Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Csikós Attila: A napon sütkérező hal (regényrészletek)
mintha nem lenne igaz. Ám nem is ez volt a lényeges felfedezés. Ami valóban meglepte az az volt, hogy ennyi kellett, pontosabban ennyi elég volt, hogy ha csak egy pillanatra is, de a gyanú keltette félelemben meglássa magát. Ül a Bem mozi kirakatában, az éppen elkanyarodó villamosról is jól látható, ahogy elégedetten sütkérezik a Margit körút felől besütő gyönge napfényben, előtte üres papír alibi gyanánt, meg két boros pohár, a zakóját megigazítja, a gallért is, könnyed elegancia van minden mozdulatában, akárcsak ebben a budai délutánban, s ahogy „kívülről” figyeli önmagát, látja, ahogy nézi a posta felé elballagó embereket, amint besandítanak rá, és rosszallóan ingatják a fejük, mert korán van még a megváltáshoz, ők tudják, és most ő is látja, hogy nem veszi észre, hogy ez nem maradhat sokáig ilyen filmszerűen távoli... Még egy órát beszélgettek, de már felszabadultan, könnyű témákról, a borról és boros anekdotákról. Andrej szándékosan kerülte az irodalmi kérdéseket is, a Zengővei való találkozásait sem hozta fel, nem akart úgy tűnni, mint aki kérkedik, hogy jóban van vele, és azt is tudta, hogy Tordayt abszolút hidegen hagyja ez a „ki kivel van jóban” problematika, ami pedig alapvetően meghatározza az egész kurva irodalomtörténetet. Szeretett Tordayval beszélgetni. Szeretett volna úgy elegánsnak lenni, ahogy ő. Vannak emberek, akiknek a társaságában megremeg az ember kezében a kés és félrevág, de vele máshogy volt, valahogy jól működött a dolog. Sem megfelelnie, sem bizonyítania nem volt muszáj. És ez a legtöbb, amit a másiktól kaphatunk. Örülök, hogy találkoztunk, mondta Torday, amikor megölelték egymást a Bem mozi előtt, és Andrej őszintén válaszolta azt, hogy köszönöm. Arra gondolt, hogy tisztára olyan ez, mint egy rajzfilm, merő kitaláció, rajzolt fázisok gyors egymásutánja csak. Szinte illúzió csupán, hogy páran - s gyakorlatilag teljesen kilátástalanul - megpróbálják becsülni, hovatovább szeretni a másikat a sistergő háború kellős közepén. Ez csupán valamiféle nosztalgiából fakad, gondolta. Olyan, mondjuk, mint a Lolka és Bolkára emlékezni ennyi év után, s retrohangulat- ban elérzékenyült sóhajokat közzétenni az interneten. Itt látta azt is, s ha most már nem is ők, hanem Tarr Béla és Nick Cave fotói díszítik a falat, azért jól van ez így, az élet szép, az élet egy majdnem egész estét betöltő mesefilm. Vidáman fordult meg, hogy elsiessen a villamosmegálló felé, de váratlanul egy szemből érkező, feltűnően szép asszonynak ütközött, akit tehát majdnem fellökött, de szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy az utolsó pillanatban elkapja a karját, s így csak magas sarkú cipőjét taposta meg egy kicsit. Rettentően megdöbbent volna, ha tudja, hogy Zengő feleségével találkozott. Alma zavartan visszafordult a futtában bocsánatot kérő fiú után, s közben megállapította, hogy igazán jóképű gyerek. Aztán megmozgatta lábujjait, miken Andrej keresztülhaladt az imént, s zavartan elmosolyodott. Mért mindig ilyen fájdalmas, ha az ember az ifjúsággal szembetalálkozik? Kivédhetetlen volt, hogy ne jusson eszébe Zengő fiatalon, amikor megismerkedtek. Éppen ilyen szeles volt ő is. Kicsit meggondolatlan, de legalább őszinte. Hogy megváltozott! Szerette még mindig, és remélte, hogy ez a vékonyuló, de még nem teljesen elrongyolódott érzés kölcsönös. Már a Török utcában járt, és észre sem vette, hogy elsírta magát. Pedig nem volt rá semmi oka. Tudta ő azt nagyon jól, hogy a maga módján szereti őt a férje, akkor is, ha folytonosan szükségét érezte annak, hogy tudassa Almával, bírná nélküle is. 21
