rám. Amikor 1959-ben megalakult a Nebuló zenekar, őt ajánlottam, jöjjön hozzánk zongorázni. Ettől az időtől kezdve többször jöttünk össze nálunk. Beszélgettünk, főztünk, zenéltünk. Egy szép napon borosüveg volt a hóna alatt. Jó vörösbor. Akkor ittam először egy „olyan” francia nedűből. Emlékszem én is többször voltam náluk, de nem nagyon jól éreztem magam ilyenkor, mert idős édesanyját számomra kellemetlen módon mindig leteremtette. Később, magyarázóan panaszkodott, szörnyű egy olyan gyereknek, mint ő, akinek aggastyán korú szülei vannak. Bővebben ennek hátrányát, amiért ez neki szégyen (?) lenne, nem fejtette ki soha. Azt hiszem apja már ebben az időben nem élt. 1962-ben zenéltünk utoljára együtt. Nekem a Magyar Rádióban lehetőségem volt saját zenekarral újabb (jazzhangzású) szerzeményeimből párat felvenni, és persze Norbertét hívtam zongorázni. (Mátrai Tamás fuvolázott, Szudy János dobolt, jómagam nagybőgőztem). A felvételek jól sikerültek, még évek múltán is sugározta őket a rádió. Ha jól emlékszem ezután, még ha találkoztunk, egy-két pohár bort ittunk együtt, aztán útjaink elváltak.

Amikor 1971-ben Németországba mentem, Norbert a Bergendy együttesben játszott. Később örömmel hallottam, milyen sikeres volt további zenei útja, annak reménykeltő jövője.

Valamikor, 1981 nyarán müncheni lakásomban csöng a telefon.- Brunner Győző vagyok.

25