Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Zinner Tibor: Emlékfoszlányok az első semmisségi törvényhez vezető útról és göröngyeiről

kell szabadulni a múlt terhes örökségétől. Fel kell tárni az iratok rendelkezésre bocsátását követően a Rajk-Brankov-ügyet megelőző korszakból és a későbbi időszakból az ismert törvénysértő büntetőpereket, Nagy és társai részére tisztes temetést kell lehetővé tenni és így tovább.11 Fejti és Grósz úgy vélték, hogy a nemzeti megbékélés ügyének kell alárendelni ezeknek a neuralgikus kérdéseknek a mielőbbi megoldását.

Balogh felkérése részben meglepett. Olvastam, hogy a Szovjetunióban miként tett a Gorbacsov-vezetés kísérletet arra, hogy megoldja részben ellen-„kirakatpe- rekkel”, részben a tömeges rehabilitációval a sztálinizmus áldozatainak évtizedek óta vajúdó ügyét.12 Hallottam a Történelmi Igazságtétel Bizottság [a továbbiakban: T1B] létrejöttéről,13 a politikai büntetőperekről kialakított július 20-i állásfoglalásáról,14 a tárca velük kapcsolatos együttműködési terveiről. Arról azonban nem tudhattam, hogy mindezek miképp hatnak az illetékes pártvezetőkre és a kormányra. Elképzeléseiket előttem - mondhatni eddig - (Kulcsárnak a sajtóban is nyilvánosságot kapott állásfoglalásaitól eltekintve) titokban tartották, és nem osztották meg velem (most sem).

Balogh okkal fordult hozzám, noha nem voltam tanítványa, mégis ismert régebbről, másoktól. Történt ugyanis, hogy 1985-ben előadást tartottam az 1945-1956 közötti korszak büntetőpereiről - ún. szabad pártnapi politikai oktatás keretében - az LfB-n, amit egy hosszabb beszélgetés követett az általános elnökhelyettes szobájában. Nagy Zoltán és Balogh régi barátok voltak, rendszeresen összejártak.'5 A Mozgó Világban közölt részletből (is) tudta, hogy heteken belül megjelenik Szász Béla drámai, a Rajk-Brankov-ügyről és benne saját sorsának alakulásáról írott visz- szaemlékezése, a „Minden kényszer nélkül”, amit én rendeztem sajtó alá.16 Nem volt titok előtte, hogy mivel foglalkozom, mit kutatok (akkor már több mint másfél évtizede), kiket kérdeztem meg stb. Beszélgetésünk során felelevenítette kutatási tapasztalatait. Ennek korabeli helyzetét ő sem látta rózsásnak, de bízott abban, hogy a közel évtizedes levéltári tapasztalatom (korábban, 1973-1982 között hivatali elfoglaltságom Budapest Főváros Levéltárában a fővárosi és több vidék népügyészség és népbíróság büntetőeljárásainak feldolgozása volt), a különböző irattárakban folytatott kutatásaim, az egykori államvédelmis vezetőkkel, továbbá a korábbi időszak katonai és polgári bíráival folytatott beszélgetéseim segíthetnek e feladat megoldásakor, főleg a pertípusok csoportosításában. Egy héten belül várta összegzésem.

Én sem voltam optimista. Elmondtam neki, hogy 1987 őszén elődje, Huszár István ugyan felkért a (kiadni tervezett) Magyarország története X. kötethez előtanulmány írására - ezt négy történésszel együtt ő is megkapta 1988 őszén -, de a megrendelő intézet a törvénysértő büntetőperekről elkészített, több mint kétszáz oldalas, tízíves szakanyaghoz,17 a ’30-as évek végéről származó és Demény Pállal ösz- szefüggő két iraton kívül semmi más támogatást nem adott. Részemre kutatási feladatom teljesítéséhez irattári támogatást kérő leveleit mindenütt - kivéve a Szilbereky Jenő elnökölte LfB-ét - elutasították, írásban rögzítve, hogy a „párt” 1962- ben lezárta a koncepciós büntetőperek ügyét. Az LfB-nek a TŰK keretei között őrzött ún. házi iratai azonban nem pótolhatták a B. M-ben zárt anyagként megmaradt, és a kutathatatlan, felsőbb, pártutasításra történt megsemmisítéseket „túlélt” irattöredékeket, valamint a felülvizsgálati dokumentációkat. Nyilvánvaló lett, ha összefoglalómat nem utasítják el, akkor valami ennek folyományaként elkezdődhet. Sőt,

87